Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán

Absolut Budapest

A művészi küldetéstudat ereje - Interjú Blaskó Borbálával

2017. március 24. - absolut_hu

blaskoborbala.jpg

Blaskó Borbála klasszikus balettal kezdte pályáját, kisgyerekként került a Balettintézetbe. Hogy a kemény munka iránti elkötelezettség és a fanatizmus itt ivódott-e belé vagy otthonról hozta, nem lehet biztosan tudni, elmosódnak a határok. Több területen is kipróbálta magát az elmúlt húsz évben, dolgozott Bozsik Yvette asszisztenseként, játszott a Nemzetiben (Magyar Nemzeti Színház- a szerk.), számtalan alkalmazott koreográfiát készített a Székesfehérvári Vörösmarty Színházban. Jelenleg saját útját járja, kitartó munkájának gyümölcse pedig beérni látszik. Első darabjával, a Hekabéval a tavalyi évadban mutatkozott be önálló alkotóként, ezt követte idén a Pukedli – Hajsza két egyfelvonásos darab, amit március 29-én a budapesti közönség is megnézhet az Átriumban.

Mik azok a tévképzetek, amik az emberek fejében vannak a balettal és a kortárs tánccal kapcsolatban?

Erre nagyon nehéz válaszolnom, mert gyerekkoromtól kezdve a művészvilágban élek, és nem tudom, hogy a civil ember hogy gondolkozik erről, vagy hogy lát egy művészt kívülről. Én csak azt hallom visszajelzésképpen, hogy mi egy álomvilágban élünk, a fellegekben járunk, és nem vagyunk képesek a realitások talaján maradni. Lehet ebben valami igazság. Talán kicsit magányosnak és öntörvényűnek tűnhet kívülről a művészi létforma. Valóban megvan minden művésznek a maga rigolyája, ami sokszor egocentrikusnak mutathatja az embert, de az is biztos, hogy nekem például szükségem van arra, hogy meglegyen és meg is tudjam teremteni a saját magánszférám és a szabad teremet, hogy kellően tág, „levegős” környezetem legyen. Például ha este előadás van, akkor egy művészembernek – legyen színész vagy táncművész az illető –rámegy az a napja, ami azt jelenti, hogy aznap csak az előadással foglalkozik. Felépíti magában; fizikailag, lelkileg és szellemileg is arra készül, hogy este olyan állapotba tudjon kerülni, ami belülről fakadóan, a saját belső érzéseihez mérten adekvát és hiteles tud lenni.

Valójában milyen táncosnak lenni?

Ha a klasszikus balett oldaláról nézem, tulajdonképpen végigmentem ezen a kemény tíz éves intézményi képzésen, a Balettintézetben. (Most már Magyar Táncművészeti Egyetem – a szerk.) Itt az oktatásban nagyobb hangsúlyt kap a szakmai rész, inkább a gyakorlatra irányult a koncentráció, így sajnos kevesebb idő jutott az elméleti oktatásra. Sokszor hallottuk gyerekként, amikor rohangáltunk az Andrássy úton, hogy „Nézzétek, itt vannak a balettpatkányok!”. Ez elég kirekesztő és sarkított definíció, kissé degradáló kifejezés, mert attól, hogy valaki fanatikusan végzi a munkáját, kötelességtudó, és rááll egy önmaga által kiszabott pályára, majd meghatározott tempóban halad az útján, az még nem jelenti azt a közhiedelemmel ellentétben, hogy elméletben alulképzett, csak a külső megjelenésére, az esztétikumra törekszik, egyébként meg beáll a sorba és futószalagon, egy kaptafára hajtja a mindennapjait. Persze maga a klasszikus balett képzés egy burokban zárt világot takar, és már-már monoton- és rutinszerűnek tűnhet a tíz éven keresztül napi szinten végzett gyakorlatok sorozata, de a technikai és szakmai tudásért meg kell küzdeni és ugyanannyit szenvedni, magas szinten minden áldozatot követel, lemondásokkal jár.

