Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán

Mindenkinek szüksége van művészetre – Interjú Bencze Péterrel

2019. április 04. - absolut_hu

benczepe_ter_logo_zott.jpg

Sok esetben meglepődnek az emberek, amikor megjelenik Bencze Péter egy megbeszélésen; elmondásuk szerint inkább egy ötvenes, öltönyös, aranyórás urat várnak. Péter 22 évesen kezdte el misszióját, hogy közelebb hozza a kortárs művészetet az emberekhez, hét évvel később az Everybody Needs Art égisze alatt nemcsak a hazai piacon segít érvényesülni az alkotóknak, hanem folyamatosan építi a nemzetközi kapcsolatokat nagynevű intézményekkel és kurátoraikkal, közben pedig az Art Quater Budapest Project Space kiállítás programjáért felelős kurátora is egyben. Hosszútávra gondolkodik, és a hitelesség a fő szempont minden esetben. 2014 óta az év 365 napján ad otthont az általa létrehozott tetőt nélküli kiállítótér, az ENA Viewing Space a számára izgalmas művészeknek. A héten Brückner János legújabb, ezúttal lazább hangvételű kiállítása nyílik a Budafoki úton.

Mikor kerültél közel a művészetekhez?

2009-ben az érettségi után még az egyetem előtt szerettem volna világot látni, kimentem egy évre Londonba, ahol egyrészt nyelvet akartam tanulni, másrészt úgy terveztem, vízilabda edzősködésből fogom fenntartani magam. Minden a legjobban alakult, már a szerződést írtuk volna alá az ottani egyik élcsapattal, amivel biztosítottak volna nekem munkát és szállást is, de hirtelen csődbe ment a csapat. Bezárt az uszoda, én meg ott álltam vízilabda, munka és szállás nélkül. Egy hetem volt az újratervezésre. Végül a brit junior válogatott edzője segített munkát találni, és közben rátaláltam egy pakisztáni festőművész hirdetésére, aki lakótársat keresett. A hirdetés furcsa volt számomra; nem értettem, hogy akkor ő most miért lakik ott, ha amúgy a műteremében van az ideje nagy részében, de kíváncsi voltam, találkoztam vele, és beköltöztem. Mondhatnám, hogy a művészete hatására szerettem bele a kortárs művészetbe, de nem. Ilyen szempontból nem volt meghatározó számomra.

Ezek szerint előtte egyáltalán nem tudtál semmit erről a területről?

Mivel annak idején gimiben nem jártam be a művtöri órákra, osztályozó vizsgát kellett tennem. A tanárnő rettentő szigorú volt és az 5-ös osztályzatot sem szerette valamiért, nála még az eminens tanulók is csak sóvárogtak a jelesért. Ezek után amikor négyesre vizsgáztam, joggal lepődött meg mindenki. Akkor még nem tudtam, de ez volt az első meghatározó lépésem a művészet felé, igaz önkéntelenül. Londonban csak heti két napot dolgoztam, bőven volt időm feltérképezni a város vizuális kultúrával foglalkozó intézményeit. Hamar kiderült számomra, hogy a múltszázadok művészete annyira nem foglalkoztat, mint a jelenkor művészei. Inkább az érdekelt, hogyan működik az „art world”; hogy épül fel, kik a szereplői és mi lehet az én küldetésem ebben a világban. A legjobb helyen voltam ahhoz, hogy hamar rájöjjek: ezzel szeretnék foglalkozni egész életemben.

Hogy lett ebből Everybody Needs Art?

