Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán

Szabadság keretek között - Interjú Csató Józseffel

2019. február 21. - absolut_hu

csato_jo_zsef_portre.jpg

Csató József jó példa arra, hogy az emberek fejében élő bohém, káoszban élő festőművész képének sok esetben nincs köze a valósághoz. Ő például reggel kel, tízre már biztos a műteremben van, és délutánig dolgozik, ahogy mindenki más; annyi különbséggel, hogy színeket kever, vásznat fest, vág, ragaszt. Azt mondja, kellenek a keretek ahhoz, hogy az ember haladni, fejlődni tudjon; és ő már a kezdetek kezdetén kialakította magának a napi rutint, ami segít balanszban maradni. A ma nyíló Floral Centrepiece kiállításon tőle is láthatunk egy képet, addig pedig bevezetőnek itt egy interjú, amiből az is kiderül, hogy a festésen kívül mi érdekli még nagyon, vagy, hogy mi Budapesten a kedvenc reggeliző helye.

2004-ben költöztél be a műtermedbe, azóta több, mint tíz év eltelt. Mennyit változott a művészeted azóta, hol tartasz ahhoz képest, ami akkor a fejedben volt?

Az a 2004-es év amúgy is fontos, mert akkor voltam Nürnbergben is. 2005-ben végeztem volna Maurer Dóránál a Képzőn, de a kintlétem miatt csúszott egy évet a dolog, így végül 2006-ban diplomáztam. De ha tíz évvel ezelőttre tekintünk vissza, ott is történt egy fontos dolog, hiszen akkor született a kisfiam, és akkor egy fiatal apuka voltam, aki figurális képeket festett, most pedig egy idősebb apuka, akinek azóta lett egy kislánya is, és már nemcsak figurális festményeket készít. Akkoriban nem volt jellemző rám a nagyon tudatos építkezés, hanem hagytam, hogy történjenek a dolgok, és szerencsére csupa jó történt.

Említetted, hogy kicsit elkanyarodtál a figurális ábrázolástól. De ez nem végleges, ugye?

Az igazság az, hogy szeretem megtartani azt a szabadságot, hogy azt csinálok, amit akarok. Pont azért építettem le tudatosan egy időben a figurákat, hogy ne legyen az a pont, amit sokszor látok magam körül, hogy az embereket beskatulyázzák. Én például nem akartam életem végéig kaktuszokat festeni. Amikor azt érzem, hogy valami már rutinszerűbben megy, akkor szépen változtatok. Nekem fontos, hogy időről időre meglepjem magam, ehhez viszont lépni kell alkalmanként. A figurákat viszont nem hagytam el teljesen, csak kevesebb van belőlük.

Nálad hogy folyik le egy ilyen fajta váltás? Szenvedősen vagy pont, hogy lazán, természetesen?

Inkább a türelmetlen szót használnám. Általában addig dolgozom egy képen, amíg azt nem érzem, hogy most már inkább egy újat kezdenék. Emiatt van gördülékenysége az egésznek, így nem kell megvárnom semmit, mert mindig van új kép, amin tudok dolgozni. Viszont bizonyos dolgok nálam nem feltétlenül egymás után ismétlődnek, van úgy, hogy csak pár év elteltével veszek észre párhuzamot bizonyos munkák között. Ha jobban belegondolok, a váltások sem hirtelenek és direktek, viszonylag lassan csúsznak át a dolgok egymásba. Mivel elég sokat dolgozom, teljesen természetesek ezek az átcsúszások, és legtöbbször a visszajelzés is az, hogy ez lejön az embereknek.

csato_jo_zsef_04.jpg

A stílusod nagyon sajátos, könnyen felismerni a képeidet. A témák mi alapján változnak?

Jó dolog, hogy az emberek felismerik a stílus alapján a képeimet, de azt semmiképpen nem szeretném, hogy egyszercsak én mondjam a stílusnak, hogy „Fess nekem egy képet!”. A tematikával kapcsolatban pedig az az érdekes, hogy hiába tűnik változónak nálam, tulajdonképpen ugyanazokból a motívumokból építkezem, gondolok itt a növényi, organikus dolgokra. Egy olyan állapotot szeretnék fent tartani saját magamnak, amikor nem arra figyelek, hogy mi történik a stílusommal vagy mennyit változik a tematika, hanem egyszerűen azt festem le, ami akkor ott érdekel. Megengedőnek kell lennem magammal szemben olyan szempontból, hogy hagyjam a dolgokat aszerint haladni, ami belülről jön.

Legtöbbször vászonra festesz olajfestékkel, de nem ez az egyedüli médium, amit használsz.

