Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán

A csajok, akik nem féltek fejest ugrani a budapesti undergroundba - Interjú Koltay Annával és Turán Eszterrel

2018. augusztus 07. - absolut_hu

bpunderground_logo_zott.jpg

Fotó: Cseke Dorka

Koltay Anna és Turán Eszter körülbelül három évvel ezelőtt egy koncert kellős közepén kezdett el ötletelni egy zenei szubkultúrákból álló sorozatról. Mindkettőjük fejében ott motoszkált régóta egy álom formájában, de a megvalósítás még váratott magára, egészen a szerencsés találkozásig. Végül megszületett a BP Underground, azóta pedig túl vannak két sikeres részen. Tavaly nyáron jött ki az első, ami a punk/hardcore szubkultúrát érinti, most pedig itt a második rész, a magyar hip-hop legfontosabb kulcsfiguráival. Hogy mennyire volt meredek ötlet nőként a férfiak által dominált világhoz nyúlniuk, vagy hogy mi motiválta őket a filmek készítése során; többek között erről is szó esik a lenti interjúban, mint ahogy arról is, hogy mit jelentett számukra a ’90-es 2000-es években ezekben a szubkultúrákban benne lenni.

Több budapesti szubkultúrában voltatok, vagytok benne. Ez miért volt fontos nektek, és mi maradt meg belőle?

Eszter: Nagyon érdekes, mert nekem ez nagyjából az anyatejjel jött. Fiatal értelmiségi szülők gyerekeként úgy nőttem fel, hogy otthon jelen volt az ellenkultúra. Az apukám folyton a Fiatal Művészek Klubjába járt az Andrássy-n és többek között olyan lemezek szóltak nálunk, mint az A. E. Bizottság. Egyébként hamar elkezdett érdekelni a zene. Nagyon izgalmas közegben voltam általános iskolás, már 11-12 évesen Cure-t , Depeche Mode-ot, meg mindenféle alter zenét hallgattunk a barátaimmal. Az is nagy hatással volt rám, hogy Óbudán nőttem fel, ami a punknak és a rock and rollnak az egyik fellegvára volt. A Zichy kastély mellett lógtak a skinheadek, a rockerek és a punkok, én pedig ott tátottam a szám. Innen pedig csak egy ugrás volt kicsit később a legendás Nyugati téri Totalcar, a Moszkva tér, a hardcore-punk közeg. Inkább kívülről néztem ezt a szcénát, hisz én egy orrbavalós rocker kiscsaj voltam, de közülük kerültek ki részben a  barátaim.

Mi vonzott téged leginkább ebben az egészben?

Eszter: Ha keresed önmagad, akkor nem feltétlenül a műanyag pop világ felé fordulsz. Szerintem mindenképp ez az öndefiniálás az, ami miatt az ember elkezd szélesebb zenei spektrumot hallgatni, nézni. És a közeg is hozzásegített ehhez; a szüleim, a baráti köröm, az egész óbudai milliő, aztán a Moszkva tér, vagy akár amikor elköltöztünk II. kerületbe. Még pont beleestem abba a korszakba, amikor nem volt internet; ez az az időszak volt, amikor utána kellett menni a dolgoknak. Egészen Bécsig kellett utazni, hogy beszerezz például egy bársony Martens bakancsot. Nekem ez egyébként egy organikus fejlődés volt; ami kezdődött az alter-korszakkal, aztán irgalmatlanul gyorsan belecsöppentem a rock szcénába, majd a barátom megalapította az egyik legmenőbb magyar hardcore zenekart, akkor nyilván értek ilyen hatások is, és amúgy is, a Totalcar-ban együtt szórakozott minden szubkultúra képviselője. Aztán külföldön tanultam, lett egy amerikai barátom, és ott jött a hip-hop. Ha lehet ilyet mondani, én inkább az intellektuálisabb, főleg keleti-parti hip-hopot kedvelem, komoly üzenettekkel és társadalmi problémákkal foglalkozó szövegekkel, jazzes alapokkal. Aztán egy csomó időnek el kellett telnie ahhoz, hogy újra visszataláljak a rock zenéhez, de végül is nyilván nagyon meghatározó miket hallgat az ember tizenévesen. Szerintem egyébként teljesen belefér az, ha valaki különböző korszakaiban más szubkultúrákhoz vonzódik kicsit jobban. Az biztos, hogy nekem a munkámban is nagyon meghatározó az, hogy a saját szubjektív szűrőmön szűröm meg azt, hogy mi a jó, ki a jó. Tizenkét éves koromtól kezdve ilyen vagyok. Szerintem nagyon sok mindent hordoz magával az ember a tizenéves énjéből.  Az, hogy mindenről tudni kell, mindenhol ott kell lenni, már nyilván megszűnt, nem tudok, és nem is akarok ott lenni mindenhol, de a koncertek fontosak most is. Jó új dolgokkal találkozni a mai napig. 