2009-ben, még az „MSN időkben” az egyik legjobb barátom felvetette, hogy ideje lenne a Facebookra is regisztrálni, mert az a jövő. Először nem volt hozzá túl sok kedvem, de aztán mégiscsak beadtam a derekam, a saját nevem helyett viszont az Everybody Needs Artot használtam. Ahogy egyre több ismerőst jelöltem be, folyamatosan megtalált a kérdés – mi ez a név? – nem voltam felkészülve a kérdésre, de hamar rájöttem ez egy tökéletes üzenet és „brandként” is jól cseng, szóval egy megvalósítandó projektként definiáltam a kíváncsi ismerősök felé. Tény, hogy mindenkinek szüksége van művészetre, legyen az képzőművészet, színház vagy zene. Ennek ellenére az Everybody Needs Art erősen a vizuális kultúrára fókuszál. Londonból hazatérve, a vízió meg volt egy új rendszert alkotni, ami közelebb hozza a kortárs művészetet az emberekhez. Úgy éreztem, a klasszikus „kőgaléria” nem passzol az elképzeléseimhez, túlságosan statikus és persze az is igaz, hogy a megfelelő mennyiségű anyagi forrás sem állt rendelkezésemre egy olyan művészeti tér létrehozására és üzemeltetésére, amit elképzeltem. 2013-ra rajzolódott ki az ENA rendszer, aminek főtevékenysége a művészetközvetítés, non-profit és for-profit téren egyaránt.

botond_keresztesi_fps-future_past_sunday_ena_viewing_space_budapest_panorama_photo_aron_weber.jpg

Keresztesi Botond FPS-Future Past Sunday kiállítása az ENA-n

Mi alapján választod ki a kiállítókat?

Sok intézmény specifikálódik bizonyos művészeti ágakra, én nagyon figyelek arra, hogy minél szélesebb spektrumon tudjak megmutatni tehetséges művészeket. Sűrűn utazom, folyamatosan építem a kapcsolatokat. Sok esetben eltelik pár év, mire egy új ismeretségből projekt lesz akár itthon vagy külföldön. Úgy próbálom ezt a spektrumot tágítani, hogy a meglévő művészek szempontjából is érdekesek legyenek az újonnan megismert alkotók. Ez stratégiai szempontból is lényeges. Azáltal, hogy különböző országok művészeit összehozzuk, minden művész egy külön felületet nyer a munkái megjelenítésére, a social media platformokon pedig osztódnak a megjelenések, ha egy „lapon” említjük őket, egy kreatívon szerepelnek. Leginkább az motivál, hogyan lehet a fiatal feltörekvő kelet-európai alkotókat nemzetközi szinten porondra állítani, és hozzásegíteni őket az egyetemes kánonba kerüléshez. Éppen ezért kezdtem el a kurátori rezidencia programot is.

Ha összehasonlítod a jelenlegi a piacot azzal, ami akkor volt, amikor elkezdted ezt az egészet, milyen különbségeket látsz?

Ha összevetem a 2013-as projektjeinket a mostaniakkal, akkor látom, hogy van egy jól érzékelhető lassú felfelé ívelő tendencia azon a téren, amit a művészekkel közösen el tudtunk érni. Ez mindenképpen visszaigazolás arra, hogy megéri, amit csinálunk. A siker sokféle lehet, ám a rendszer fenntarthatósága és a több, mint 80 sikeres hazai és nemzetközi projekt archívuma, elegendő a mosolyhoz. A közelmúltban érzékelhető intenzívebb érdeklődés a kortárs kultúra iránt, nagyon pozitív, de ez csak akkor fenntartható, ha az itthoni szcéna is felnő a feladathoz. A nagyközönség elérése attól is függ, hogy képesek vagyunk-e kitörni abból a szakmai elitizmus okozta elszigeteltségből, ami visszatartja sokszor az áhított közönség sikert.

max_siedentopf_horribly_happy_holidays_ena_viewing_space_budapest.jpg

Max Siedentopf Horribly Happy Holidays kiállítása az ENA-n

És itt vetődik fel a kérdés, hogy mi a definíciója egy művész sikerének?

Egy művész sikerének három pillére van. Az első lépcső a szakmai elismerések és referenciák megszerzése. Ez az intézményes szereplésekből és az adott művész teljesítményéből tevődik össze, amely a kurátorok, művészettörténészek és kritikusok felelőssége. Szerencsés esetben, idővel, a művész praxisa pénzt termel és képes a műveiből megélni. Ebben kulcsfontosságú szerepe van a galériásnak, aki építi a művész karrierjét, jó esetben nem csak kereskedelmi vonalon. A kortárs művészet mediális diverzitásából fakadóan, akad olyan alkotó, akinél a fenti két „pillér” fordítva vagy több évtizedes különbséggel következik be. Például egy performansz művész munkáit nehezebb értékesíteni, mint egy festményt, még akkor is, ha éppen a világ vezető múzeumaiban performerkedik. Ezzel szemben akad olyan festő, akinek elkapkodják a műveit, de munkássága nem foglalkoztatja az intézményeket. Mindenre van példa, de a halhatatlanság kulcsa a közönség siker, ha valakinek ismerik a nevét mindenütt, azt történeti távlatokban is nehezen lehet kitörölni a kollektív emlékezetből.

