Fotók: Vaszil Ádám

A Studio Csalár stílusosan zárta decemberben a 2018-at az év utolsó Absolut StudioFlowjával. Az év végén legtöbben számot vetünk az elmúlt 12 hónappal, leltárt tartunk; mi az, amit elértünk, és jó esetben a konzekvenciákat levonva azt is átgondoljuk, hogy mi az, amiben fejlődni tudunk a következő időszakban. Bár ilyenkor a cél a lelassulás és a megpihenés, a karácsonyi őrület nem mindig ad lehetőséget rá. Van, aki pont ezért már jó előre felkészül, és megelőzve a karácsonyi partikat, eseményeket, beszerzi az ajándékokat, esetleg elutazik, hogy átszellemülve tudja belevetni magát az ünnepekbe. Ezen az estén Csalár Bence többek között ezeket a témákat boncolgatta vendégeivel, akik még azt is elárulták, hogy készülnek az ünnepekre.

A szereplők:

Huzella Júlia többek között ismerős lehet a Berni követ és a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan filmekből, de számos darabban is láthattuk csodálatos játékát; ilyen az Alföldi Róbert által rendezett Chicago az Átriumban vagy az Ahogy tetszik a Katonában. Fontos szerepet játszik életében a zene és az éneklés, valószínűleg ezt nagyrészt zeneiskolai tanulmányai alapozták meg számára.

Miller Dávid Zoltán a London School of Dramatic Arton végzett, és a hazai filmes produkciók mellett több külföldi szerepet is sikerült már megkapnia. Jennifer Lawrence mellett játszik például a Vörös veréb filmben, amit Budapesten forgattak, és feltűnik az The Alienist sorozatban is. Közben pedig láthattuk a Pappa Piában és a jelenleg futó A tanárban is. A színház sem ismeretlen terep számára, a Talpra Magyar és a Houdini musicelek szereplője.

Vass Virág az Elle magazin egykori főszerkesztője, és egyben alapítója is. Évek óta az egyik legsikeresebb magyar írónő. Négy nyelven beszél, tizenhat éves kora óta publikál. Újságíróként bejárta a világot. Az emberek közti párbeszéd élteti munkásságát.

Figyelni egymásra

Júlia: A Nők Lapját és az ELLE magazint nagyon szeretem, és mindig nagyon megnyugtató, amikor meglátom a régi ismerős arcokat, például Virágot; olyankor ott az az érzés, hogy jó, hogy valami nem változik, és még mindig helyet kap a minőség.

Dávid: A Chicago-t pont tervezem megnézni, mert ráadásul van benne egy nagyon kedves ismerősöm, Virágot pedig én is, mint újságírót ismerem inkább.

Virág: Másfél évet töltöttem egy dolgozószobában, és ha éppen nem ott voltam, akkor a levéltárban ültem, és kutattam az új regényem írásához a háttér információkat. Ez sajnos ilyenkor azzal jár, hogy nem sok kulturális élmény ér. Most, hogy befejeztem a könyvet, már alig várom, hogy visszatérjek az életbe, és a Chicago az elsők között lesz, amit a férjemmel megnézünk. Most fogok pótolni sok mindent, ami ezalatt az idő alatt kimaradt számomra.

Mérföldkövek

Virág: Én most az első fontos mérföldkőről mesélnék, ami megalapozta az egész karrieremet. Nem kellett sokat kínlódnom amiatt, amire egyébként büszke is voltam, hogy a szüleim ismert újságírók voltak. Még egyetemista koromban, amikor tolmácsolásból éltem, megtalált egy svájci újságíró csoport, akik egy riportot készítettek a 90-es évek eleji új rendszer kiépüléséről itthon. Mindenhova mentem velük; bepillanthattunk a lakótelepektől kezdve egészen a milliomosok világáig. Pont abban az időben volt egy riportpályázatnak a felhívása, amire jelentkeztem, és meg is nyertem. Ez valószínűleg a nem mindennapi riportanyagnak is köszönhető volt, hiszen tizenkilenc éves kezdőként kerültem ki győztesnek több jó nevű újságíró közül. Mindjárt három állásajánlatot is kaptam; a Magyar Nemzettől, a Magyar Narancstól és a Nők Lapjától. Fogalmam sem volt, hogy melyik közegben tudok majd jól működni, de ösztönösen a Nők Lapját választottam, és később be is igazolódott, hogy jól tettem.

