Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán

UnBound - The Unexpected Constellation kiállítás

Képes beszámoló és interjú Sárvári Zita, kurátorral

2018. október 24. - absolut_hu

_93b4267_1.jpg

Fotó: Sin Olivér

Egyszerűség, redukált gesztusok, ismétlődés, különlegesen megmunkált felületek, monokróm paletta vagy vonal vezette rajz; ezekkel a kulcsszavakkal lehetne körvonalazni az Unbound- The Unexpceted Constellation című kiállítás négy fiatal kortárs képzőművészét. A Bruno Baptistelli, Barabás Zsófi, Kiss Adrián és Anna-Bella Papp munkáit bemutató kiállítás október 17-én nyílt a HybridArt Space-ben az Art Moments egyik programjaként, ahol az Absolut is ott volt.

sa_rva_ri_zita_portre_photocredit_ma_tya_ssy_jo_na_s_socie_te_budapest.png

Fotó: Mátyássy Jónás (Société)

A megnyitó képes beszámolóját lent láthatjátok, de előtte jöjjön egy interjú Sárvári Zita, kurátorral.

Mikor fogalmazódott meg benned a kiállítás ötlete?

Barabás Zsófi kért fel egy közös munkára tavasszal, aki már régóta szeretett volna együtt dolgozni velem. Megtisztelő volt a felkérés. Azon kezdtem el akkor gondolkodni, hogyan mutathatnám meg a közönségnek a mindenki által jól ismert művész egy másik oldalát.

Mi inspirált a koncepció kitalálásában?

Egy kurátori munkánál mindig valaminek a hiánya inspirál, amelyet próbálok a legfrissebb művészeti irányzatok mentén artikulálni, megmaradva a saját érdeklődési köröm határain belül. Ez egy elég automatikus folyamat. Meglévő jelentéses művészeti fragmentumokkal dolgozom, felbontva a már létező rendszereket és dekonstruktív módon újakat építek belőlük. A csillogó, színes és futurista kortárs művészeti trendek mellett, egy visszafogott, monokróm teret szerettem volna alkotni. Olyan képzőművészeket kértem végül fel a csoportos kiállításra, akiknek az alkotói praxisán belül hangsúlyos szerepet kap különböző koncepciók mentén a felület kialakítás, a repetitív munkamódszer, a struktúrák alkalmazása.

004-7.jpg

Fotó: Bodnár Dávid

Dolgoztál már együtt a résztvevő művészekkel?

Bruno Baptistellivel a négy éve Budapesten élő Brazil képzőművésszel és Kiss Adriánnal is dolgoztam már együtt korábban, egy a férjemmel, Fenyvesi Áron kurátorral a Dorottya Udvarba szervezett csoportos public art kiállításon, az Inner Gardenen. Papp Anna-Bella magyar származású Antwerpenben élő képzőművészt pedig már nagyon régen szerettem volna bemutatni itthon. A külföldön régóta elismert képzőművésznek, akinek a The Met gyűjteményében is vannak alkotásai, ez volt az első nagyobb bemutatkozó kiállítása Magyarországon.

Mi a kedvenc részed a folyamatban?

A kedvencem egy kurátori munkában mindig az a pillanat, amikor összeáll egy kiállítási anyag, kisimulnak a kusza szálak, a művek a térben a helyükre kerülnek, beindul a művek egymásra hatása és egészen új jelentésrétegek is a felszínre jönnek.

A kiállító művészek munkáiban sok a hasonlóság; mégis hogy egészítik ki egymást?

A művek elsőre ránézésre hűvös, távolságtartó, tiszta absztrakciója egy tudatos kurátori döntéssel megkettőződött és egy nagyon poétikus, lírai, narratív területre is kiterjedt. Papp Anna-Bella egyik novellája, amely egy klasszikus lakótelep egyik lépcsőházában játszódó egyszerű jelenetet mutat be, amely Hugo és Dora filmnegatívokat tanulmányozó pattanásig feszült érzelmeiről szól, felteszi a kiállítás i-jére a pontot. Azt hihetnénk, hogy a kiállított művek mindegyike valamifajta modernista esztétika mentén artikulálódik, de alaposabban tanulmányozva a műveket és az életműveket, fény derül Barabás Zsófi voyeurisztikus tartalmaira, Kiss Adrián társadalmi nemek és az identitás nem bináris jövőjét feszegető kérdéseire, Bruno Baptistelli romantikus városantropológiai kutatómunkájának megörző tevékenységére. Különösen érdekesnek találom, hogy egy irodalmi műforma is megjelenik a kiállított művek között. Ennek érdekessége az is, hogy egy másfajta odafigyelést és befogadói attitűdöt vár el a látogatótól.

