Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán

Absolut Budapest

Mesélő színek és formák - Interjú Barabás Zsófival

2018. október 16. - absolut_hu

baraba_s_zso_fi_portre.jpg

Barabás Zsófi tizennégy éve van hivatalosan a pályán; ekkor szerezte meg festő szakon a diplomáját a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Eredetileg tervezőgrafikusnak készült, úgy érezte, hogy ez kiszámíthatóbb jövőképpel jár együtt, de aztán egy belső hang mégiscsak a festés felé irányította. Hogy megérte? Ez nem kérdés: ma ő az egyik legsikeresebb fiatal képzőművész Magyarországon. Október 17-én a HybridArt Space-ben mutatja be három vadonatúj festményét egy csoportos kiállítás keretén belül. Gerlóczy utcai műtermében beszélgettünk vele, ahol felelevenítettük azokat a pillanatokat, amik meghatározóak voltak művészi fejlődésében, szó esett a siker megéléséről, és azt is elárulta nekünk, hogy a budapesti hidakon kívül mit szeret még annyira Budapestben.

Két testvéreddel, Lőrinccel, aki zenész és Benedekkel, aki éppen szobrász szakra jár a Képzőre gyerekkorotoktól kezdve magatokba szívtátok a művészetet édesapátok Barabás Márton műtermében. Ez hogy alakította bennetek azt, hogy a művészi pályát válasszátok?

A Párisi udvarbeli műterem nagyon meghatározó emlék maradt számomra. Ha a mindennapjaidat ilyen légkörben töltöd, akkor az lesz számodra a normális, hogy valaki fest, és nincs fix időbeosztása. Az édesapám otthon volt, amikor hazaértünk az iskolából, be tudtunk menni hozzá a műterembe, bármikor kérhettünk tőle segítséget például a leckében, és az sem zavarta, ha gokárdoztunk körülötte. Tulajdonképpen egy jó értelembe vett káosz jellemezte a helyet; a mai napig emlékszem a földön heverő hangszer darabokra, klaviatúrákra, amikből éppen műalkotásokat készített édesapám. Rengeteg művész járt fel hozzánk, az sem volt ritka, hogy koncerteket tartottak a műteremben. És mindehhez jött a sok utazás. Amikor Lőrinccel kicsik voltunk, előfordult, hogy édesapám ösztöndíjasként külföldre utazott; olyankor édesanyám fogott minket, felültünk a vonatra, és utánamentünk. Mi ezeken a helyeken akklimatizálódtunk. Persze ettől még nem kell, hogy az ember a művész pályát válassza, csak ha közben rájössz, hogy ehhez van affinitásod, akkor ott ennek megvan a táptalaja. Lőrinc tizenegy éves korában kezdett el trombitálni, én meg már gyerekként is mindig rajzoltam, és tizennégy évesen kezdtem komolyabban foglalkozni vele, amikor elkezdtem rajzszakkörbe járni. A kisebbik öcsém Benedek pedig szintén ezt választotta, ő most negyedéves szobrász szakon. A másik fontos dolog pedig, hogy mindenki szeret olyasmivel foglalkozni, amiben jó és ami jó érzéssel tölti el. Nálam részben rajzoláson volt a hangsúly, részben pedig hogy van egy formavilágom, amivel szeretek játszani, és én ezzel kommunikálok a külvilág felé.

Emlékszel arra, hogy mikor csillant meg ez legelőször?