Mesélnél az Everybody Needs Art rezidencia programjáról? Egyáltalán mit takar ez?

Időről időre meghívok meghatározó kurátorokat más országokból, akiknek lehetőséget biztosítok arra, hogy pár nap alatt megismerkedjenek a hazai szcéna egy részével és olyan művészekkel, akik érdekesek lehetnek számukra a jövőben, saját praxisuk során. Ez is egy hosszútávú befektetés, aminél valójában nehezen megjósolható, mikor válik kifizetődővé. Az eddigi legnagyobb eredemény, ami az Everybody Needs Art Curatorial Program-nak (ENACIR) köszönhető: a tavalyi prágai City Gallery-ben megrendezett Keresztes Zsófia és Anna Hulačova közös kiállítása, amelyet Sandra Baborovcka kurált. Sandra volt az első résztvevője az ENA kurátori programjának.

 

48429727_369351490279014_7683000862460870656_n.jpg

Anna Hulačová es Keresztes Zsófia kiállítása a Prague City Gallery Colloredo Mansfeld Palaceban

Kurátor: Sandra Baborovska Fotó: Jiří Thýn

A héten nyílik Brückner János legújabb kiállítása nálad.

Jánosnak 2017-ben volt egy nagy sikerű intézményes kiállítása a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben. A „Végletes jelenlét” tárlat a jelenlét és a hiány közösségi és egyéni nézőpontjaival foglalkozott. Az ICA-D nagyobbik terében a János által kifejleszett human-printer technikával készített, részvételi alapú műveit mutattuk be. Ezek az alkotások a helyi közösségek által kiválasztott önreprezentatív képeket jelenítették meg a már említett közösségi képalkotó eljárással. Az ICA-D kisebb galériájában, János saját családtörténetének egyedi interpretációját mutatta be a Heritage című rövidfilm sorozatán keresztül, amit tavaly a Sao Paolo-i nemzetközi rövidfilm fesztivál hivatalos programjában is vetítettek. 2018-ban a “Variable Ancestry” című egyéni kiállítás is a személyes történet labirintusába kalauzolta a nézőt. Most szombaton egy teljesen új, főleg festészeti anyaggal találkozhat a néző, ha feljön a “Stupid Things”-re.

Mire utal a cím?

Ha elmondanám, csak hülyeségeket beszélnék. (nevet) Inkább János szavait használnám itt: „Ez a kiállítás egy labirintus, ami hülye képekből és maszkokból, valamint egy bunkerből áll, amiben valami számomra nehéz és értékes található. Ebben a tetőtéri, plafon nélküli budai szobában nagy az esély arra, hogy az ember elvesszen a hülyeség és komolyság, a könnyű és a nehéz között.
Ugyanakkor legalább két fontos dolog megkülönbözteti ezt a labirintust a város számtalan szabadulószobájától: a Hülyeségek ingyenes, és senki se fog bezárni senkit a racionalitás szigorú és kötelezően megosztó kategóriáiba.

bru_ckner_ja_nos-rip_msn-2015-_akril_va_szon-53x45_cm.jpg

Bruückner János: RIP MSN (akril vászon, 2015.)

Mik a kedvenc budapesti helyeid?

Jó itt élni, a város mérete is ideális; „se nem pici, se nem nagy”. A négy évszak számomra külön izgalmas, hiszen az ENA Viewing Space kiállítás programját is az aktuális évszakhoz kell igazítanunk. Az egyik törzshelyem a Boutiq’Bar, és nagyon szeretem a Margitszigetet, ahova sajnos már nem sokat járok, de a Hajós Alfréd Uszoda kitörölhetetlen élmények színelye az életemben.