Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán

Valami megmagyarázhatatlan fura érzés - Interjú Neményi Mártonnal

2018. október 05. - absolut_hu

neme_nyi_ma_rton_portre_logo_zott.jpg

Nagyon kevés olyan nézőponttal rendelkező szociofotós van itthon, mint Neményi Márton. Ő az, aki képes a legsúlyosabb helyzetekben is megtalálni a humort, úgy, hogy közben semmit sem sérül a történet etikai szempontból. Hosszú út vezetett számára odáig, hogy elismerjék és elismerje saját magát. Ez persze nem jelenti azt, hogy ma már nem merülnek fel benne kérdések. A flow élmény, amit fotózás közben átél, és a hit abban, hogy még lesz igazán jól elkapott pillanat, viszont viszi előre. A lenti interjúban mesélt arról, hogy készült egy-egy felkapott sorozata, miért jó, ha valami bizarr, és miért zseniális Budapest fotós szemmel.

Mi volt először, az írás vagy a fotózás?

Magyar szakon végeztem, úgyhogy írni már ott írtam, és tudtam, hogy azt majd valamikor valahol hasznosítani fogom. Onnan aztán az BKF-re ( ma már Metropolitan Egyetem - a szerk.) mentem újságíróképzőbe, ott már erre a pályára is készültem. Annyira, hogy már az első félév után elkezdtem külsősként dolgozni. Persze ilyenkor az ember azt gondolja, hogy ha például megjelenik egy cikke a Magyar Narancsban, akkor ő már egyből foglalkoztatott újságíró lesz. Hát nem így volt. Ennek ellenére szépen elkezdtem bedolgozni magam, először a Zoom.hu hírportálnál lettem hírszerkesztő, majd kultúrrovat-vezető, ami nagyon menőn hangzik, de inkább csak szárnypróbálgatás volt. Ott éreztem először, hogy valami eszméletlen menőség árad a fotórovat szobájából. Három teljesen különböző stílusú fotós dolgozott éppen; az elismert fotóművész, Vancsó Zoltán, a fiatal punk, Kummer János, és egy akkor még kezdő, de nagyon-nagyon tehetséges fotóriporter, Ajpek Orsolya. Akkor még ők is csak kísérleteztek, hogy hogy működnek a képek az online felületen, viszont nagyon kreatívak voltak. Tetszett, elkezdtem körülöttük sündörögni. Már előtte is szerettem fotózni, de valójában ott csípődött be nekem ez az egész. Elkezdtem a tudósításaim mellé fotókat is lőni, ők pedig rá-ránéztek a képeimre, és ha úgy látták, hogy jók, akkor le is közölték, én pedig cserébe segítettem nekik szövegeket, képaláírásokat kitalálni.

Ezek szerint teljesen autodidakta módon sajátítottad el a tudást?

Pontosan! Amikor bekerültem a 24.hu-hoz, már tudatosan próbáltam ellesni a fotóskollégák trükkjeit, és továbbra is kikértem a véleményüket. Inkább kívülállóként tekintettek rám, nagyon sok idő volt, mire végre elfogadtak fotósként. Kellett hozzá pár sajtófotó-kiállítás, amik egyébként nekem is nagyobb bátorságot adtak.

Ha már a bátorságot említetted; egy fotóriporterben bőven kell lennie bátorságnak, nem?

Mélyvíz ez nekem, már csak az introvertságom miatt is. Nagyon sokat köszönhetek Glódi Balázsnak, akinek először csak besegítettem a CotCot Street Fashion rovatába, majd át is vettem tőle. Ott meg kellett tanulnom kezelni azokat a helyzeteket, amik egy ilyen típusú embernek, mint én, nagyon nehezek: például idegeneket leszólítani, és nem magamra venni, ha elhajtanak. Egy idő után eljutottam oda, hogy már nem jelentett gondot egyik sem. Ehhez viszont kellett az is, hogy kiépítsek egy saját szabályrendszert, ami szerint dolgoztam. Lehet, hogy ezért pár dologból kimaradtam, de ennek és a rutinnak köszönhetően egyre több sikerélmény ért.

