Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán

Absolut Budapest

Határok nélkül - Interjú Brückner Jánossal

2019. április 17. - absolut_hu

003_2_logo_zott.jpg

Brückner János folyamatosan gondolkodik, kutat; tanul a világról, és egyúttal önmagáról, vagy éppen fordítva. Körülötte sosincs állóvíz; hol polgárpukkasztó, hol messzemenőkig érzékeny, máskor pedig tárgyilagosan boncolgat témákat. Szerinte a művészetnek elsősorban a közösségnek kell szólnia, nem kizárólag művészettörténészeknek, kurátoroknak készül. Lehet, hogy ezért is keveri alkalmanként az egyéni alkotást a közösségivel. Például a két héttel ezelőtt Ludwig Múzeumban nagy port kavart közösségi színező kapcsán. Az Everybody Needs Art kiállítóterében április 6-án nyílt legújabb kiállítása, ahol az Absolut is jelen volt. A lenti interjúban nemcsak ezekről az új munkákról mesélt nekünk, hanem arról is, hogy mit jelent számára művésznek lenni, mi az a plusz, amit megtalált Berlinben (2016. óta a német fővárosban él.- a szerk.), és miért lett diplomamunkájának fő témája a fehér ember kiváltsága.

ja_nos_bru_ckner_stupid_things_ena_viewing_space_budapest_6.jpg

Stupid Things @ ENA Viewing Space, Budapest / kiállítás nézet

 

A nehezebb témák után most csupa “hülyeséggel” foglalkoztál; ennek az eredménye a Stupid Things/Hülyeségek kiállítás az ENA Viewing Space-en. Bencze Peti már elmondta a vele készített interjúban, hogy mit takar ez a név, de azért a te szemszögedből is érdekel minket.

Az elmúlt években tényleg alámerültem néhány nehéz témában, így aztán jött az ötlet, hogy jó lenne most egyszerűen csak hülyeségekkel foglalkozni. Végül mégsem lett annyira könnyed a mondanivaló. Mindig is szerettem úgy megkomponálni a kiállításokat, hogy ne legyenek egyoldalúak. Így aztán ahogy kezdett összeállni a kiállítás anyaga, felbukkantak olyan témák is, amik még mindig passzolnak a koncepcióba, de valami más is megmutatkozik bennük. Ahogy a kiállítás leírásában is írom, ez az a fajta hülyeség, amikor az ember elveti azt, ami a sikert, a társadalom által elfogadottat, elvártat, racionálisan helyeset jelenti, amikor ezeknek a szabályai felfüggesztésre kerülnek. Kétféle hülyeségről van itt szó: az egyik, amikor én állítom valamiről, hogy hülyeség, és én ezeket meg is festettem, a másik pedig egy installációban testesül meg, és olyan dolgokról szól, amikre a társadalom „józanesze” mondaná azt, hogy hülyeség. Számomra viszont értékes és emberi teljesítményekről szól. Ez pedig fontosabb is, mint az első felvetés, mert nagyon emberinek és inspirálónak érzem.

bru_ckner_ja_nos_haza_2019_akril_airbrush_48x61_cm.jpg

Brückner János: Haza (2019, akril,airbrush,vászon, 48x61 cm)

Mik ezek?

Az egyik fő inspiráció John Kilduff, festőművész, aki elképesztő figura. Többek között volt egy showja a TV-ben, ahol véghezvihetetlen feladatot állított maga elé: egyszerre edzett egy futópadon, festett csendéletet egy virágról, készített egy egészséges turmixot és közben fogadta a betelefonálók hívásait. Ebből egy csodálatos káosz alakult ki, amit én nagyon szép műnek tartok. Egyszer kint voltam az USA-ban, és meglátogattam Los Angelesben. Mutatott egy csomó képet, és beszélgettünk arról, hogy ő milyen festőket tart fontosnak. Megmutatta a házi könyvtárát, mesélt a West-Coast festészetéről, és akkor mondta, hogy ő is, ahogy a kedvenc albumaiban szereplő művészek, azt a pontot keresi, amikor el tudja vetni a konvenciókat és ki tudja mondani, hogy nem érdekli más véleménye – ahogy a kiállítás szövegében is olvasható: “Elérni a festészetben azt a pontot, amikor azt mondjuk, bassza meg, ez most így lesz és kész, nem érdekel.”. Az installációban olvasható lesz még Szent Valecza László néhány töredéke. Ő igazi ikon számomra! Ugyanitt szerepet kap a Taródi-vár is, amit Bolondvárnak is hívtak. Taródi István 50 éven keresztül egymaga építette fel, amihez a becslések szerint 150 vagonnyi követ használt fel. Már eleve a tény, hogy valaki az 50-es években nekiáll egy középkori vár megépítésének elég abszurd, ugyanakkor hatalmas emberi teljesítmény is egyben. Ennek az installációnak a címe azért lett a „Nehéz és drága”, mert ezek szó szerint és átvitt értelemben is nehéz és drága dolgok.

janos-bruckner-first-person-substitution-2018-58-scr.jpg

Brückner János: First Person Substitution

Hogy jött számodra a festés?