Anna, a te utad hogy alakult?

Anna: Hasonlít Eszteréhez, bár tíz évvel később indult. Édesapám a beat generáció tagja volt, az első filmjét az Illés zenekarról készítette. Otthon nálunk a Led Zeppelin, az AC/DC és a Rolling Stones szólt, folyamatosan koncertekre jártunk. Először magyar rockzenéket kezdtem el hallgatni, főleg a Tankcsapda, Junkies, Auróra, Black-Out vonalat. Aztán a 2000-es évek elején az ő előzenekaraik már a kicsit keményebb zenekarok lettek, az akkor futó metal, metalcore, hardcore bandák, mint az Insane, a Subscribe, az Idoru vagy a Bridge To Solace. A rockzene keményebb ágával így találkoztam először, és aztán egyből az lett az irányom. 

26173248_722641057939327_1903628717184475427_o.jpg

Anna és Eszter a film készítése közben a NKS-sel 

Még több kép és info: BP Underground Facebook

Téged mi vonzott ebbe a világba?

Anna: Engem is mozgat az, hogy hogyan lehet másnak lenni, kitűnni a tömegből, ugyanakkor nekem ez az egész adott egy közösséget is, egy kisebb családot. Még szinte gyerek voltam, amikor elkezdtem járni ezekre a bulikra, akár heti 3-4 alkalommal. Egyszerűen jó volt ott lenni, barátságok, kötelékek születtek. A másik, ami nagyon vonzott, az az energia, amit egy koncert tud adni! Az ember hazaviszi, abból töltekezik, inspirálódik, és aztán az élete többi területein is tudja hasznosítani ezt a motivációs löketet. Nálam ez a mai napig így van; gyakorlatilag koncertmániás vagyok, ez a hobbim. 

A te életedben is jelen volt már a hip-hop a film előtt?

Anna: Nem, de ahogy egy évvel ezelőtt elkezdtük a második rész munkálatait, egyre inkább éreztem, hogy egyáltalán nem áll távol a hip-hop attól a fajta rock zenétől, amit szeretek. Mind mondanivalóban, mind szövegvilágban, nagyon sok a hasonlóság és a párhuzam. Ehhez viszont kellett az, hogy mélyre leássunk, mindennek utánamenjünk, megismerjünk embereket, akiktől hiteles történeteket és infókat kapunk erről az egészről. Az elmúlt egy év elmélyülése alatt pedig az a helyzet, hogy beleszerettem a műfajba. 

Hogy tudtatok úgy hozzányúlni ezekhez a témákhoz úgy, hogy a dokumentumfilmek ne legyen túl bennfentesek? 