Mondasz erre példát?

Az például különösen jó érzés, amikor egy visszautasítást meg tudsz fordítani, amikor meggyőzöl valakit úgy, hogy nem nyomulsz, nem erőlteted. Azt azért tudni kell, hogy itthon elég bizalmatlanok az emberek; nem szeretik, ha fotózzák őket, nem merik bevállalni, mert tartanak tőle, hogy kellemetlen helyzetbe kerülnek miatta. Ez pedig nemcsak az én munkámra káros, hanem az ország közérzetére is. Egyébként érdekes, hogy van bennem egy elég erős kettősség: sokszor agyalok, bizonytalankodom, megkérdőjelezek mindent, főleg magamat, de ahogy fényképezőgép kerül a kezembe, kapok egy olyan védettséget, ami felvértez. Azt érzem, hogy dolgom van, bele kell állni a helyzetekbe, és el kell végezni a munkát. Ilyenkor mintha nem is én lennék, hanem valaki, aki abban a pillanatban képvisel valamit; egy médiumot vagy akár az egész szakmát. Az utóbbi időben már nagyon kevés helyzetet hagytam ki bizonytalankodás miatt.

Hogy kell elképzelni azt, amikor te helyzetben vagy?

Tudom, hogy ennek van hátránya is, de én mindig matekozom, komponálok a fejemben. Egy fotóriporter odamegy, és gyomorból, ösztönösen lő, ha megvan a kép, tovább is áll, hiszen máshol is esemény van, nem maradhat le semmiről. Ez az ösztönszerűség nincs meg bennem, ezért előfordult néha, hogy elment mellettem a pillanat. Ezért vagyok most jobban otthon abban, amit csinálok, az nlcafé.hu magazinnál pont erre a habitusra, gondolkodásra, tervezésre van szükség. Azt érzem, hogy ez az a terület, ahol ki tudok igazán bontakozni.

ec236f97-f036-49a6-8de0-f245222ce8f1_rw_1920.jpg

Jó, hogy ezt felhoztad, mert a képeid egyszerre tűnnek jól megkomponáltnak és spontánnak. Érdekes ez a kettősség.  

Lehet, hogy furcsa, de néha én is meglepődöm, hogy mi van egy-egy képemben. Sokszor egyszerűen összeáll a sztori a szemem előtt, amit lehet, hogy a készítés közben fel sem fedezek, csak amikor otthon visszanézem a fotókat. Ilyenkor van, hogy felmerül bennem a kérdés, hogy ez mennyire az én érdemem, vagy mennyire múlt azon, hogy éppen jókor voltam jó helyen. Izgalmas felfedezni azokat a részleteket, amiket nem tudatosan teszek bele egy-egy képbe. Ez a riporteri helyzet és az utca fotózás szépsége. Egyébként nagyon változó, hogy mennyit gondolkodom előre, de az szinte biztos, hogy bármennyire is agyalok egy sztorin, teljesen más lesz a végeredmény, mint amit kitaláltam. Az is előfordul, hogy az utolsó fázisban, a válogatás során változtatok a koncepción.

A Punchdrunk Love sorozatod hogy született?

Pont jó példa az előbbire. Eredetileg az volt az ötlet, hogy a Szigeten az utolsó koncertek utáni elhagyatott színpadok környékét fotózom le. A nagyszínpad minden egyes nap egy szürreális helyszín lesz a 23 órás zárás után, amikor jönnek a takarítók, és még páran ott ücsörögnek, fekszenek megfáradva lent a porban. Körbe is fotóztam, és aztán a válogatás során egyszercsak feltűnt, hogy minden képen smárol valaki. Aztán másnap már így mentem vissza a Szigetre, tudatosan kerestem a párokat. Közben egyre jobban nyílt a téma, a szerelem mindenféle formája felsorakozott a végére. Végül a Sziget utolsó napján állt össze ez az egész sorozat egy jó kis anyaggá.