Mennyi idő egy ilyen kiállítást leszervezni? Mennyire tudja egy-egy művészeti esemény kioltani egymást Budapesten?

Néhány hónap alatt leszervezhető egy csoportos kiállítás. De fontos a művészeket idejében értesíteni, hogy biztosan beleférjen az időbeosztásukba a bemutató, és az adott mű elérhető legyen, vagy hogy ne egy másik kiállításon szerepeljen éppen. Emellett fontos figyelembe venni a városi eseményeket és figyelni arra, hogy ne legyen túl sok megnyitó egy napon. Bár a közönség cirkulál a helyek között, ha azok nagyobb távolságra vannak egymástól, nem biztos, hogy mindenki befut az eseményre, akire számítunk. A megnyitó mindig egy házibuli jellegű ünnepbe csap át egy ponton, ahol egy csomó ismerőssel összefuthatsz, de aki mégsem ér oda a nyitóra, az a szerencsés esetben hosszabb ideig látogatható kiállítást később is megtekintheti. Akkor ugyan nincs lehetősége a művésszel találkozni, vagy a megnyitó beszéd tanulságait levonni, mégis valaki éppen ezt a befeléfigyelő, magányos állapotot részesíti előnyben.

009-3_1.jpg

Fotó: Bodnár Dávid

Sokan nincsenek tisztában, hogy mi is egy kurátor feladata. Milyen felelősséggel jár? Mikre kell figyelned?

“A kurátor, mint hivatás ma legalább négy dolgot jelent”, írja a Guardianban Hans Ulrich Obrist, a kortárs képzőművészet egyik legismertebb kurátora és állandó hivatkozási alapja. “Egyrészt a kurátor egy megőrző szerepet tölt be, a művészet örökségének védelme szempotjából. Feladata új művek kiválasztását is magában foglalja. Munkássága szerves részét képezi a művészet történetéhez való kapcsolódás. Miközben rendezi és bemutatja a kiválasztott műveket.” Emellett kurátori munkámban számomra nagyon fontos a lokális művészet támogatása, és a felfedezés öröme, amit egy-egy addig ismeretlen, akár külföldön élő magyar művész felfedezése jelent.  

Mi volt életed legmeghatározóbb kiállítása, amit nézőként éltél át?

Nagyon sok meghatározó kiállítást láttam, amelyek mind különböző módokon voltak hatással rám és a művészetfelfogásomra. De az egyik ilyen emlékezetes kiállítás a Dia:Beaconben (NY, US) volt, mely intézmény – egy régi dobozgyárból átalakított múzeum a minimalizmus művészeti irányzatának szentelve – puszta megjelenésében is lenyűgözött. Már a vonatút oda a Central Station-től a Hudson folyó partja mentén, a Sing Sing érintésével egy kaland. Megérkezve az álmos kisvárosba nem is gondolná az ember, hogy egy fontos képzőművészeti gyűjteményt rejt a hely. A látogató sétál teremről teremre olyan művészettörténeti klasszikusokkal találkozva, mint Donald Judd, Richard Serra, Sol Lewitt, John Chemberlain, Bruce Neuman, Dan Flavin, és akkor, egyszer csak a sok racionális (persze nem kevésbé lenyűgöző) mű után szembejön egy fém fülkébe ékelt 5 méter magas hipnotikus szikla Michael Heizer Negative Megalith 5 című munkája. "Szó bennszakad, hang fennakad...”Egy monumentális ősi kőzet, egy természet alkotta tárgy, amelyet félelem és misztikum ihletett. A mű tulajdonképpen a művészetörténet kiterjesztéséről szól, és az ősi idők megalitikus kőemlékeitől, az absztrakt geometria modern formáin át a legmodernebb mérnöki tettekig ível. Ültem előtte pár percig visszafolytott lélegzettel...fenséges volt a Kant-i értelemben... A másik ilyen élmény egy számomra fontos, azóta támogatás hiányában bezárt intézményben, Bécsben a Generali FoundationModernism as a Ruin” című kiállítása volt. A cutting-edge technológiával dolgozó intézmény a társadalmi utópiák jövőtlenségét, pazarlását, fenntarthatatlanságát mutatta be, amelyen különösen két videómű volt rám nagy hatással: Jeroen de Rijke / Willem de Rooij: Bantar Gebang videója. A 10 perces videó egy statikus kameraállás egy szeméttelep alatt működő közösség éjszakából nappalba átváltó pillanatairól. A kritikusok a holland tájképfestészet hagyományait vélik felfedezni a műben. Mindenesetre drámai, ahogy a hajnali fény bársonyos varázslata és csillogása lassan elhalványul, és fokozatosan feltárul Jakkarta külvárosának egyik kopottas része. Hallani lehet, ahogy döngeni kezdenek a legyek és megjelennek anyai csókkal a homlokukon a szeméttelepre túrkálni igyekvő gyerekek.  A másik videó ugyanerről a kiállításról a nagy közönségkedvenc videóművész, Cyprian Gaillard brutálisan lírai electro operája. A Desniansky Raion egy videó triptichon, amelynek zenéjét a Francia zeneszerző Koudlam szerezte. A filmmontázs Párizs, Szentpétervár, Belgrád és Kijev külvárosában forgatott képekből áll össze, és három részből áll: egy rivális bandák közötti harc-jelenetből, egy Meaux-i épület lebontásából, és egy durva kijevi lakótelep légifelvételéből. Ezek a töredékek tulajdonképpen a kommunizmus bukott utópiját, és a háború utáni rekonstrukciók eszményeit idézik meg. Az opusz középső darabja on-line is elérhető.

