Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán

Vénusz (újjá)születése - Interjú Erdei Krisztinával

2019. március 23. - absolut_hu

erdei_krisztina_logo_zott.jpg

Erdei Krisztina olyan témával foglalkozik a Capa Központ - 8F Galériájában látható kiállítása kapcsán, ami sok ember számára lehet, hogy kényelmetlen, mégis nagyon fontos, hogy tudjunk róla. Fotósként még 2016-ban került kapcsolatba A város peremén csoporttal, akikkel az egykori Gubacsi és Illatos út sarkán lévő Dzsumbujból kilakoltatott emberek sorsát követték nyomon. Aztán a Budapest Fotográfiai Ösztöndíj nyerteseként az egykor ott lakó fiatal lánnyal, Vénusszal jutott el a végkifejletig; ebből lett a Vénusz születése és más történetek fotósorozat. Hogy ez mennyire szólt Vénuszról vagy Krisztáról, az kiderül a lenti interjúban, ahogy az is, hogy a filozófia és politikaelmélet szakok elvégzése után miért döntött amellett, hogy a fotózásban próbálja ki magát.

Szegeden végeztél filozófia és politikaelmélet szakon, mellette mozgóelméletet és vizuális pedagógiát is hallgattál, ami gondolom jó alapot biztosított ahhoz, amit most csinálsz. Mindig is szociálisan érzékeny voltál, vagy egy bizonyos időszakban jelent meg ez a fajta érdeklődés az emberi sorsok?

Inkább úgy mondanám, hogy voltak bizonyos elméleti alapok, és amikor ezeket tanultam, egy ponton megijedtem attól, hogy ez mennyire távol áll a valóságtól, hogy elvesznek benne a szerethető részletek. Amit te egységként fogalmaztál meg, számomra egyáltalán nem volt egyértelmű az elején. Az elmélettől kicsit megrettenve úgy döntöttem, hogy közelebb kell lépnem a hétköznapi dolgokhoz, az élethez. Ezen a csatornán keresztül aztán lehet, hogy majd eljutok egyszer az általánosabb állításokig, de akkor kellett hátrálnom pár lépést. Azt éreztem, hogy részt szeretnék venni a történésekben és empirista módon tapasztalatokat gyűjteni, nem kész általánosságok mentén közelíteni a világ problémáihoz, hanem egyedi szempontokon keresztül megnézegetni azokat. A filozófia szak után a fotó volt az eszköz, amivel tapasztalatokat gyűjtöttem, néhány év után pedig elkezdtem feldolgozni a látottakat. László Gergő barátom egy idő után mondogatta, hogy olyan mintha valami fontosat és jót csinálnék, de nem lehet látni belőle semmit. Ekkor belevágtam a szerkesztés folyamatába.

Mikor kezdted tudatosan használni a fényképezőgépet?

Nehéz belőni, hogy mikor volt az a pillanat. Azt tudom, hogy amikor már nemcsak dokumentáltam, és nem csak egy illusztratív elem volt egy fotó, hanem önmaga a tartalom, 2003 körül lehetett.

Az biztos, hogy képeid nemcsak dokumentálnak. Van benned segítőszándék a projektjeid kapcsán?

Biztos vagyok benne, hogy a világ, az emberek, bizonyos helyzetek megismerése vezethet valami jó felé, de nincsenek illúzióim. Az, amit most problémának nevezünk, nagyon összetett és semmiképpen sem szeretném sugallni, hogy én a projekjeimmel megoldást tudok találni, mert ez egyáltalán nem biztos. Az viszont fontos számomra, hogy amit mutatok, ne csak izgalmas, hanem valamilyen módon hasznos is legyen. A szépségfogalom folyamatosan változik, és én szeretnék egy kortárs szépségelképzelés mentén dolgozni, tényeken alapuló, de merész és zavarbaejtő állításokat tenni.

erdei_krisztina_venusz_szuletese00.jpg

Erdei Krisztina egyik képe a Vénusz születése és más történetek fotósorozatból 

A Vénusz születése és más történetek egy éves munka eredménye, aminek több előtörténete is volt. Mondhatjuk, hogy ez azoknak a végkifejlete?

