Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán

Műgyűjtő gyűjtemény nélkül - Interjú Kováts Lajossal, a Blitz Galéria alapítójával

2018. október 10. - absolut_hu

kova_tslajos_blitz.jpg

Kováts Lajos az egyik legismertebb név műkereskedő körökben. Zenésznek indult, végül beszippantotta a kortársművészet. A 80-as években régiségboltot nyitott, majd a 90-es évek legelején létrehozta a Blitz Galériát, ahol egyedüliként foglalkozott modern század eleji művészek alkotásaival. Ez akkor merész ötletnek tűnt még szakmai körökben is. Az idő őt igazolta, a Blitz a mai napig működik, és az idők folyamán sikerült megtartania azt a frissességet, ami szükséges ahhoz, hogy adaptálódni tudjon a jelenkorhoz. Bár az október 25-i fotó aukció apropójából ültünk le vele beszélgetni, szerencsére volt időnk egy kis időutazásra is, és azt is megtudtuk, hogy mi történt a gyűjtői tradíciókkal itthon.

Emlékszel arra, hogy mikor szerettél bele a kortársművészetbe?

Általános iskolában volt egy osztályfőnököm, aki elvitt minket egy Kassák kiállításra, a Rókus-kápolna melletti Fényes Adolf Terembe. Engem akkor ott teljesen a hatása alá kerített Kassák festészete. Egyébként ma már nem rajongok érte, de ott, akkor teljesen letaglózott!

Később hogy nyílt ki számodra a képzőművészet világa?

Azt gondolom, hogy aki ezzel foglalkozik, annak ez egy folyamatos tanulás, rácsodálkozás, megnyílás akár olyan dolgok felé is, amit lehet, hogy mondjuk húsz évvel azelőtt még elutasított. Egyszercsak megérti az agya, vagy éppen a szeme. A 70-es évek végén, 80-as évek elején barokk és biedermeier vízfejű portrékat gyűjtöttem. Nagyon tetszett ezeknek a groteszksége. A portrék iránti érdeklődésem amúgy később is megmaradt. Egyébként soha nem lettem gyűjtő a szó szoros értelmében. Nem ragaszkodom tárgyakhoz. A legtöbb tradíció figyelmeztet a mulandóságra és a meztelenül vagy üres zsebbel való távozásra. Nincs értelme gyűjteni, felhalmozni, inkább az elengedést érdemes gyakorolni. Persze voltak anyagok, amiket összegyűjtöttem, de ennek mindig volt valami oka vagy célja. A MEO alapításakor az volt a terv, hogy az évek alatt felépítünk egy komoly gyűjteményt, ami saját idejében jön létre, de amikor a sztori megszakadt, a gyüjtemény is szétszóródott. Aztán a 90-es évek végén nem értettem, hogy miért nem foglalkozik senki a 60-as évek magyar művészetével, így összeszedtem rengeteg mindent az iparterves  művészektől. Ezt sem öncélúan tettem, hanem azért, hogy megmutathassam, hogy van, hogy létezik egy nagyon fontos pillanat a 60-as években, amikor szinkronba kerültünk a nagyvilággal, ritka kivételes alkalom volt a trend követő magyar művészet történetében. Elég fura, hogy csak mára ért be ez – úgy húsz évvel később - ,most kezdtek el foglalkozni ezekkel a művészekkel, művekkel a kortárs galériák.

blitz_03.jpg

Hogy tekintesz vissza a MEO-s időszakra?

Nagyszerű dolog volt, és szomorú, hogy annak úgy lett vége, ahogy. Ebben emberi problémák is közrejátszottak, amik azóta már megoldódtak, a másik ok, hogy akkor sem volt senki, aki beszállt volna a társam helyett; annyira senki nem szerette az ügyet, hogy áldozzon rá. Ingatlanbefektetésként is kitűnő lett volna; egy rendkívül jó helyen lévő épület, ráadásul dinamikusan fejlődő környéken. Sajnos a dolgok azóta sem változtak. Önös ország, nincsenek mecénások, nincsenek ügyek, a közjóra pedig tesz mindenki. Ja, a művészetre meg végképp.

A Blitz Galéria megalapítása előtt pár évig nem is foglalkoztál műkereskedelemmel. Milyen tervekkel vágtál bele aztán újra ebbe az egészbe?

A 80-as évekbeli üzletem egy régiségbolt volt, a 90-es évekre viszont megfogalmazódott bennem az igény egy galériára. Emlékszem, amikor megnyitottam a Falk Miksa utcában, nem értették, hogy mit akarok kezdeni egy olyan hellyel, ahol magyar, század eleji modern művészeti alkotásokat lehet látni és megvásárolni. A művek hihetetlenül alulértékeltek voltak. Tulajdonképpen az árak rendeződése biztosította a prosperitást. Most, hogy az árak a helyükre kerültek, nem olyan egyszerű a dolog.

Nemrég költöztetek ide ki a Szentendrei útra. Mit tud adni ez az új tér?

Ennek végre van akkora mérete, hogy itt a helyszínen tudjunk aukciókat szervezni. Ez nem volt kivitelezhető a régi helyen. A Falk Miksa utca amúgy is átalakult az elmúlt húsz évben, nincs már az a pezsgő műkereskedelem, ami sokáig jellemző volt rá. Mi amúgy is rengeteget költöztünk, sokszor azért, mert mire átalakítottuk a helyiséget a saját ízlésünk szerint, annyira megtetszett a tulajnak a bérlemény, hogy inkább ő kezdte használni, vagy hirtelen talált rá vevőt.