Papírplasztikákkal kezdődött az egész; ezek konkrét épületek voltak; daruk, házak. Inkább illusztráció szerű dolgokat képzelj el. Egyszercsak jött egy gondolat, hogy ezeket feltehetném a falra, és a papír helyett használhatnék fát. A cél az volt, hogy nagyobb és egyszerűbb legyen. Már nem is ábrázolni szerettem volna valamit, inkább hangulatokat akartam megfogalmazni. Az első munkák, amikben ezek a formák megjelentek dekopír fűrésszel készültek rétegelt lemezből, ezen a ponton különösen jól jött az édesapám „kis műterme”, ahogy mi hívtuk. Ekkor készültek el az első reliefek (domborművek- a szerk.) a különböző síkok által kiadott színkombinációkkal. Ez 2002-ben volt, az első önálló kiállításom idejében. Innentől kezdve párhuzamosan készítettem ezeket a reliefeket a vászonképekkel. Mostanában főleg vászonképeket festek.

Édesapáddal milyen a kapcsolat, mint művész a művésszel?

Nagyon jó; annyira, hogy a Képzőn az utolsó két évben, az egyetem mellett otthon is az ő műtermében is festettem. Ez nagyon izgalmas időszak volt. Jó, hogy ő nem szól bele a dolgaimba; ha megkérdezem, szívesen elmondja a véleményét, de nem mondja meg, hogy mit kellene csinálnom. Egyébként én is csak akkor mondok véleményt az ő munkáiról, ha megkérdez engem. Próbáljuk ezeket a határokat maximálisan tiszteletben tartani. Közben ha tudunk, ott vagyunk egymás kiállításmegnyitóin, támogatjuk egymást. Két külön úton járunk, pont ezért szeretem, ha valakinek nem egyből esik le, hogy ő az apám. Nem azzal kezdődött, hogy a Barabás Marci lánya vagyok.

papi_rplasztika_k.jpg

Barabás Zsófi papírplasztikák

Hogy érzed, mennyire változott a művészeted és a karriered lineárisan?

Szokták kérdezni, hogy volt-e már alkotói válságom, amire egyértelmű nem a válasz. Sosem éreztem még azt, hogy kifogytam volna az ötletekből, vagy, hogy ne lett volna ihletem. Ebben egyébként van egy nagy adag tudatosság is. Folyamatosan figyelek arra, hogy mindig legyen valami, ami inspirál. A formavilágon nyilván nem változtatok, de az, ha valahova elutazom, mindig új dolgokat tud elindítani bennem. Ennek kapcsán általában sorozatokban gondolkozom, amiknek köze van egy utamhoz vagy a helyszínhez, ahol voltam, de az is előfordul, hogy egy emberhez, egy szituációhoz. 2009-ben a négy hónapos Japán ösztöndíjam után dobozmunkákat készítettem, meg egy nagyméretű installációt, vagy amikor kint voltam Frankfurtban, elkezdtem geometrikus elemeket beletenni a képekbe. Egy-egy ilyen sorozatnál szeretem megmutatni az anyagot egy kiállításon is. Évente csinálok egy önálló kiállítás itthon, ahol bemutatom az új munkákat. Közben pedig külföldön is kiállítok akár több országban egyszerre. Ez a működési mód nem magától jött, hanem példák által. Bak Imre, Keserü Ilona, Birkás Ákos és Haász István mind olyan művészek, akikre nemcsak felnézek, hanem utat is mutatnak nekem. Azt gondolom, hogy ők mind olyan életművet építenek, építettek ami számomra példaértékű. Egyrészt a műveik, másrészt a tudatosság, ahogy ezt csinálják. Ehhez hozzátartozik, ahogy figyelnek magukra és a fiatalok munkáira, vagy ahogy kommunikálnak, kommunikáltak. Folyamatosan figyelem őket, és valami nagyon hasonlót igyekszem csinálni, természetesen a legnagyobb alázattal.

Mi hajt leginkább téged?

A mondanivalóm, amit úgy próbálok átadni, mintha meséket mesélnék. Ha úgy érezném, hogy nem érvényes, amit át akarok adni, vagy ha nem lennék biztos magamban, akkor nem ezt csinálnám. Akkor a Mindenki tud rajzolni foglalkozásokra koncentrálnék csak. Nekem viszont ez belülről jön, ez egyfajta vállalás és hit abban, hogy érvényes amit csinálok.