Anna: Lassan már három évvel ezelőtt kezdtünk el ötletelni erről az egészről, akkor pattant ki a fejünkből, hogy egy zenei szubkultúrákból álló sorozatot készítsünk. Sokat agyaltunk rajta, hogy mi legyen az első rész, de igazából egyértelmű volt, hogy a hardcore punk lesz, mert ez az a közeg, ahol mi is találkoztunk. Fontos volt számunkra, amikor elkezdtük a munkát, hogy amellett, hogy bemutatjuk a szubkultúrát és tisztelgünk előtte, szeretnénk minél teljesebb képet adni, a lehetőségeinkhez mérten. Persze azért vannak bizonyos szűkítő, korlátozó tényezők; például az, hogy milyen hosszú lehet egy film, mi minden fér bele az időbe. Különböző szempontokat kellett figyelembe venni. Ilyen volt, hogy a filmeket értse az is, aki az adott a szubkultúrában nem volt benne. Mi valahol a kettő között, a bennfentesség és az érthetőség határán lavírozunk. Nagyon sok olyan ember látta az első, és most már a második epizódot is, akik nem voltak benne sem a punk, sem a hip-hop szubkultúrában. Ezektől az emberektől, akik lehetnek barátaink, munkatársaink, filmes szakmabeli emberek vagy akár egyszerűen csak laikus nézők, olyan visszajelzések jöttek, hogy ők abszolút megértették és kaptak egy képet arról, hogy milyen is ez az egész. Mivel ez nem egy koncertfilm, ezért nem tudunk annyi ízelítőt adni, hogy a teljesség igényével kapjanak egy képet egy-egy zenekarról, de arra elég, hogy mindenkit elgondolkodtasson, és aztán utána lehet nézni annak, ami megfogta őket. 

Mindkét szubkultúra férfiak által dominált világ. Hogy viselték, hogy pont két nő nyúl hozzá ezekhez a témákhoz? 

Anna: Eleve az, hogy valaki egyáltalán foglalkozik ezzel a témával, szkepticizmust szül az emberekben, hiszen ezek viszonylag zárt szubkultúrák. Többen feltették a kérdés:  „Biztos, hogy hiteles lesz? Biztos, hogy igényes lesz? Biztos, hogy kamera elé akarok ülni?” Persze volt olyan is, aki nagyon örült, hogy foglalkozunk ezzel. Bevallom, utólag jó érzés hallani a köszönetet és a jó véleményeket azoktól a szkeptikus arcoktól, akik először kételkedtek, és akikkel nem biztos, hogy az első perctől megvolt a bizalom, ami érthető valahol, hiszen nem ismertek minket. Valószínűleg látszik, hogy ezt szívvel-lélekkel csináljuk, és nem anyagi megfontolásból. Az első filmünk után a legviccesebb az volt, amikor valamelyik bejegyzés alá Facebookon azt kommentelte valaki, hogy ezt a filmet tuti nem ezek a kiscsajok rendezték! Ez igazából hízelgő, mert azt jelenti, hogy annyira jó lett, hogy nem hiszik el, hogy két csaj ilyet tudott csinálni. (nevet)

Eszter: Szerintem elég nagy gond van a magyar társadalomban ilyen téren. Nézzük meg például, hogy hány nő ül a Parlamentben, vagy hány nő van vezető pozícióban; elég elkeserítő. Sajnos van egy általános férfi-soviniszta jelenség Magyarországon. Még a saját baráti körből is sok fricska jött; hogy nem vagyunk elég true-k, hitelesek ehhez. Nekem emiatt volt olyan pont is, amikor elgondolkoztam, hogy biztos ebbe kell-e beletennem ennyi energiát?! Szerencsére ezen átlendített az, hogy jó Annával együtt dolgozni, és az is hajtott minket, hogy bebizonyítsuk, miért ne tudná pont két nő megmutatni ezt a világot, illetve, hogy a BP Underground egy misszó lett számunkra. 

20953391_10155859004216165_1938237962698294626_n.jpg

Sztorizás Saiiddal Forrás: BP Underground Instagram

Az első után milyen konzekvenciákat vontatok le, amik alapján nekiálltatok a második résznek? 

Eszter: Nekem az első rész tanulsága elsősorban az, hogy magunkra kell hallgatni. Az adott szubkultúrából az 5-10 legfontosabb ember feedback-jeit és véleményét persze nagyon jó meghallgatni, vagy akár jó előre átbeszélni velük, hogy mi az az ív, amiben mi gondolkozunk. Ehhez tartottuk is magunkat; persze finomítottunk dolgokon.

Milyen a közös munka, hogy tudtok együtt dolgozni? 

Eszter: Elég őszinték vagyunk, úgyhogy vannak kreatív vitáink. Folyamatosan tükröt tartunk egymásnak, amihez kell, hogy nyitottak legyünk egymás ötleteire, benyomásaira. Vannak dolgok, amikhez ragaszkodunk, és vannak, amiket elengedünk. 