_pvl6771_01.jpg

A magyar fotográfia a 60-as évektől egészen a 80-as évek végéig együtt mozgott a nemzetközi trendekkel. Aztán valami történt, ami hatalmas lemaradást eredményezett. Hogy látod, mi volt ennek az oka?

A magyar fotográfiára is az volt a jellemző, mint a hazai képzőművészetre. Amikor a 60-as években az iparterves csoport tagjai kiszabadultak nyugatra, rácsodálkoztak a kinti trendekre, felszívták magukat, és hazahozták az ott szerzett benyomásokat. Az emberre természetesen hatással vannak mások munkái, de ezek a hatások összekeverednek, a sok inputból végül is egy sajátos output születik. Aztán a rendszerváltással valami megváltozott, kevés lett a spiritusz, holott azt gondolta volna az ember, hogy azáltal, hogy kinyílik a világ, izgalmasabb dolgok fognak születni. Sok művészt kérdeztem már arról, hogy miért nem költözik ki például Londonba, csak pár évre, friss levegőt szívni, megtanulni az ottani mentalitást, de sokuknál azt látom, hogy fontosabb a kényelmük, mint a vágy, hogy megmérettessék magukat. Még azok is, akik netalán elmennek, nagyon hamar visszamenekülnek. Elég nekik, hogy néha eladnak egy-egy képet, nem látom, hogy lennének világmegváltó terveik, a jelenkori képzőművészet nagy része talán ezért is csupán édeskés szépelgés.

Ez a biztonsági játékról szól?

Teljes mértékben. Aszerint alkotnak, hogy mit lehet eladni. Nagyon kevés az egyéni hang. Elképesztő például, hogy a magyar képzőművészet nem foglalkozik társadalmi problémákkal, nem politikus. Persze ha kussolunk, abból baj nem lehet.

Mi alapján választottátok ki a fotósokat az október 25–i aukcióra?

Első körben megpróbáltunk egy viszonylag széles merítéssel dolgozni, aminek célja az is, hogy felmérjük a közönség reakcióit. Közben azt az elvárást is figyelmbe vettük, hogy legyen színes az aukciós anyag, ami azt jelenti, hogy itt ugyanúgy megvan a helye a közönségkedvenceknek, mint a progresszív értelembe vett remekműveknek.

Kik járnak ma Budapesten aukciókra? Mennyire jellemző a külföldiek jelenléte?

Elvétve járnak még csak külföldiek. Jellemzően még mindig a kulturált középosztály érdeklődik, de sokan nincsenek abban a jövedelemsávban, hogy megengedhessék maguknak, hogy aukción vásároljanak kortárs műalkotásokat. A fotók ezért nekik is szólnak, mert színvonalas művekhez juthatnak kimondottan barátságos áron. Inkább még mindig az idősebb korosztály gyűjt, bár már vannak ébredező harmincasok, negyevenesek. Úgy látom, hogy az a fajta gyűjtési kultúra, ami jellemző volt Magyarországon, nem adódott át a mai, új generációnak. Régen ez úgy működött, hogy az idősebb gyűjtők kinevelték a fiatalokat.Terelgették, tanítgatták az újakat, persze néha el is adtak a gyüjteményükből nekik, nem a legjobb munkákat, de ez is egyfajta tanulságot hordozott. Ez eltűnt, és ezzel együtt egy tradíció is elveszett. Kérdés, hogy ezt vissza lehet-e hozni, hiszen ezek leginkább személyes kapcsolatokhoz kötődtek.

_pvl6777.jpg

Ezen nem sokat segít a digitális világ és a fogyasztói társadalom...

Biztos, hogy közrejátszik az is, hogy nagyon gyorsan változik minden, de van még egy nagyon érdekes dolog; mégpedig, hogy a régi gyűjtők is valahogy lemaradtak a korról. Ez pedig abban nyilvánult meg, hogy a 80-as 90-es években olyan kortárs alkotókat emeltek be a klasszikus gyűjteményeikbe, akiket ma nem sokra értékelnek. Ők akkor ott abban tévedtek, hogy a tradicionális magyar hagyományra próbálták ráfűzni a jövőt. Érdekes kérdés, hogy miért nem találtak rá az akkori progresszív művészekre, akiket aztán felfedezett magának az utókor.

Van olyan alkotás, amire büszke vagy, hogy egyszer nálad lehetett?

Rengeteg ilyen van. Ilyen a számomra a legszebb Rippl - Rónai kukoricás kép, a Krizantémos csendélet, Csontvárytól a Halászat Castellamareban, vagy egy Vasarely kép, amit azóta is titkol új tulajdonosa, így szomorú, de még soha nem láthatta a nagyközönség.

Budapesten van olyan hely, ahol különösen jól érzed magad?

Budapesten kívül van egy ilyen hely. Más világ, nyűzsgés, zaj, kosz és politka mentes, ott igazán jól érzem magam. De a jó érzés nem a helytől függ, általában belülről fakad. Egy savanyú uborka, mindenhol savanyú uborka, sehol sem lesz szilvás gombóc.

Aki megnézné közelről is az aukcióra szánt fotókat, az már október 11-én megteheti egy kiállításmegnyitó keretén belül, amire az Absolut welcome drinkkel is készül.