Most éppen mi foglalkoztat?

A geometrikusból visszatértem az organikushoz. Az utóbbi időben azon a három képen dolgoztam, ami a szerdán nyíló HybridArt Space Galériában rendezett kiállításon lesz látható. A képek az Átalakulás 1-3 címet kapták. Személyes történetet próbálok megjeleníteni három nagy vásznon. A geometrikus elemek kiszorulnak a forma szélére, és váz szerkezetként tartják az organikus kapcsolódást. A színvilág is nagyon visszafogott lett, a világos színek dominálnak, szintre monokrómnak tűnnek a képek a lágy pasztell színek miatt.

baraba_s_zso_fi_01.jpg

Barabás Zsófi műterme (részlet)

Kis kartonlapokon készülnek a képek vázlatai. Érdekelne, hogy az alkotás közben adsz-e magadnak szabadságot, hogy változzanak a fejedben lévő elképzelések?

Abszolút. Maradjunk a három képnél. A vázlatok elkészültek nyár közepén, felfeszítettem a három vásznat, ceruzával megrajzoltam a formákat, és aztán elmentem másfél hónapra Amerikába egy ösztöndíjjal. Amikor visszajöttem, nagyon világosra akartam festeni a képeket, de mivel az ember minden nap, sőt, minden órában alakul, a végére sokkal színesebbek lettek, mint amire eredetileg gondoltam. Amennyire a forma kötött, annyira nem az a színek kiválasztása vagy a felület plaszticitása. Ez nemhogy nem zavar, pont ezt élvezem a legjobban az egészben. Nagy élmény a színeket kikeverni, egymáshoz nézni, egymásba futtatni. Amikor reggel megérkezem a műterembe, mindig arra gondolok, hogy milyen fantasztikus, hogy ma egész nap színeket fogok keverni. Ez igazi ajándék!

Mire van szükséged ahhoz, hogy jól el tudj mélyülni az alkotásban?

Szerencsére nagyon hamar át tudok kapcsolni. Sok művész barátomnak akár napokra van szüksége ahhoz, hogy rá tudjon hangolódni a munkára. Amikor megérkezem ide, kell egy fél óra; addig iszom egy kávét, bekapcsolok valami jó zenét, aztán elkezdem, és szinte azonnal beszippant a munka. Tudatosan próbálok arra koncentrálni, amit éppen csinálok, legyen az úszás, futás, vagy a festés. Egyébként érdekes, hogy hol vannak a határok. Például, hogy munka közben mikor veszem fel a telefont, vagy ha mondjuk feltöltök egy képet az Instagramra, akkor utána le tudom-e tenni a telefonomat. Ezek mind döntések.

Mennyire vagy fegyelmezett?

Eléggé. Nekem inkább arra kell figyelnem, hogy megengedjem magamnak a lazítást. Azt nem mondanám, hogy a műteremben mindig patinás rend van, néha felüti magát az amúgy számomra jól átlátható káosz is. Paul Auster, író mondta egyszer, hogy ő reggel leül, és nyolc órán keresztül ír. Nálam ez nem ennyire kötött, ahogy az sem, hogy mikor érkezem meg a műterembe. Arra viszont figyelek, hogy megfelelő mennyiségű időt töltsek itt. Ez nem mindig jelenti azt, hogy festek is. Keserü Ilona mondta nekem egyszer, hogy nehéz lehet megérteni embereknek, hogy van olyan, hogy egy napig csak ülsz a fotelban, nézed a képedet, semmit nem csinálsz, és ez ugyanúgy a munkád része. Sok művész kiemelte, köztük például Cecily Brown is egy interjúban, hogy mennyire fontos, hogy megfelelő óraszámot tölts el a műteremben. Na, ehhez fegyelem kell!

baraba_s_zso_fi_03.jpg

Barabás Zsófi műtereme 

Számodra mit jelent a siker?