Anna: Megerősítve azt, amit Eszter elmondott, szerintem nagyon ritka, hogy két rendező nem rivalizál egymással, és mi tényleg azt mondhatjuk, hogy egy percig sem volt köztünk egó harc. Az sem  gyakori, hogy két ember ugyanazt tartja minőséginek. Ha esetleg vitázunk, azok is mindig építő jellegű viták, pro és kontra ütköztetjük az érveket. Nagyon jó az, hogy én is és Eszter is egy kicsit más szemléletet hozunk; ez a kettő szépen összeolvad. Más embereket vonzottunk be a filmekbe, legyen szó a szereplőkről vagy a munkatársakról, önkéntesekről. Nekik különösen hálásak vagyunk, hogy elsőre jöttek, és magáért a szubkultúráért vállalták a feladatot. Ha kellett egy logó, akkor ott volt egy ember, aki ezt megcsinálta. Ha kellett egy operatőr, ingyen, mert nem volt rá pénz, hirtelen jött egy operatőr. Nem szeretném elszólni magam, de így, hogy túl vagyunk a második filmen is, most már az emberek kezdenek képben lenni, és azt látják, hogy ez nem olyan dolog, amitől viszolyogni kell. Letettünk két produktumot az asztalra, amiket lehet szeretni, vagy nem szeretni, de azok ott vannak az asztalon, és hogy más ilyet nem csinált, az vitathatatlan. 

Anna, Te szerkesztő és műsorvezető vagy, Eszter, Te pedig producer egy saját filmgyártó céggel. Ki mit tudott hozzátenni a filmhez?

Anna: Mivel televíziós újságíró vagyok, hozok magammal egy interjú-készítési tudást, tapasztalatot. Tudom, hogyan kell megnyitni az embereket, hogy kell szólni egy zártabb emberhez, hogyan kell irányítgatni, terelgetni azt, aki túl sokat beszél. A mélyinterjúzásban már volt tapasztalatom egész estés dokumentumfilm-készítésében még korábban nem, mert eddig csak riportokat vagy werkfilmeket készítettem.  Ez kihívás volt számomra, de az alapok összeadódtak a zene szeretetével. Az első nehézség az volt, hogy hogyan formáljuk eggyé azt a rengeteg, több tízórányi felvételt, amit készítettünk az interjúalanyokkal. Ebben sokat segített a több éves tapasztalat, és az, hogy konstruktív, praktikus ember vagyok, nem jellemző rám a halogatás. És mivel Eszter is ilyen ember, gördülékenyen megy a közös munka. Folyamatosan motiváltuk egymást, és ha az egyikünk egy picit visszavesz, akkor a másik felhúzza őt. 

Eszter: Ami nagyon izgalmas szerintem a kettőnk közös munkájában, az az, hogy Anna hoz egy tévés szemléletet, egy gyakorlatias TV-s know-how-t, nálam pedig ott a tíz éves filmes tapasztalat. Inkább kreatív producernek hívom magam, nagyon sok projektben kreatívan vagyok benne a mai napig. A Színház és Filmművészeti Egyetemen TV adásrendező szakra jártam, ahol a diplomamunkám egy zenei dokumentumfilm volt egy roma jazz zenészről. Már régóta szerettem volna megint rendezni, és Annával egy nagyon szerencsés pillanatban találkoztunk össze. A kettőnk tudása egy dokumentumfilmben nagyon jól tud találkozni. 

Mi vonzott titeket a TV-hez, a filmezéshez?

Anna: Az elején nekem ez nem volt tudatos, most viszont már sok mindent tudatosan csinálok. Ami biztosan hatott rám, az, hogy édesapám rendező, aki játékfilmeket, színházi darabokat és dokumentumfilmeket is rendezett. Én úgy nőttem fel, hogy ő ült a vágószobában, mondta, hogy a vágó mit csináljon, rendezett, forgatott, ott voltak az operatőrök. Nekem ez mindig is egy természetes közeg volt, de nem voltam biztos abban, hogy mi akarok lenni. Az egyetem után kerültem a magyar televízióba, és most egy kulturális csatornánál dolgozom. Az értékközvetítés így a mindennapjaim részre, mert a magyar kulturális élet aktualitásait mutatjuk be a nézőknek. Ami erre a pályára vonzott, az talán az, hogy egy szemléletet szeretnék adni az embereknek. Nem azt akarom megmondani, hogy mi tetsszen nekik, hanem alternatívákat szeretnék mutatni azok alapján, amiket én is értékesnek gondolok. A másik az, hogy ez a szakma nagyon változatos, nincs két ugyanolyan nap, folyamatosan új emberekkel találkozunk, új interjúalanyokkal, új emberekkel dolgozunk együtt. Emellett folyamatosan tanulok, fejlesztem saját magam és művelődöm. Nekem ezek a legnagyobb motivációk a televíziózásban. 