És kurátorként?

Kurátorként pedig mindig az a kiállítás a legmeghatározóbb számomra, amelyen éppen dolgozom. Az UnBound kiállítás után, a Société Budapest hamarosan nyitó tereibe szervezek csoportos nemzetközi kiállítást. Ez nem csak azért jelentett kihívást számomra, mert építészeti terveken látott térbe kellett kiállítást terveznem egy jövőbeni hely számára, hanem azért is, mert egy nem hagyományos értelemben vett kiállítótérbe kellett műveket válogatnom. Az a gyakorlat, hogy nyilvános off-spacekbe, orvosi rendelőkbe, edzőtermekbe, benzinkutakra, pezsgőspincékbe szerveznek kiállításokat kurátorok, bevett szokás. Örülök, hogy egy ilyen együttműködésre a Société Budapestben kiállító művészek is nyitottak voltak. A kiállítás célja, hogy kimozdítsa a képzőművészetet évszázados elefántcsonttornyából. De az is, hogy olyan emberekkel is megismertesse ezeknek az izgalmas alkotóknak a művészetét, akik maguktól nem járnak igazán kiállításokra.

008-4.jpg

Fotó: Bodnár Dávid

Milyen a kapcsolatod Budapesttel? Inspirál a város?

Budapestet nehéz megszeretni, aztán meg nehéz elengedni. Budapest nekem érzelmi kérdés. Ha Budapestre gondolok, jellegzetes karakterei jutnak eszembe, akik öltözetükkel, viselkedésükkel időutazásra invitálnak. Eszembe jut épületeinek ornamentikája, homályos utcáinak hangulata, amiken imádok biciklivel átsuhanni. A régi kapuk, a romos házak, kapukódok mögé rejtett titkos belső udvarok. Budapest konzerválta a múltat. Talán a legcsodálatosabb benne, mintha több század is egyszerre lenne jelen. Éjszaka és napsütésben gyönyörű. Hiányosságai inspirálják a leginkább a benne élőket.  

Mik a kedvenc helyeid?

A Vadrózsa utca, mert itt éltem, a Napraforgó utca kísérleti Bauhaus lakótelepe, a Kis-Hárshegy, mert kevesen járnak erre, és az összes műterem, amiben valaha jártam.

A kiállítás egészen október 30-ig látogatható. Aznap 18:30-tól egy tárlatvezetés keretén belül személyesen is találkozhattok a művészekkel és a kurátorral. Az eseményen válaszokat kaphattok arra is, hogy a legfrissebb generációt képviselő művészek, hogyan járulnak hozzá a művészeti gépezet működéséhez, vagy hogy mennyire reflexív a művészetük, ami az aktuális társadalmi, politikai kérdéseket illeti. Emellett pedig arra is fény derül, hogy mit jelent a kurátor számára a kiállítás címe és van-e olyan, hogy művészeti elitizmus.

Barabás Zsófival készült interjúnkat itt találjátok, a másik három művészről szóló anyagunkat pedig holnap olvashatjátok.

Képes riport:  Sin Olivér

_93b4414.jpg

_93b4534.jpg

_93b4550.jpg

_93b4570.jpg

_93b4591.jpg

_93b4604.jpg

_93b4522.jpg

_93b4524.jpg

_93b4645.jpg

_93b4649.jpg