A családban, ahol felnőttem, nem festett senki. A művészeteknek nem volt különösebben kiemelt helye az életünkben, de múzeumba rendszeresen jártunk. Ennek ellenére életem első kortárs kiállítását elég későn láttam, 18-20 évesen, addig inkább a klasszikus művészetekkel találkoztam. Az alkotás iránti vágy viszont nem a kortárs szeretetéből jön, hanem ösztönösen. Úgy érzem, hogy számomra a művészet az egyetlen lehetséges út, hogy betagozódjak a társadalomba, az egyetlen lehetséges mód, ami által viszonyulni tudok a valósághoz. Egyébként a kortárs alkotók közül is azok inspirálnak és azok hitelesek számomra, akiknek a művészete egy ilyen alapvető hozáállás az élethez. Számomra ez kísérletezést jelent, a formátumok, módszerek és igazságok sokféleségének felszínre tárását, a szélsőségeket egyszerre megjelenítve. Nekem ez az emberi. Ez az érzelmes realizmus, ez a profi hibázás.

A dunaújvárosi kiállításon az egyik oldalon erősen megjelent az egyéni történet, a másikon pedig a közösség ereje. Hogy képzeljünk el téged ebben a történetben?

Nálam mindig változik az, hogy éppen magamnak való vagyok-e vagy közösségi ember; akár napszakonként is. Az alkotás szintjén is megvan ez a hullámzás. Vannak olyan alkotások, amiket egyedül tudok elkészíteni, és van, amihez több ember kell. A Hülyeségek című kiállítás képeit például teljesen egyedül festettem egy műteremben. Egyáltalán nem tudom magamat egy kétpólusú skálán elhelyezni, még egyes projekteken belül is részfeladatokként változik, hogy mi az, amit egyedül készítek el, és mit másokkal együtt. Mindig a tartalomhoz igazodom. A tervezéssel is ugyanígy vagyok; van, ami megtervezett, és van, ami előre meghatározhatatlan. Általában több különböző dolgot csinálok egyszerre; például a rövidfilmek készítése és a festés teljesen más munkastílust igényel. A közösségi színező pedig megint egy másik sztori; az, hogy kikerülhessen egy intézmény falára, ahol a látogatók által formálódik, már eleve egy csoportmunka. Engem sosem egy dolog foglalkoztatott, legyen az téma, metódus vagy médium, a sokféleség az, ami igazán mozgat engem.

bru_ckner_ja_nos_-sleeping-deathmask_i-2015-acrylic-canvas-53x45_maga_ngyu_jteme_ny_budapest.jpg

Brückner János: Sleeping Deathmask I. (2015, akril,airbrush, vászon,53x45 cm, Magángyűjtemény, Budapest)

2016 óta élsz Berlinben. Miben más ott, mint itt, Budapesten?

Szerettem volna tanulni, és mivel Budapesten úgy tapasztaltam, hogy a magyar kortárs képzőművészetet 90%-ban magyarok csinálják magyaroknak, azt éreztem, hogy egy idő után mind az input, mind pedig az output leszűkül. 2012 és 2016 között több rezindencia programon is voltam, és ott megtapasztaltam, hogy mennyire inspiráló tud lenni, ha az ember mást is lát és tapasztal. Nem szerettem volna folyamatosan utazni, mert az hosszútávon nagyon fáraszt, de szerettem volna, hogy mindig más emberek legyenek körülöttem, ezért Berlin tűnt erre a legjobb megoldásnak. Így felvételiztem az UDK-ra (Berlini Művészeti Egyetem- a szerk.) egy posztgraduális képzésre, ahova felvettek, így most azt csinálom. Abszolút jó döntés volt, csak jót tett nekem. Nagyon vegyes a társaság, az építészektől kezve, a zenészeken át, fotósokig sok mindenki jár oda, nemcsak Európából, hanem Dél- Amerikából és Ázsiából is. Annak ellenére, hogy ez egy német nyelvű képzés, a hallgatók nagyrészének nem ez az első nyelve.

Ezek szerint itthon ez nem jellemző?