Eszter: Valóban iszonyatosan sokat számít az, hogy ki mit lát. Én színházi közegben nőttem fel: apukám drámaíró, dramaturg, a nagynéném  híres magyar színésznő. Nagyon érdekelt a színészet, erre a pályára is készültem, de aztán rájöttem, hogy a színház mégsem nekem való. A magyar színészi lét túlságosan kiszolgáltatott, én pedig ahhoz túl önző vagyok, hogy belemenjek ebbe. Akkor jött az újságírás, ugyanis nagyon szeretek írni.  Szerintem mindennek az alapja az írás. Egy ideig külföldön tanultam, aztán hazajöttem, és a tévé felé mozdultam, talán a színház miatt. A Színház és Filmművészeti Egyetemen dőlt el, hogy mit fogok csinálni. Elsőben, a nyári szünetben elhívott az egyik tanárom egy amerikai film forgatására vízhordó kislánynak, és egyből azt éreztem, hogy otthon vagyok ebben a közegben. Nem tudom, hogy mi adta ezt az érzést, talán a hangulat, az atmoszféra. Utána kitanultam a filmezés minden csínját-bínját, amihez az SZFE elég jó táptalaj volt. Egyetem után pedig úgy gondoltam, hogy létrehozok egy saját filmgyártó céget. Akkor huszonnégy éves voltam, viszonylag bátran fogtam ebbe bele, bár nem tudtam még, hogy mi lesz belőle. Nagyon sokáig főleg reklámokat forgattunk, amikben kreatívan is benne voltam sok esetben. Aztán 2013-ban eljött egy olyan pont, amikor azt éreztem, hogy most már nagyon sok mindent tudok a filmezésről, de elgondolkoztam azon, hogy mi az én mondanivalóm, mi az én üzenetem. Felmerült bennem a kérdés, hogy miért nem foglalkozom inkább filmekkel? Ezután jöttek a nagyjátékfilmek, TV-filmek, TV-s projektek. Két évvel később pedig találkoztam Annával.

79.jpg

A készítők és a szereplők a BP Underground 2. részének premierjén Fotó: Pék Dániel

A dokumentumfilm sorozatotok első részében voltak mentorok, akik segítettek titeket. A hip hop anyagnál is volt segítségetek, kaptatok támogatást, tippeket bennfentesektől? 

Anna: Gyakorlatilag az elmúlt egy évemet azzal töltöttem, hogy a szubkultúrához köthető emberekkel találkoztam. Leültem olyanokkal, akik a filmnek vagy szereplői, vagy a szcénának szakértői; hip-hopos arcok, akik ebben már régebb óta benne vannak, és ők meséltek, anekdotáztak, sztoriztak. Eszternek és nekem is voltak előre elképzeléseink, de a beszélgetések hatására jöttek újabb ötletek. A rengeteg kutatómunka, a személyes előinterjúk, amik megelőzték a forgatást, mind hatással voltak arra, hogy milyen lett a film. Ami még hatalmas munka volt, az az archív anyagok felkutatása. A filmünk vágóképileg nagyon nagy részben archívokra, hiteles, régi mozgóképekre, zenékre, fotókra, plakátokra épül. Ezeknek a felkutatása hatalmas munkát igényelt. 