Jelen pillanatban mondhatjuk, hogy ez egy folyamat vége. 2016 óta dolgoztam együtt A város peremén csoporttal, ami antropológusokból, szociológusokból, művészekből és újságírókból áll. A célunk az volt, hogy a Gubacsi és Illatos út sarkán álló Dzsumbujként elhíresült lakónegyed valós történetét és az ott élő emberek sorsát felgöngyölítsük, és ezáltal egy teljesebb képhez járuljunk hozzá, mint ahogy a különböző szenzációhajhász cikkekben olvashattunk róla. Thury Lili, az egész projekt megálmodója kért fel, hogy fotózzak. Megkerestük az akkor már lebontott telep egykori lakóit, hogy szeretnénk felvenni velük egy narratív életútinterjút, ami azért érdekes interjúforma, mert ilyenkor az alanyt hagyjuk beszélni a saját logikája szerint és esetleg csak utána teszünk fel kérdéseket, a hiányzó láncszemek érdekében. Egyáltalán nem volt egyszerű dolgunk, hiszen addigra már szétszéledt ez a közösség, de azért sok lakóval sikerült beszélgetnünk. Egy részük később azt is megengedte, hogy portrét készítsek róluk, ami a bizalomnak egy magasabb szintjét feltételezi. A fotózás egyébként is mindig egy többlépcsős folyamat, de itt a szereplőket szerettem volna bevonni a folyamatba, hogy a fotózás közös élmény legyen, így minden egyes portré mögött ott egy történet, amit együtt választottunk ki, és jelenítettünk meg a lebontott Dzsumbuj területén, az ekkor még üresen álló telken. A város peremén csoport munkája valójában egy emlékezetkutatás volt, és én közben, már néhány kiállítás és megjelenés után, kezdtem azon agyalni, hogy jó lenne a múlt feldolgozásának fényében valahogy a jelenre fókuszálni. Jelentkeztem a Budapest Fotográfiai Ösztöndíjra és mivel megnyertem, alkalmam adódott arról is beszélni, hogy mi lett az ott lakókkal, és milyen következményei vannak annak, hogy a közösség felbomlott. Erről szól a Vénusz újjászületése és más történetek.

_pvl4567.jpg

A kiállításon látható költözős dobozok az egykori lakók fényképeivel és személyes sztorijaival

 

Miért pont Vénuszra esett a választásod? Hogy épült fel a projekt?

Sárközi Vénusz fantasztikus csaj, izgalmas személyiség. Ő az a fajta lány, aki nagyon jól látja a problémáit, de nehezen tud túllépni a nehézségeken, nincsenek meg az eszközei hozzá. Sokat beszélgettünk, és szívesen hallgattam, közben pedig kialakult egy bizalmi kapcsolat, így elég sokszor fordult hozzám, amikor segítségre volt szüksége. És itt nem pénzre kell gondolni. A nehéz sorsú embereknek mint egyébként mindenkinek, nagyon fontos volt, hogy a köztünk lévő kapcsolat ne hierarchikus legyen, hanem egyenlő felekként viszonyuljunk egymáshoz. Inkább tanácsokat kért tőlem és gyakorlati dolgokban segítettem neki. Miközben dolgoztam a projekten, rátaláltam egy különleges szálra, melyre utána a kiállítás címadó sorozatát építettem. Vénusz minden esetben, mikor egy állásinterjúra vagy próbanapra ment, engem kért meg, hogy írjam le neki, hogy talál pontosan el a megfelelő helyre. Egy év alatt majdnem ötven helyszínt írtam le neki, ahova el is ment. Visszapörgetve a címeket jött a gondolat, hogy mivel ez egy Budapest Fotográfia Ösztöndíj, akkor miért ne mutassam be Budapestet Vénusz munkakeresésének állomásai alapján. Ebben benne van egy fiatal lány sorsa, akinek annyira fontos, hogy munkát találjon és létrehozzon egy biztonságos hátteret, hogy egy év alatt képes volt közel ötvenszer újra munkába állni, legyen az egy nap, egy hét vagy két hónap, ami talán a leghosszabb idő volt. Az új munkahelyek az újjászületés lehetőségeit jelentették Vénusz számára, leegyszerűsítve így kapcsolódik a sztori Botticelli Vénusz születése című klasszikus alkotásához. Ezt az allegóriát végül úgy terveztük láthatóvá tenni Vénusszal az ötletelések során, hogy a helyszíneken egy papírmasé kagylóban állva fényképezem le. Eredetileg egy videóklipet terveztünk forgatni, ugyanis ő szuperül rappel, számokat, dalszövegeket ír, és nagy álma, hogy énekesnő legyen. Végül, mikor elkezdtük a fotózást, csak az egyik helyszínre jött el, így a képeken olyanok szerepelnek, akiknek meséltem a projektről, és felajánlották, hogy szívesen szerepelnek benne.

erdei_krisztina_venusz_szuletese14.jpg

A projekt egyik résztvevője egy Vénusz arcát ábrázoló álarccal - Fotó: Erdei krisztina

 

Ez a kagyló több szempontból is fontos része a projektnek, ugye?