A Képzőn például csak elvétve találkoztam más kultúrából vagy háttérből érkező emberekkel – mondjuk erasmusos diákokkal, és azt sem tapasztaltam kifejezetten gyakran, hogy Magyarországra költöztek és integrálódtak volna külföldi művészek. Persze Berlinben ez a sokszínűség egyrészt jó, másrészt nehézségeket is okoz. Például ott mindenki művész, mindenki különleges, borzasztó nagy a harc, hogy az ember megmutathassa magát és jelen legyen. Tehát egyáltalán nem jobb Berlin, mint Budapest, csak most ott találtam meg valamit, amire nekem szükségem van.

Hogy kell elképzelni a kinti művész közeget?

Kint inkább művész közegek vannak; nagy a rétegzettség. Vannak a kereskedelmi és a non profit, illetve állami galériák, az egész Freie Szene, és ezeken belül is megvan, hogy melyik mire specializálódik. Végtelen sok minden van, ez pedig számomra nagyon inspiráló. Mindig találok valami újat, és van, ami tetszik és van, ami egyáltalán nem, de az is hat rám. Én egyébként főleg az egyetemi közegre fókuszálok, az ottaniakkal nyomulok.

bru_ckner_ja_nos_politikus_o_lele_s_2015.jpg

Brückner János: Politikus ölelés (A teljes videó itt látható.)

Korai arról beszélni, hogy mivel foglalkozol majd a „Hülyeségek” kiállítás után?

Nem, mivel már egy ideje foglalkozom vele; ez lesz egyben a diplomamunkám is a berlini egyetemen. Ez Az Örökség című rövidfilm sorozatomnak mondhatni folytatása, ugyanis ez is a saját örökségemhez tartozik, igaz, nem családi értelemben. A témám a fehér emberek kiváltságai. Ez persze egy nagyon összetett, és bonyolult kérdés, amivel egyébként Berlinben szembesültem először a személyes életemben, és rájöttem, hogy szeretném megvizsgálni. Hogy mi ez egyáltalán, és hogyan jelenik meg tulajdonképpen az én hétköznapjaimban, és mit tudok ezzel kezdeni, ezzel az örökséggel. Ahogy egyre jobban merültem el a témában, jött a kérdés, hogy egyáltalán ki fehér, s hogy fehér emberek-e a kelet-európaiak? Úgy láttam ugyanis, hogy ezt a (szociológiából a kortárs művészetre és a mindennapi közbeszédre átterjedő) diskurzust az én elsődleges „hétköznapi” szintemen az USA-ból származó fogalmak és elképzelések uralják. Ebben pedig lényegében semennyi helyet sem kap a „kelet-európai” emberek sztorija, tapasztalata. Márpedig én onnan származom, miközben „nyugat-Európában” élek. Szóval ez egy izgalmas, kusza és ellentmondásos helyzet, ami része a mindennapoknak – pont olyasmi, amivel szeretek a művészetemben foglalkozni. Vagy ha belegondolsz, már eleve abba a szituációba, hogy különböző embernek tesszük fel a kérdést: fehér emberek-e a kelet-európaiak? – mindenkinek más válasza lesz. Viszont én nem akarok mindenkire vonatkozó általános állítást tenni ezzel kapcsolatban, hanem egyszerűen tanulni szeretnék róla, megtapasztalni és kísérletezni, hogy aztán a saját magam szemszögéből mondhassak valamit erről. A „lecke” végén pedig egy oktatóvideó formájában foglalom majd össze, amit megtanultam. Ez érdekes lehet más kelet-európai emberek számára is.

ja_nos_bru_ckner_stupid_things_ena_viewing_space_budapest_222.jpg

Stupid Things @ ENA Viewing Space, Budapest / kiállítás nézet

Bár most nem élsz Budapesten, de biztos vannak kedvenc helyeid.

Az Art Quater Budapest egyértleműen; igazi művészeti szívcsakra. (nevet) Annak idején volt ott stúdióm is, és nagyon megszerettem az ottani embereket. Mindig is jellemző volt, hogy sokféle művésszel találkozhatsz; a világ minden tájáról származó, a lehető legkülönfélébb médiumokban alkotó rezidens művésszel találkoztam ott. Inkább az emberekhez kötődöm, nem a helyekhez.

Nézd meg, milyen volt a Hülyeségek/ Stupid Things kiállításmegnyitója az Absoluttal!

Fotók: Weber Áron

opening_ja_nos_bru_ckner_stupid_things_110.jpg

opening_ja_nos_bru_ckner_stupid_things_29.jpg

opening_ja_nos_bru_ckner_stupid_things_3.jpg

opening_ja_nos_bru_ckner_stupid_things_6.jpg

opening_ja_nos_bru_ckner_stupid_things_66.jpg

opening_ja_nos_bru_ckner_stupid_things_69.jpg

opening_ja_nos_bru_ckner_stupid_things_78.jpg

opening_ja_nos_bru_ckner_stupid_things_87.jpg

süti beállítások módosítása