Szeretem a vizes bázisú, meszes dolgokat, és mostanában gipsszel is dolgoztam. Ez úgy indult, hogy elég sok kollázst készítettem az elmúlt időszakban, és azok kapcsán jött az ötlet,hogy ragasztásos technikát is alkalmazzak; ez végül kijött a térbe, amikre úgy tekintek, mint a képeim meghosszabbításaira. Ami viszont nagy érdekes, hogy ezek visszahatnak a festményekre, tehát a térben kiállítva nem önálló szoborszerű alkotások, hanem a képek részei.

Képzőművészként rád is ugyanúgy jellemzőek a dolgos mindennapok, szigorúan, szinte teljes munkaidőben dolgozol a műteremben.

Vannak bizonyos tévhitek a képzőművészekkel kapcsolatban, amiknek persze lehet alapja, hiszen mindenki máshogy dolgozik, de nálam már az elejétől kezdve beállt egy rendszer, amit azóta is követek. Én például nyomorgásból sosem tudtam művészileg fejlődni, prosperálni; amikor nem vagyok jól, akkor a munka sem megy igazán. Persze a festményeimre hatnak bizonyos időszakok, én is átengedem azon a bizonyos szűrőn az érzéseket, tapasztalatokat, legyenek jók és rosszak, de biztos, hogy nem a rossz időszakban jönnek ki belőlem kép formájában.

csato_jo_zsef_01.jpg

Hogy néz ki egy napod?

Reggel szó szerint bemegyek a gyárba, hiszen tényleg egy gyárban van a műtermem. (nevet) Nekem a délelőtt 10-től délután 4-ig tartó intervallum vált be, amiben benne van egy ebédszünet is, néhány pár perces pihenéssel. Működő családban élek, ahol a szülői feladatok is ugyanúgy jelen vannak, mint másoknál, úgyhogy mire beér az ember a műterembe, már egycsomó minden zakatol a fejében. Pont emiatt mindig hagyok magamnak egy kis buffer időt, de 10-re már átöltözöm, és akkor elkezdem a festést. Egyébként ez az átöltözés hozza magával azt, hogy onnantól kezdve az alkotásra figyelek. A munka közben az idő teljesen máshogy működik, mint a műtermen kívül, és érdekes módon nemhogy gyorsabban, hanem inkább kicsit lassabban telik. A lényeg, hogy jól lehet olyankor haladni még akkor is, ha az ember nem siet valami miatt. És mivel minden hétköznapom ezzel telik, ott a tudat, hogy másnap tudom folytatni. Úgy szeretek elmenni a műteremből, hogy ahogy mondani szoktam, még pattog a labda, tehát tudom, hogy másnap hol veszem majd fel a fonalat. Nekem az sosem ment, hogy állok egy üres vászon előtt, gondolkodom, és vakarom a fejemet; inkább szeretek meglévő dolgokat átdolgozni, így egymásból születnek az ötletek is, és ez a fajta folyamatosság tartja fent az éreklődésemet. Azt például nem tudom elképzelni, hogy kihagyjak két hónapot, és utána onnan folytassam, ahol abbahagytam.

Munka után könnyen átkapcsolsz?

Igen, munka után azért kell egy kicsit szusszanni, hogy amikor újra a családdal vagyok, már ne azon zakatoljon az agyam, amin bent a teremben. Ezekre tudatosan figyelek, így tudom megtartani a balanszt. Azt gondolom, hogy minden embernek kellene egy ilyen hely, ahol pár órát magában tud lenni. Ez még azoknak is jót tesz, akik nem szeretnek sokat egyedül lenni. Én is inkább társaságkedvelő embernek tartom magam, és mégis, ha megnézem, a napom felét egyedül töltöm.

Ha az érvényesülésről van szó, szereted kézben tartani dolgokat vagy inkább a galériákra hagyod a közönséggel való kapcsolattartást?

Valahogy természetesen kialakult, hogy az emberek eljönnek a műterembe. Egyrészt szeretek beszélgetni velük, másrészt örülök, ha érdekli őket, amit csinálok. Szerintem számukra is fontos, hogy lássák, hogy ki és hogy készíti az adott képet. Ha már beszéltünk arról, hogy néha milyen kép él a festőkről, nagyon jó példa rá a Modigliani film, ahol pont ezt a bohém oldalát fogják meg a dolognak. Szerintem az csak jó, amikor valaki eljön a műtermedbe, és látja, hogy te is rendesen dolgozol, és fejlődni szeretnél, mint bárki más a saját szakterületén. A személyes kapcsolat mindig is fontos volt számomra, és a tudatosság is jellemző rám, de a szerencse is közrejátszott abban, hogy ma itt vagyok, már az elejétől kezdve volt egyfajta figyelem a képeim felé, és így egyik lehetőség hozta a másikat, én magam nem hajtottam túlságosan a sikert. Pont pár éve voltam bent a Képzőn, meghívtak egy beszélgetésre az akkori hallgatókkal, és már a második kérdés az volt, hogy lehet ebből megélni, hogy lehet eladni a képeket. Emlékszem, egyetemista koromban egyáltalán nem foglalkoztatott ez, ma máshogy állnak ehhez a most induló művészek. Azt érzem, hogy rajtuk talán nagyobb a nyomás, mint ami az én időmben volt. Számomra ezen a területen is a balansz megtartása volt a fontos, nem akartam beleroppanni a siker hajszolásába.