Eszter: Én azokhoz próbáltam inkább visszanyúlni először, amik, akik ebből az közegből valamiért fontosak voltak számomra. Ilyen például Simon Bence, az Árral Szembenből, vagy DJ Quick, Blik Dani, vagy a Saiid akikkel jóban vagyok amúgy is. Az ember először azt kezdi el feltérképezni, ami az ő személyes indíttatása. Nekem ilyen volt a Maszk Klub, a Mango bulijai, ahova lejártunk jó párszor a barátnőimmel, vagy az Árral Szemben, a Akkezdet Phiai. Van a primér, lecsupaszított, saját élmény, amire azt mondod, hogy akármi is van, ennek benne kell lennie. Az egyik ilyen a Beastie Boys koncert, ami szerintem egy egész generáció meghatározó kulturális élménye volt, mindegy, hogy milyen szubkultúrából jöttél. A vágóképen én ülök ott a Beastie Boys mellett, mert belógtam a backstagebe tizenöt évesen. (nevet)

A filmek készítése közben ti milyen újdonságokba futottatok bele?

Eszter:  A második filmben van egy mai rész, ami nekem az egyik legizgalmasabb felfedezés volt. Lettek új kedvenceim is; például a Slow Village folyamatosan ott van a playlistemben.

Anna: Én az interjú után éppen megyek is egy hip hop fesztiválra a Balatonra, az új kedvenceket megnézni. A másik izgalmas szál a második filmünkkel kapcsolatban az, hogy azt a kérdést is többször megkaptuk, hogy miért vannak benne vidéki zenekarok. A werkfotókon feltűnt a Punnany Massif, a Hősök, az NKS (Nem Közölt Sáv). Nekünk az is fontos volt, hogy megmutassuk, hogy vidéki rapcsapatként mennyire volt fontos a főváros, hogy hatott rájuk Budapest. 

Mit éreztek a legnagyobb sikernek a BP Undergrounddal kapcsolatban? 

Eszter: Azokat a visszajelzéseket, amiket a második film premierje után kaptunk zenészektől. Az egy csoda volt, már ezért megérte! Ültünk a saját filmünk premierjén, és nem is tudom, hány éve nem hallottam ilyen tomboló, extázisban lévő közönséget, akik nevettek, tapsoltak, együtt éltek a filmmel. 

Anna: Én is ezeket élem meg a legnagyobb sikerként. Amikor valaki odajön hozzánk, és azt mondja, hogy ezt tényleg nem is gondolta volna, mert nem ismert minket, de köszöni nekünk, hogy megcsináltuk ezt a filmet. Gyakorlatilag az összes szereplőnk minden lehetséges helyen írt, köszönte, áradozott és az egész világgal tudatni akarta, hogy létezik ez a film és nézze meg más is. És ez szívből jön. 

Eszter: Az a legnagyobb elismerés az, ami szívből jön. Nekem az volt a legdurvább, amikor azt mondta az NKS oszlopos tagja, Nospa, hogy ha holnap odajönne hozzá egy másik forgatócsoport, és azt mondanák nekik, hogy szeretnének az underground szubkultúráról forgatni, akkor ő azt mondaná, hogy szeretné odaadni a BP Underground hip-hop epizódját, azt nézzék meg és kész, nincs szükség forgatásra. Hatalmas dolog, hogy egy ilyen, a szubkultúrában elismert ember szerint is komplett, teljes egész képet tudtunk adni ezek szerint erről a világról! 

Anna: A film után még Qkával beszélgettem az Animal Cannibalsből. Ő azt mondta, hogy nézzem meg, ahogy az emberek kijöttek a film után a moziból. Egyből elkezdtek duruzsolni, beszélgetni, előjöttek az emlékek. Ez a film több, mint nosztalgiázás; az történt, hogy összehoztuk ezeket az embereket és a film után elkezdtek beszélgetni, ezzel is megerősítve a filmet, ezt a szubkultúrát. Ami kritika, az az, hogy nem adtunk 100%-ig teljes képet, de tulajdonképpen ezt is vállaljuk.  Olyan hatalmas szubkultúráról van szó, aminek minden egyes része több órányi anyagot ölelhetne fel. 

Milyen terveitek vannak a jövőre? Megvan már a következő film témája? 