Kerpely Adél képzőművész barátnőm készítette és újságokat, stigmatizáló médiatermékeket használt fel hozzá, pontosabban ezeket darálta be a kagylóba. Nekem még azért is tetszett a kagyló gondolata, mert viszonylag nehéz tárgy, körülbelül 15 kg és a méretéből adódóan is viszonylag bonyolult végigcipelni a városon. Ez adott az egésznek egy kálváriaszerű tartalmat.

Ebben az esetben hagytad, hogy projekt magát alakítsa. Minden esetben ez a munkamódszered?

Nagyon ritkán tudom előre, hogy mit fogok csinálni, és ez kimondottan hátrányt jelent egy pályázatnál. A keretek kijelölése mellett szeretem nyitvahagyni az események alakulását, kockáztatni, nem előre elhatározni, hogy lépésről lépésre hogyan haladok. Maga az alkotás adja meg a válaszokat. Egy ponton aztán összeállnak a kapott információk, az átélt élmények. Azt hiszem ezt a pillanatot szeretem legjobban a művészetben. A most látható kiállítás anyaga is nagyon sokat változott az eredeti tervekhez képest, hiszen sok volt a bizonytalansági tényező. Vénusszal csak egy helyszínt tudtam befotózni, a többi képen mások állnak helyette a kagylóban. Így alakult át az egész egy empátia történetté, én pedig elfogadtam, hogy ez a kettőnk projektje volt, ugyanannyira szólt róla, mint rólam, és ha neki eddig volt érdekes, akkor ezt el kell fogadnom, hiszen ettől marad hiteles a teljes történet.

Nagyon izgalmas a kiállítótér, itt ez a hatalmas installáció.

Amikor belépsz a kiállítótérbe, egyből meglátod a költöző dobozokat; ezek adják meg a kiindulási pontot. Mikor a lakóknak el kellett hagyniuk a Dzsumbujt. A dobozokra felragasztott interjúrészletekben arról mesélnek, hogy mik történtek velük a költözés során. Ahogy haladunk beljebb, egy szoba jellegű tér tárul fel előttünk egy lámpával és a Vénusz születése történettel. A kiállítás lezárása pedig a triptichonba rendezett loopsorozat, mely olyan volt lakókra emlékezik, akik a Dzsumbuj utáni lakóhelyüket is el kellett hogy hagyják, viszonylag rövid idő alatt.

_pvl4588.jpg

A kiállításon látható meggyötört falilámpa

A lámpa nem egy egyszerű falilámpa. Mihez kapcsolható?

A Budai család történetéhez kapcsolódik. Bennük is elképesztő küzdőszellem van. Kilenc gyerekből és két szülőből áll a család. Egy felújított önkormányzati lakást kaptak, ahol a darálós WC és a szintén elektromos árammal működő fűtés miatt már az első két hónapban olyan magas számlát halmoztak fel, amit nem tudtak rendezni, lekapcsolták a lakásban az áramot és ez három évig így is maradt. A lámpabúrán lévő tizenegy gyertyaláng egy-egy családtagnak felel meg. A nehéz lámpabúrát egy kicsavarodott erőkar tartja, ami folyamatosan törik meg a súly alatt. A WC lehúzó pedig csak még inkább megnehezíti a kar feladatát.

Ha az ember beleengedi magát ezekbe a történetekbe, elég megterhelő lehet lelkileg. Milyen mértékben tudsz kivülálló maradni?

Nagyon megterhelő, mert te is része leszel annak, amivel foglalkozol. Miközben Vénusz megtanított arra, hogyan lehet nagyon kevés vagy akár semmi pénzből napokat túlélni, arra gondoltam, hogy ez egy hasznos tudás és ki tudja, talán egyszer szükségem lehet rá. Ráadásul sosem lehetsz biztos abban, hogy nem rontasz-e valakinek a helyzetén, azzal hogy a bizalmába férkőzöl. A tettek következménye nehezen tervezhető. A kíváncsiságom erős, de mindig figyelek arra, hogy csak azt a határt lépjem át, amit megnyitnak előttem. Nem akarok senkit megbántani, de azt is látom, hogy ahhoz, hogy átlássunk helyzeteket, a komfortzónákat többé kevésbé el kell hagyni. Folyamatos felülbírálást igényelnek a keretek. Fontos, hogy ne tegyük a szereplőket még kiszolgáltatottabbá, hogy a szubjektivitás ellenére próbáljunk meg minél valóságosabb képet megfogalmazni és lássuk, hogy ebben mindig az is benne van, aki megfogalmazza. A kivülállás egy illúzió. A kiállításon erre is utalunk a meghúzott biztonsági zónával, amit át kell lépni a látogatóknak, ha el akarják olvasni a szövegeket.