A Sziget + Paintings elég nagy sikerrel futott végig a Facebookon. Ennek mi a története?

Csináltam már ehhez hasonlót korábban is, úgyhogy a technika megvolt. Ez amúgy, hogy festményalakokat photoshopolnak fényképekre, létező műfaj, nem én találtam ki. Az újdonság az én képeimben legfeljebb az, hogy egy fesztiválhoz köthetőek. Nagyon megterveztem előre mindent, kitaláltam, megkerestem, sorba raktam a festményeket, és mindegyiknek el is képzeltem a hátterét. A Szigeten már eleve azokat a helyszíneket és helyzeteket kerestem, amikből háttér lesz, de persze megint teljesen más lett a végeredmény, mint ahogy azt megszerkesztettem a fejemben. Ami különösen meglepő volt számomra, hogy milyen sok helyzetbe illeszthetőek be ezek a figurák. Ebből az volt a legfőbb tanulság, hogy ha van egy hirtelen ötletem akár élesben, a helyszínen, akár otthon, szerkesztés közben, nem szabad elvetni és ragaszkodni az eredeti elképzeléshez, hanem igenis ki kell próbálni.

szigetpaintings.jpg

A Sziget + Paintings sorozat egyik képe

Számon tartod, hogy hány éve foglalkozol a fotózással?

Majdnem napra pontosan tíz éve van a kezemben gép. Az eleje persze nekem is rettenetesen ciki időszak volt, amikor mindent lefotóztam, aztán otthon utómunkában annyira felturbóztam a képeket, amennyire csak tudtam. Egyébként sokan leragadnak ennél a fázisnál, és valahol nem is csoda, a túlhúzott, hatásvadász képek sok lájkot hoznak, a lájkok hatalma pedig óriási, és ezt persze magamra is értem. Ha viszont túllendültél ezen a perióduson, akkor jön egy megzuhanás, tanácstalanság: nem tudod, merre tovább, közepesnek érzel minden, amit csinálsz. Ilyenkor nagyon fontos egy mentor. Nekem sosem volt, magammal kellett leboxolni a meccseket, így aztán négyszer annyi időbe és energiába került minden, mintha elmentem volna iskolába. Ezt persze csak most, utólag látom be. Igenis nagyon fontosak a tanárok, a közösség, a műhelymunka. Az első komolyabb, vállalható riportomat 2013 körül csináltam, és az első fontos visszajelzés a külvilágtól a 2014-es sajtófotó kiállításon volt, második helyezés, bulvár-humor kategória. Jellemző; az volt az utolsó kép, hogy díjazták a vicces képeket.

Nem lehet nem észrvevenni a képeidben a humort. Te mennyire érzékeled ezt?

Munka közben nem érzékelem, csak tudom, hogy így működöm; ismerem magam, és bár nagy közhely, de én tényleg úgy gondolom, hogy humor nélkül nem élet az élet. Abban a pillanatban, hogy elkezdem magam komolyan venni, meghalok, ahogy a fotóim is. Nálam irónia nélkül semmi sem működik, és ez nem a fotós tudásom, hanem ez én vagyok.

Számodra a fotózás életfeladat? A szociofotóid kapcsán nagyon komoly témákkal is foglalkozol; megfogalmaztad már valaha, hogy mi a célod ezzel az egésszel?

Bár nem voltak tanáraim, annál több a név, akik nagy hatással voltak rám. Például Benkő Imre, az ő fotóit látva éreztem azonnal azt: én is ezt akarom, pont így, most azonnal! A fotózás számomra nem életfeladat, mégcsak nem is küldetés, hanem olyan élmény, amit semmi más nem ad. Az a fajta flow-élmény, amit akkor érzel, amikor elkattintod a képed, és azonnal érzed, hogy megvan, megcsináltad, kihoztad a maximumot. Ez lehet hetente-havonta egy pillanat, vagy akár évente kettő. De ha ez már megvan, akkor tudod, hogy újra meglesz, és ez visz előre. Mert ebben az is benne van, hogy hetekig minden félremegy, amikor azt érzed, hogy közepes fotós vagy; ilyenkor az segít, hogy tudod, hogy lesz még jól elkapott pillanat.

a44aba6f-656d-473d-a939-42ba3fac9972_rw_1920.jpg

Budapest milyen fotós szemmel?