Láss bele a modern tánc kulisszái mögé!

Milyen ez az életforma?

Minden nap fél hatkor keltem, bementem az intézetbe, megcsináltam a kontyomat, átöltöztem, és elkezdtem a bemelegítést, hogy a nyolc órakor kezdődő balett órára készen álljak. A délelőtti gyakorlat után délután iskolába mentünk, hat után pedig jöttek a próbák, előadások. Ez egy intézeti létforma, ami olyan, mint mondjuk a fiúknál a katonaság; szigorú rendszer, ami fegyelemre, önfegyelemre és összpontosításra nevel.

Ez kifuthat egy művészi kiteljesedés felé?

Igen, vagy nem. Valójában megfogalmazhatatlan számomra, hogy mikor válik el és lesz valaki azzá, hogy komolyan elkezd érdeklődni egy másfajta út iránt, ahol már kevésnek, ingerszegénynek bizonyul az eredeti közeg. Például valamilyen mozdulatot tökéletesen végre tudok hajtani, az kecses, szép, légies és tüchtig, porcelánosan cizellált, de semmi plusz érzést nem vált ki belőlem. Csak a megfelelő precizitásra és kiszámíthatóságra törekszik. Egy idő után kényelmetlen a technikai bravúr, a technikai szintű elkápráztatás. Számomra teljesítmény orientálttá válik, egységességet kíván, és totálisan elvész benne az egyén szabadsága. Sok csodálatos technikai tudással rendelkező balerina létezik szerte a nagyvilágban, ki-ki kiemelkedően magas technikai és előadói vénával megáldva, de valahol mégiscsak a karhoz tartoznak, mivel sosem lesz egyéni sorsuk a klasszikus stílus felrúghatatlan formai követelményei miatt. Mindig az foglalkoztatott, hogy nekem, mint egyedi emberi lénynek, vajon mi lehet a küldetésem, és egyáltalán miért is teremtődtem erre a világra, mi az, amit én képviselhetek ezen a földön. Erre a kérdésre a választ valószínűleg nem a balett keretein belül találom meg. Erre hamar rá is eszméltem. A klasszikusban, bár a mai napig csodálattal tekintek rá, azonban nem tudtam bejárni az önkifejezésnek azt a skáláját ,ami egy művészi kiteljesedéshez vezethetett volna. Túl sok a kötöttség. Zavart a sterilitás; be akartam kicsit koszolni, meg szerettem volna mutatni a gondolataim, állapotaim színét, fonákját, nem csak a szépet, de az inverzét is. Egy idő után elkezdett feszélyezni, hogy miért kellene nekem mindig Csipkerózsikát táncolni? Miért nem fogalmazhatom meg a saját gondolataimat olyan kitalált mozdulatokban, amelyeket az én belső állapotom irányít, a saját érzéseimről szólnak , vagy akár a szenvedéseimről, annak ellenére, hogy akkor még ezekről csekély tapasztalattal rendelkeztem. Márpedig ez a klasszikus balettban egyáltalán nem lehetséges: a mai napig nem lehet eltérni a koreográfiákban a lépések sorrendjétől, a pontos, precíz kivitelezéstől akár a Hattyúk tavában vagy a Giselle-ben. Ez szabály. Engem pedig belülről feszített, és kimondottan frusztrált, hogy miért nem lehet más mozdulatokkal megfogalmazni ugyanazokat a történeteket, a hasonló érzéseket, miért kell örökké ugyanazt a koreográfiát szajkózni.

Mostanra önálló alkotóvá váltál.