_pvl4616.jpg

A Vénusz születése és más történetek - sarok a kiállításon

Talán sokan azt gondolják, hogy ez egy fotóriport sorozat, de ez nem így van.

Többen mondták, hogy a leírás alapján másra számítottak, de a nyomor reprezentációja helyett itt a szereplők partnerként jelennek meg. Arcokat látunk, akik hasonló problémákkal küzdenek, mint bármelyikünk, de eszköztelenebbek. Nem egy arctalan csoport, amit be lehet rakni egy fiókba, hanem emberek különböző igényekkel, akikkel el kell indítani a párbeszédet, hogy megismerjük a valós helyzetüket. Ez persze sok energia, de közben a legjobb befektetés.

Annak idején a Lumen Csoport aktív tagja voltál, kiállításokat szerveztetek tehetséges fotósok számára. Miért lett annak vége?

A Lumen Alapítvány a szívem egyik csücske. Rengeteg szuper emberrel dolgoztunk együtt, akik azóta is aktívan formálják a szcénát. Egy iskola volt, amiben mi voltunk a tanárok és a diákok is. Sokat tanultam belőle. Eljött egy pont, amikor el kellett dönteni, hogy elkezdjük igazán komolyan csinálni, azaz intézményesülünk az ezzel járó kompromisszumok megkötésével együtt vagy elengedjük. Végül úgy döntöttünk, hogy a Lumen maradjon meg egy reményteljes időszak független eseménysorozatának.

Hogy érzed, mennyit változott az elmúlt tíz évben a fotózás megítélése? Merre billent a mérleg a digitális technika előtörése miatt?

Hú, erre lehet hogy most nem válaszolnék, mert ez egy teljesen külön téma, de lényegében a technika folyton változik és a fotográfia elkezdett klasszikus műfajjá válni. Van egy izgalmas dinamika, ami a műfajok viszonyait alakítja, és most mintha a fotó érezhetné azt, amin a XIX. század utolsó harmadában a festészet ment keresztül. Közben pedig az intermedialitás is komoly hatással van a fotográfiai gondolkodásra.

mika_kitamura_kiallitasa_a_lumen_gale_ria_ban.jpg

Mika Kitamura kiállítás a Lumen Galériában

Azt olvastam valahol, hogy téged leginkább az amatőr fotók inspirálnak. Miért?

Néhány évig Magyarország legnagyobb amatőr fotólaborjában dolgoztam gyártásvezetőként. Így szinte kötelességem volt naponta több ezer amatőr fotót végignézni, ami nem múlt el nyom nélkül. Átfogó képet kaptam arról, hogy itthon mit gondolnak az emberek érdekesnek, fontos pillanatnak, megörökítésre méltónak, és hogy mindezt hogyan dokumentálják.

Milyen a kapcsolatod Budapesttel? Mit szeretsz benne?

Szeretek Budapesten élni, bár most nem érzem annyira jól magam az itthoni helyzet miatt. A széthúzó művészeti szcéna, a politikai nyomás, az elmosódó határok felesleges energiákat emésztenek fel. Ennek ellenére bármennyit is utazom, nekem egyelőre Budapest a bázisom. Nem tudom, mit jelentenek ezek a gyökerek, amiket idővel beleeresztünk a talajba, ahol élünk, de engem visszahúznak. Szerintem Budapest az egyik legszebb hely a világon, és bár megvan a hátulütője is annak, hogy ebbe a régióba születtünk, én valahol szeretem ezt a közép-európaiságot és a szláv közeget is, ami körülvesz bennünket.

Vannak kedvenc helyeid?

A Budai-hegyeket nagyon szeretem, 20 perc sétával már szinte kint is vagy a városból. A József-kilátó a kedvencem. Most, hogy volt alkalmam körülnézni a külső kerületekben, a kötődésem Budapesthez még jobban erősödött. A projekt során gyakran jutottam el helyekre, ahol a régi épületek új funkciót kaptak; tetszik az újrahasznosítás, főleg ha felelősséggel teszik. Izgalmasak a város egymásra rakodó rétegei.

Erdei Krisztina kiállítása vasárnapig látható a Capa Központ - 8F Galériában.  

Portré és kiállítás fotók: Pavel Bogolepov