Mit élsz meg sikernek?

A szakmai sikereket természetesen, az Esterházy Művészeti Díjamra elég büszke vagyok, és arra is, hogy tavaly Ursula Krinzinger, az Krinzinger Galéria tulajdonosa személyesen hívott el a residence programjukra. A legfontosabb mégis az, hogy foglalkozhatok ezzel. Abban látom a legnagyobb sikert, hogy a tendencia jó fele mutat, és az emberek még mindig kíváncsiak a képeimre, és vannak újabb gyűjtők is, ami plusz boldogság, hogy elég sok közöttük a fiatal.

csato_jo_zsef_02.jpg

A Floral Centrepiece kiállításon melyik munkádat láthatjuk?

A címe Touch, dont touch. Mostanában jellemző, hogy elkészítek egy csendéletszerű képet, amit aztán dekonstruálok. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a képen különböző formácskák láthatóak, amikbe amúgy virágokat is bele lehet látni. Inkább absztrakt jellegű festményről van szó, ahol bizonyos motívumok el vannak szeparálva egymástól, mások pedig összeérnek. Itt főleg az foglalkoztatott, hogy mennyire tudom elválasztani a dolgokat úgy egymástól, hogy a kép mégis koherensnek tűnjön. Egyébként ez a festmény jellemzi azt, amit mostanában csinálok. Szeretem is.

Te találtad meg a művészetet, vagy a művészet talált meg téged?

Ha arra gondolsz, hogy már hat évesen Picasso albumokat lapozgattam-e, nem. A középiskolában nagyon jó rajztanárom volt, elég intenzív rajszakkörrel, ami nagyon tetszett, de például portrékat sosem szerettem rajzolni. A közeg is sokat hozzátett, hogy így alakuljanak a dolgok, mind Egerben, mind pedig a Képzőn. Jó volt a részesének lenni. Közben pedig tágult ez az egész, és kialakult, annak ellenére, hogy sok minden foglalkoztatott; a biológia még a mai napig érdekel.

Budapesttel milyen a kapcsolatod?

Mezőkövesden nőttem fel, ott jártam gimnáziumba, aztán Egerben folytattam a tanulmányaimat. Ezután jött a Képző. Budapestre már akkor is jártam fel, amikor még Egerben éltem. Nagyon szeretem ezt a várost! Most már úgy érzem, ez az otthonom, és el sem tudom képzelni, hogy hol lehetne ilyen szuper műtermem bárhol máshol a világban! Ugyanúgy szeretem a lepattantságát, ahogy a kúlságát! Tetszik, hogy van Buda, Pest és a Duna, és hogy kinő egy nagy hegy a közepén. Plusz ott vannak a szigetek. Bírom, hogy bármelyik pontja elérhető 30 percen belül. Aztán ott vannak az olyan menőségek, mint a BomoArt, a Stillshop és a Risoplant.

Mik a kedvenc helyeid?

A Gellért hegy, a Gül Baba utca, a Nemdebár, az Avar Presszó és a Majorka. Na és ott a Libegő a város felett, a sok láblógató vigyori vagy éppen sápadozó emberrel! (nevet) És nehogy kihagyjam a kedvenc reggeliző helyemet, a Rojt és bojtot!

A ma 18 órakor nyíló Floral Centrepiece témájára Sárvári Zita, kurátor egy örök visszatérő és mindig megújuló motívumot választott. A kiállítás a virág formális, szimbolikus, politikai és esztétikai heterogenitását mutatja be és örökségének életben tartására vállalkozik.

A kiállító művészek: A.K. Blakemore, Csató József, Ember Sári (Molnár Ani Galéria), Gáldi Vinkó Andrea, Kemény Zsófia, Kiss Adrian (Art + Text), Klenyánszki Csilla (Trapéz Galéria), Moizer Zsuzsa, Pósalaki Anett, Simon Márton, Szűcs Attila , Alexander Tine

Az eseményre az Absolut welcome drinkkel készül.