Igen. Bár nagyon örülök, hogy színésznőként, erős szuggesztióval rendelkező jelenségként szívesen használnak a színpadon, de az energiáim javarészét nem tudom levezetni, marad bennem egy csomó erő, kondíció, kreativitás, melyek nem, vagy nem pontosan azt az utat képesek bejárni és nem a megfelelő mértékű és mélységű utat törik maguknak. Innen jött a döntés, hogy akkor megpróbálom megtalálni és járni a saját utamat, melyen alapvető vagy elemi kérdéseket tehetek fel, válaszokat kereshetek elsősorban azokra az általánosan is értelmezhető problémákra, amik éppen engem is foglalkoztatnak és így önmagam szemüvegén keresztül egyéni konstellációban, saját megvilágításban láttathatom és jeleníthetem meg az általános érvényű állapotot. Számomra csak ez jelentheti az abszolút kiteljesedést.

A legfőbb inspirációt a belső történéseid jelentik számodra?

A belső történések nagyon fontosak. Vállalom azt, hogy nagyon befeléforduló, magamnak való ember vagyok, és bevallom, feszélyez bizonyos helyzetekben az, hogy olykor szociálisan is meg kell nyilvánulnom. Sokszor direkt kibúvót keresek ezekből a helyzetekből. Menekülök a társasági létforma elöl. Inkább kísérletezgetek, szemlélek és nagyon sokszor inkább a nehezebb utat választom. Bármennyire is mazochizmusnak tűnhet, szeretek megszenvedni azért, amit elérek. Ez azt gondolom elengedhetetlen ahhoz, hogy igazán meg tudjam becsülni az eredményeimet. Tudnom kell, hogy nemcsak úgy az ölembe hull a siker, hanem mindent feláldoztam, megtettem azért, hogy meg is kaphassam. Ez erősít engem, visszaigazol. Olyan, mint egy vállveregetés – magamtól. Mert a felnőtt ember már nem, vagy csak nagyon ritkán kap elismerést, dícséretet. Ezért megpróbálok olyan kihívásokat felállítani, amelyekben meg kell erőltetnem magamat és nem csak megszokásból, rutinból végezni a feladataimat . Elég fanatikus vagyok, és pozitív tulajdonságomként elismerem a kitartó hozzáállásomat is. Ha valamit elhatározok, akkor nem akarom rögtön és ripsz-ropsz azonnal…képes vagyok türelmesen kivárni. Legyen az akár egy térdműtét, hiszen egy gyógyulásnak is meg kell hagyni az időt. Nem mondom, hogy ilyenkor nem lesz türelmetlen az ember, de csakis azért, mert olyankor nem tudhatja előre, hogy mi lesz a vége, kiszámíthatatlan a következő fázis. Egyáltalán bekövetkezik-e a teljes gyógyulás. Ilyenkor nagyon nagy a tét! Tény, hogy nem szeretem, amikor nem én irányítom a dolgokat! (nevet) Amikor nem vagyok ura a testemnek, a cselekedeteimnek.

screen_shot_2017-03-24_at_21_47_26.png

Forrás: Facebook

Rengeteg dolgot csinálsz. Táncolsz a Forte Társulatban és rendezel Székesfehérváron a Vörösmarty Színházban, mellette pedig tanítasz. Hogy van ennyi energiád?

Minden egy dologért szól, ez pedig a művészet. Amikor színpadon vagyok, az is a művészetért van, az, hogy rendezek, koreografálok, szintén egy művészi út. A tanításban is ezt próbálom átadni. A Kaposvári Egyetem színművészeti szak másodéveseit tanítom, és mindig azt mondom, hogy engem az motivál a tanításban is, hogy minden félévben a vizsgára megalkotunk egy minőségi produktumot. Ez általában egy másfél-két órás anyag etűdökből. Ott is a komponálás, rendezés, koreografálás iránti vágyamat élem ki. Engem az inspirál, hogy létrehozhatok valamit, hogy nyomot hagyhat a munkám.

A Pukedli – Hajsza, amit jövő héten láthatunk az Átriumban, valójában két külön darab, ami két erős alkotás hatására született.