Júlia: Nagyon fontos mérföldkő, hogy anya lettem; azóta sokkal tudatosabban csinálok mindent, és analitikusabb vagyok helyzetekkel, magammal és más emberekkel kapcsolatban. A Chicago pedig az új életem első mérföldköve; ekkora feladatom még sosem volt, és jókor is jött, mert pont abban az időszakban fogalmazódott meg bennem, hogy miről szeretnék nőként és szinészként beszélni. Hogy milyen az, amikor az ember ott áll anyaként, harmincöt évesen a pályája elején, és még nem játszott olyan fontos szerepeket, amik kielégítenék az ambícióit. Én akkor azt éreztem, hogy annyira mesélnék a kudarcaimról, a küzdelmeimről. Milyen érzés, hogy miután kiszórnak az egyetemen a negyedik felvételiről is, másnap egy stúdió felvételin azt kapod az ország nagy színészeitől, hogy sosem lesz belőled színésznő. És akkor azt válaszolod, hogy ez csak egy vélemény, és ez nem befolyásol téged, mert belőled akkor is színésznő lesz. És ezután meghallgatnak, felvesznek, és aztán következő évben bejutsz az egyetemre is. Vannak abszurd dolgok, amik megtörténtek velem, én ezekről is szeretnék mesélni. Elmentem a Chicago meghallgatására, ahol Alföldi Robi éppen nagyon kereste Roxie-t. Aztán a meghallgatáson teljesen ledöbbent a koromon, illetve azon, hogy anya vagyok, de úgy tűnik, hogy pont ez a kis furcsaság győzte meg, mert tíz perc múlva már jött is a telefon, hogy én leszek Roxie. Most pedig estéről estére ebben a szerepben tudom kiadni mindazt a sok mindent, ami bennem van, és ami megtörtént velem. Számomra a mérföldkövek nem is a külső hatások eredményei, hanem a belső változásé; hogy a külső események hatására megváltozom én magam is, és az is, ahogy a világra nézek.

Dávid: A mérföldkövekről nekem először azok a változások jutnak eszembe, amik a családdal kapcsolatosak; vagy, amikor nyolc éve összejöttem a barátnőmmel. Nagyon fontos időszak volt az is, amikor Londonban tanultam, és úgy érzem, hogy most jönnek majd még a nagyon fontos mérföldkövek az életemben. Maximalista vagyok, nagy elvárásokat támasztok magammal szemben, így nagyon érdekes élmény, hogy nemrég adtam interjút egy magazinnak, akik a tizenöt legmenőbb fiatal színész anyagába választottak bele. Csupa olyan ember van közöttük, akikre nagyon felnézek, és emiatt nagyon nehéz elhinnem, hogy ott a helyem közöttük. És itt egy új sorozat is, amiről még nem beszélhetek, de szakmailag nagyon nagy lépés lesz számomra.

Színház vagy filmszerep?

Júlia: Szerintem itthon ez nem lehet dilemma, hiába van egyre több magyar film. Ráadásul a filmekben is inkább egy szűk réteget foglalkoztatnak, de őket is inkább időszakosan. Én mind a kettőt nagyon szeretem, de talán a színház jobban izgat a jelenidejűsége miatt. Hogy minden este bele tudom-e tenni teljesen magam; hiszen ez kemény munka fizikailag és lelkileg is. Nekem minden alkalommal éreznem kell, hogy át akarom adni a mondanivalómat a közönségnek. Nagyon nehéz ezt megcsinálni úgy, hogy nekem is jól essen és ők is megértsék. Sokszor furcsa érzés, hogy estéről estére ugyanabban a ruhában ugyanazokkal az emberekkel ugyanazt a szöveget mondjuk, de közben mégis nagyon jó. A filmezésben pedig azt szeretem, hogy más típusú munka, és ott színészként az a tapasztalatom, hogy sokkal nagyobb a körítés; például, fél óra beállítani a fényeket, de a felvétel csak két percig tart.

Dávid: Számomra szörnyű volt magamat visszanézni a Vörös verébben. Bár szerintem érettebb vagyok a koromnál, abban a filmben mégis nagyon kisfiúnak tűnök, ami nem is meglepő, hiszen két éve volt a forgatása. Egyébként próbálok egyre inkább megbékélni magammal, mert van pár dolog a külsőmmel kapcsolatban, amin változtatnék; például szívesen lennék magasabb. De úgy érzem, egyre jobban megy. Bár nagy élmény volt a Vörös veréb, mégis van bennem kis visszás érzés a filmmel és az ottani szerepemmel kapcsolatban. A vetkőzös jelent nem volt előre letisztázva, volt egy-két zavarbaejtő pillanat.