Vannak elképzeléseim és céljaim, kikkel vagy hogy hol szeretnék kiállítani, és azt is tudom, hogy mit szeretnék elérni. Az itt a kérdés, hogyha ezeket nem érem el azon az időintervallumon belül, amit kitűztem magamnak, akkor frusztrálódom-e tőle. Hogy meg tudom-e élni a mindennapi sikert, például abban, hogy megfestettem egy képet. Mert a legsikeresebb művész is érezheti magát sikertelennek. Az fontos, hogy a pohár félig üres vagy éppen félig tele van. Fontos nemcsak akkor megélni az örömöt, amikor minden rólad szól, hanem akkor is, amikor éppen csend van körülötted. Kell, hogy te tudd, hogy mit akarsz, és higgy igazán ebben. Olyankor kell a legjobban dolgozni, amikor nincs megkeresés, olyankor kell megalapozni azt, hogyha majd beindulnak a dolgok, akkor már legyenek munkáid, amiket kiállítasz, eladhatsz, amikkel megjelenhetsz.

Sok helyen voltál külföldön ösztöndíjasként. Melyik adta hozzá a legtöbbet a művészetedhez?

Ha csak egyet mondhatok, akkor Japán. Az annyira más volt, mint a többi hely. Ott valami megváltozott bennem. Azóta már kétszer állítottam ki Japánban, és nagyon szívesen visszamennék még. Ezenkívül most a Buffallo-beli ösztöndíjam volt rám nagy hatással. Amíg kint voltam, elmentem New Yorkban, Pittsburghbe és Floridába is, és eszméletlenül inspiráló volt az egész út! Ha pedig mondhatok még egyet, akkor az Finnország. Helsinkivel és más városokkal is ott van valami nagyon szoros kapcsolatom, jó érzésem. Minden alkalommal, amikor Helsinkiben leszáll a repülő, úgy érzem, megérkeztem. Egyébként pont november 23-án lesz egy közös kiállításom egy finn művésszel a Faur Zsófi Galériában, amit nagyon várok.

Sosem gondolkodtál azon, hogy valahol kint maradj?

Nem. Ez alkati kérdés, hogy valaki mennyire ragaszkodik az otthonához. Nekem annyira jó érzés hazaérni. Én ezt itthon tudom csinálni. Fantasztikus csapat van körülöttem, a galeristától, a műtárgyfotóson keresztül egészen a képszállítókig. Szeretem, hogy bemegyek a Művészellátóba, és már ismernek, hogy elég odatelefonálnom, és elrakják nekem, amire szükségem van. Apróságok, de ezek azok, amiktől az ember otthon érzi magát.

A budapesti hidak nagy szerelmese vagy. Mit szeretsz még ebben a városban?

A Sportuszodát a Margitszigeten. Szerintem az a csúcs! Aztán ott a Gellért-hegy. A bevárosban iszonyat jó éttermek vannak, például a SAO vagy a Két Szerecsen Bistro. Itt minden van; könnyűzenei koncertek, jazz; ráadásul sokszor még utolsó percben is be tudsz csúszni egy-egy előadásra. Múltkor már nem kaptam jegyet egy Fesztiválzenekar koncertre, úgyhogy betelefonáltam a Zenekakadémiára, és elintézte kedvességből egy néni, hogy kapjunk pótszékeket. Budapest egy nagyon élhető város. Sokan panaszkodnak, hogy mennyi minden rossz itt; én annyi pozitív dolgot élek meg.

Az UnBound – The Unexpected Constellation című kiállítás Sárvári Zita kurálásában október 17-én nyílik a HybridArt Space-ben, ahol Barabás Zsófi képei mellett Anna-Bella Papp, Kiss Adrián és Bruno Baptistelli munkái láthatóak majd. A 18 órakór kezdődő megnyitón Absolut welcome drinkkel várunk benneteket.

 

 

süti beállítások módosítása