Sokszor játszom azzal az életemben, hogy csak hagyom, hogy történjenek velem a dolgok: van, hogy megálmodom, de az is előfordul, hogy kapok egy érzetet miközben megyek az utcán. Egy belső hang után vezérelve, intuíciónak is nevezhetjük. Az Yvonne, burgundi hercegnőt már évek óta meg szerettem volna csinálni, három évem csak azzal telt, hogy megteremtsem a körülményeket hozzá. Még tizenhat éves koromban láttam a Katona József Színházban, és nagyon nagy hatással volt rám, hiszen arról szól, hogy van egy közeg, ami lehet egy tömeg, egy csoport, egy gyülekezet vagy egy közösség, ami nem fogadja el, és kitaszítja magából az egyént. Ez lehet önreflexió is, ha nagyon bele akarnám magyarázni, de igen aktuális kérdést vet fel és átérezhető problémakört feszeget a téma, sokan átélik ezt az érzést. Azt gondolom, egy ember életében elengedhetetlenül fontos tézisként kellene felmerülnie, hogy foglalkozzon azzal, mi végre is született erre a világra, és milyen magja, pontja, alkotóeleme, része ennek a társadalomnak. Sajnos ezt nagyon sokan elfelejtik. Engem elsősorban a megfogható test, mint matéria és a megfoghatatlan lélek, mint transzcendensi erő érdekel. Hogyan működik, mi működteti, mi hajtja, miből állhat. Mert kinézetre mindannyian hasonlóak vagyunk: embert alkotunk. Hasonlóképpen működik a testünk, még az érzékszerveink is hasonlóak. Van viszont egy bizonyos pont, amikor elkezdesz elválni a többi embertől: nem ugyanúgy érzed az ízeket, nem ugyanúgy látod a színeket, nem ugyanúgy hallod a hangokat, aztán még jönnek a különböző gondolatok, a reakciók, aztán a tapintás, a bőrünkön való érzetek hatása, az illatok érzékelése. Az Yvonne-ban is valami analógiát próbáltam találni az emberek egységes és elválasztható, teljesen különböző, különálló viselkedési normái szerint. Hogyan kell viselkedni egy közösségben, szükséges-e viselkedni, vagy vajon fel merem-e rúgni a szabályokat, és ha igen, akkor az mit okozhat a többi emberben és bennem egyaránt. A darabot egy kávéházi környezetbe helyeztem, mert szembesíteni szerettem volna a közönséget ezzel a szokatlan helyzettel. Arra törekedtem, hogy egy pillanatra a néző is elgondolkozzon, hogy ő vajon jól viselkedik-e. Itt nem úgy kell viselkedni, mint egy színházban, ahol beülök a sorba és figyelmesen végignézem az előadást. Ebben egy rendhagyó közegben, intim közelségben történnek az események, hirtelen jön egy váratlan hangeffektus, elsuhan mellettem egy emberi test. Így szeretném demonstrálni, talán picit elfogadtatni, megértetni másokkal is, hogy számomra mit jelent ez a darab; nem szájbarágósan, hanem inkább érzeteken keresztül és esszenciálisan is utalni a mondanivalóm lényegére.

A Hajszát pedig a Boleró inspirálta.

A Boleró nagyon vékony inspirációs vonal, nem is hangzik el az egész zenei mű a darabban. Itt azt feszegetem, hogy ma hogy viselkedik egy férfi és egy nő. Milyenné kezd válni most a társadalom, a férfiak elnőiesednek, a nők elférfiasodnak, mennyire felborultak és torzulnak a hagyományos férfi-női szerepek. És, ezen belül hol helyezkedik el a nő. Az örökérvényű az elpusztíthatatlan és fennmaradó értéket kerestem, ezt képviseli Botticelli Vénusz születése című művének alakja, amit fel is tettem a színpadra. A darabban ott van az emberek orra előtt, akik jönnek-mennek, végzik a dolgukat, és közben észre sem veszik, hogy ezalatt egy felbecsülhetetlen értéket herdálnak el és minősítenek le a figyelmetlenségük és gondatlanságuk által. Ez ennek a futószalagon gyártott, termékorientált, tucatárut árusító ,technokrata világnak szól, ahol mindenki belesüllyed a mindennapokba és hajszolja önmagát, hedonista módon élvezi az életet, mert neki jár és közben a legnagyobb kincs elúszik, elillan mellette, előle.