Készülődés az ünnepekre

Virág: Borzasztó munkás és nehéz volt számomra 2018.; érdekes, mert a nyolccal végződő évek mindig ilyenek. A karácsony előtt kicsit elutazunk, és szerintem így lehetőségünk lesz ráhangolódni az ünnepekre, mire 23-án visszatérünk a civilizációba. Az ajándékokat már előtte beszerezzük, és az utolsó napra már tényleg a rákészülés marad. Nem vagyok az a típus, aki kuglófot készít, most sem tervezek nagy sütést.

Júlia: Én kuglóf sütő anyuka vagyok. (nevet) Vagyis kuglófot pont nem szoktam csinálni, de már nagyon régóta szeretek sütéssel rákészülni a karácsonyra. Nagyon szeretem ezt a lassú ráhangolódást, főleg, hogy a hideg és a sötétség nem a barátom, így ez kicsit elviselhetőbbé teszi a telet. A gyerekkori varázst, amire nagyon emlékszem, most újraélem a gyerekekkel. Ez csodálatos! Egyrészt nagyon vicces, másrészt nagyon megható látni a rácsodálkozást. Mézekalácsot sütünk, adventi naptárunk van, és nagyon élvezzük mindannyian.

Dávid: Novemberben megörülök, hogy mindjárt itt a karácsonyt, aztán jön egy pár napos bezuhanás, amikor azon gondolkodom, hogy semmire nem emlékszem, mi történt az évben. Ezt követi a kétségbeesés, hogy még senkinek sem vettem ajándékot, így aztán az utolsó pillanatban megteszem. Ez most már három éve így megy, szerintem most is ez lesz, talán annyi különbséggel, hogy most kicsit tudatosabban választok. Ha megtehetném, mindenkinek utazást vennék, de én például nagyon szeretem a praktikus ajándékokat is. Egyébként ilyenkor télen nagyon szeretek begubózni otthon.

Reális a külföldi siker?

Júlia: Egyelőre addig jutottam el, hogy itthon forgó külföldi filmekben szerepeltem, ami hatalmas élmény volt, de nem tudom, hogy vágyom-e külföldre. Megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy egyszer menni kell a családom érdekében. Színészként különösen nehéz kint érvényesülni, mert ha még anyanyelvi szinten is beszéled az adott idegen nyelvet, akkor is más megszólalni. Azt sem tudom, hogy elég-e, ha azon az idegen nyelven tudsz már gondolkodni. Engem sokkal jobban izgat, hogy az Átriumban, ahova gyerekkoromba jártam moziba, eljátszhatom Roxie-t; valódibb lehetőségként tekintek rá, külföldben nem látok ennyi persepktívát.

Dávid: A mai napig nem titkolt vágyam kimenni külföldre, és csinálni valamit, és nem azért mert hajszolok valami buborékot. Nekem nem az a cél, hogy dollármilliókat keressek vagy, hogy híres legyek; szerintem aki erre hajt, az nem jó úton jár. Én nagyon szeretek angolul játszani, mert egyszerűbb nyelv, mint a magyar, és szeretem ezt az egyszerűséget, annak ellenére, hogy azt gondolom, hogy a magyar nyelvnél nincs szebb. Londonban maradtam volna még szívesen, de jó döntés volt hazajönni, mert itthon egyszerűbben tudok összeállítani egy olyan referencia anyagot, amivel már nem kell majd nulláról kezdeni külföldön. Szerintem az akcentus hatalmas ütőkártya kint, azt látom, hogy imádják, ha valaki máshogy szólal meg, mint egy átlag amerikai. Én azt tanultam meg kint Londonban, hogy alázattal, tehetséggel sikerülhet felépítenie magát az embernek. De ez rajta múlik.

Virág: Másképpen gondolkodik az ember, ha magyarul, németül vagy franciául ír. Más gondolati rétegeket mozgat meg minden egyes nyelv esetében. A külföld az én életemben olyan szempontból játszott szerepet, hogy négy nyelven beszélek, de a kreatív íráshoz ennél több kell. Volt rá lehetőségem, hogy kimenjek Brüsszelbe egy szerkesztőségbe, de akkor egy szerelem itthon tartott. Később viszont az ELLE miatt kilenc évig dolgoztam Párizsban is, és akkor a francia szinte anyanyelvi szinten ment. A külföldi lét másik nagy előnye, hogy szemléletváltást hoz magával. Kiadó függő, hogy melyik könyvet fordítják le más nyelvekre, ami viszont az esetemben most izgalmas lehet, hogy esélyes, hogy az új regényből film is lesz. Nagyon kicsi az esélye, hogy egy kötet megjelenjen külföldön is, mindenképpen kell benne lenni olyan elemnek, amitől az külföldön is érvényes tud lenni.