Anna: Most elsősorban arra törekszünk, hogy minél több helyre eljusson a második rész, úgyhogy ezen dolgozunk leginkább. Afelől nincsenek bennünk kérdőjelek, hogy szeretnénk ezt folytatni, mert látjuk, hogy van létjogosultsága, és a közös munka is egyre jobban megy. Van több irány is: az egyik az elektronikus zene, ami adja magát, mivel az underground szubkultúrák között ez is fontos szerepet játszott a rendszerváltás után. Viszont, ahogy már említettük, a rock zene mindkettőnknek a szíve csücske, és vannak olyan rock műfajok, amik szintén ’89 körül jelentek meg, vagy virágoztak fel Magyarországon. 

Eszter, egy nagyjátékfilmen is dolgozol, ha jól tudom.

Eszter: Írtam apukámmal egy novellát, Rothschild Klára divattervező életéről, ami félig történelmi tényeken és félig fikción alakul. Ezt szeretném megfilmesíteni. Már dolgozik rajta két forgatókönyvíró, a Filmalap támogat minket, dramaturgként pedig bekapcsolódott Ujj Mészáros Károly is, aki a Liza, a rókatündért készítette. 

Anna, neked a BP Undergroundon kívül van még olyan terved, amit a közeljövőben meg szeretnél valósítani, és publikus?

Anna: Az M5 csatorna nekem mindennapi motiváció, a műsoromban a kulturális élet jelentős szereplőivel beszélgethetek. Van egy régi tervem ennek mintájára egy YouTube sorozatot indítani, ahol lazább, közvetlenebb, de semmiképpen sem bugyuta stílusban szeretném faggatni ezeket az embereket a művészi tevékenységükről, terveikről, gondolataikról. A televíziós szokásaink jelentősen átalakultak az elmúlt években, ezért szeretném a kultúrára fogékony, de a televíziót már nem néző közönséget megszólítani. 

Meséljetek a Budapesttel való kapcsolatotokról!

Eszter: Igazi budai lány vagyok! Nekem minden Budán van: itt a munkahelyem, itt lakom. Nyomokban pedig még megtalálható bennem az óbudai vadság is. Szerintem Budán lakni világnézet. (nevet) Pestre általában csak szórakozni megyek át, nagyon ritkán fordulok elő napközben.  

Anna: Nekem Budapest az otthonom. Itt születtem, itt nőttem fel, itt dolgozom, tevékenykedek, a kultúra pedig a szívem csücske, úgyhogy külön inspiráló, hogy rengeteg kulturális esemény van. Minden napra jut kiállítás, színház, koncert, nagyon jó helyek vannak, a város egyre inkább fejlődik infrastrukturálisan is. Budapest nagyon cool hely, azt kell, hogy mondjam! Azt pedig külön szeretem benne, hogy ha arra vágyom, megvannak még a kicsit vadregényesebb részei is. Bennem mindig is volt egy kettősség: egyik este simán elmegyek az operába, aztán másnap egy underground hip-hop koncertre. Ez a kettősség nagyon jól megfér az életemben, és Budapest ennek a legjobb közege!  

A BP Underground második részét, ami a magyar hiphop szubkultúra kiakakulásával, múltjával és jelenével fogllakozik, augusztus 8-án 17-én és 28-án vetíti a Bem Mozi. A filmben olyan ikonikus személyek történeteit ismerhetitek meg, mint Baranyai Dániel „Eckü”, Blik Dániel, Busa Pista, Dósa Richárd „Ricsipí”, Dulna Róbert „Zenk aka Zenki Mefisto”, Faragó Krisztián „DJ Quick”, Felcser Máté „RendbenMan”, Györe Győző Tibor „DJ Györemix!”, Haász Balázs „MC Gőz”, Halmosi Szabolcs „Bobakrome”, Havas Patrik „Dj Frequent”, Hornyák Patrícia „Poisy”, Jakab András „AZA”, Jávor Márk „Dj Mango”, Kemon Wesley Thomas „MC Kemon”, Koller László „Qka MC”, Ozsváth Gergely „Mentha”, Mohamed Fatima, Papp Timi, Schmél Csaba “Artoscsaba”, Schrank Doma, Sena Dagadu, Simon Bence „Benski”, Süveg Márk „Saiid”,Szabó Miklós Márton „Miki 357”, Vajgel Zsolt Ádám „Zsolaa”, Závada Péter „Újonc” és Zsiga Balázs „Nos’ Chez aka Turan Khan”.