Szuper! Nem vagyok nagy utazó, de azért sok nagyvárosban jártam már, és mindegyiket nagyon élveztem fotózni, de leginkább az újdonság varázsa miatt. Budapest viszont kifogyhatatlan számomra. Ha fotósként mászkálok, az addig teljesen jelentéktelennek tűnő helyek tudnak olyat mutatni, amin még én is meglepődöm. Nemrég például elmentem végig fotózni a Váci utat, ami elsőre nem tűnik valami izgalmasnak, viszont olyan helyzeteket produkált, amikre nem is gondolnál. Elismerem, hogy komoly problémák vannak itthon, de ennek a hatására kialakult egy olyan bizarr, mutáns társadalom Budapesten, ami nagyon fura helyzeteket szül. Számomra pedig a furaság a minden! Nekem az igazi dícséret az, amikor valaki egy képemre azt mondja, nem tudja, mi, de valami nem stimmel rajta, vele. Budapest pedig ebben verhetetlen.

Hova szeretsz visszatérni fotózni a városon belül?

Az a helyzet, hogy én még mindig nagyon szeretem a bulinegyedet. Persze ott is inkább a hülye, abszurd helyzeteket bírom, ezekből pedig a legénybúcsú-robbanás óta jó sok akad. Egyébként vannak kedvenc helyeim, ahol már ismernek, tudják, hogy úgyis fotózni kezdek, megtűrnek, valahol szeretnek is. (nevet) Nagyon élvezem, amikor nagy a káosz egy szórakozóhelyen, pedig finoman szólva nem vagyok partiarc. Ha viszont ott a kezemben a fényképezőgép, onnantól kezdve teljesen otthonosan mozgok. Mindig a perifériát, a normaszegő viselkedésmintákat keresem, de közben fontos, hogy még a legszétesettebb figurákat is a legnagyobb empátiával kezelje és a legnagyobb szeretettel fotózza az ember. Tudjuk, megvannak azok a panelek, amikkel jól lehet dolgozni, legyen szó akár akár a Pride-on felvonulókról vagy a belvárosi hajléktalanokról. A fotós tudja, hogy a szerkesztő, az olvasó mit vár, és gyakran muszáj kiszolgálni őket. Ám a fotók nagyon erősen képesek közvetíteni az előítéleteket és megerősíteni azokat a nézőkben, ezért sokszor még egy jó szándékkal elkészített anyag is többet árt, mint használ. Ha mégis van feladatom ebben az életben, akkor az, hogy a média által előszeretettel használt sztereotípiákon lazítsak. Az NLCafénál szerencsére megvan a lehetőségem, hogy kicsit jobban belemenjek a dolgokba, és dolgozom is ezen.

Mik a kedvenc helyeid Budapesten?

Kocsmasznob vagyok. Ha felkapott lesz egy hely és megtelik, keresünk mást, választék szerencsére van. Ahogy öregszem, egyre kevesebb helyre járok, de ahova igen, azokhoz ragaszkodom. Ilyen a Fekete Kutya vagy a Yellow Zebra. Van egy különös szokásom; másfél ital után jó zenét akarok hallani, a barátaim ilyankor sóhajtanak, “na, a Neményi megint nem bír magával”, ilyenkor át kell menni a Beat on the Bratbe vagy Vittulába, amit most már szerencsére sikerült megszerettetnem velük is. A Vittulában egyébként ott az a kettősség, hogy bár sok momés és képzős jár oda, mégis egy igazi mocskos talponálló.