Lehet azt mondani rólad, hogy egy kicsit lázadó vagy?

Lehet, lehet, ez jó, nekem tetszik! (nevet)

Amiért pedig valójában lázadsz, az az érték. A mai világban ennyire rosszul állunk vele?

Szerintem a mai világ jóval felszínesebb. Fura, hogy azt mondják a 60-as évekre, hogy az volt az igazán lázadó korszak. Sokkal becsületesebben, lelkiismeretesebben dolgozott és élt akkor mindenki. Nagyon bosszant, hogy a moralitást, a tartást, a hozzáállást nem tudom elmagyarázni egy embernek. Vannak bizonyos tulajdonságok, jellemvonások, amikkel vagy születik az ember, vagy szerencsésen volt gyerekszobája, és kellő szülői nevelés eredményeként megtalálja helyét az univerzumban. Ez valakit vagy érdekel, vagy nem, a dolgokhoz való hozzáállás kérdését erőltetni nem lehet. Vagy belülről fakad és van rá egy erős belső igény, vagy mindegy. Ezt próbálom a tanítványaimnak is átadni: ha ő magától nem érzi ennek a jelentőségét, akkor úgy is jó, csak ha húsz év múlva visszatekint a fiatal korára, akkor nehogy azt mondja, hogy „Úristen, de elcsesztem az életemet!”. Hanem már most tudatosítsa magában, hogy igen, ő mindent megtett a céljaiért, és ha még ennek ellenére sem sikerül elérni, akkor is legalább büszke lehet magára, mert megpróbálta.

Számodra mennyire meghatározó, hogy édesapád, Blaskó Péter elismert színész?

Ha például egy új környezetbe kerülök, ahol ismerőseivel találkozom, utána Édesapám meg szokta kérdezni, hogy mondtam-e, hogy az ő lánya vagyok. Én sosem ezzel indítok. Persze, ha valaki visszakérdez, akkor büszkén vállalom, de számomra nagyon fontos, hogy engem önmagamért fogadjanak el és minősítsenek. Szeretném bejárni a saját utamat, de persze ez nem azt jelenti, hogy amikor kudarcok érnek, és el vagyok keseredve, nem tudom elfogadni a segítségét, de ilyenkor is a támogatására és a bátorítására van szükségem. Sosem vártam el, hogy elintézzen nekem bizonyos dolgokat, ahhoz hogy előrébb kerüljek. Számomra a legfontosabb az ő alakjában, hogy egy nagyon erős képet mutat azzal, ahogy éli az életét, ahogy gondolkozik. A mai napig, ha felmegy a színpadra, az hiteles megjelenést mutat. Elhiszem neki bármit is csinál fenn a deszkákon. A színpad nem hazudik és ez számomra kifejezetten jó példa, hogyha én is úgy élem az életemet, ahogy ő, amilyen szerelemmel és odaadással létezik a művészetért, ha ezt a hitvallást képes vagyok követni és e szerint élni az életemet, talán én is meglelem az elhivatottság eme templomát.

Milyen a kapcsolatod Budapesttel?

Nagyon szeretek Budapesten élni, máshol nem is tudnám elképzelni az életemet. Éltem kint hét évig Németországban, ahol szintén megtapasztaltam a kozmopolita létet, de Budapestnél nincs jobb. Eleve itt születtem, és igaz, hogy Miskolcon nőttem fel, de tíz éves koromtól már a Balettintézet kollégiumában laktam, úgyhogy tősgyökeres budapestinek érzem magam. Nekem fontos, hogy legyenek körülöttem emberek, kell az az érzés, hogy nem halt meg az élet. Pedig ez ellentmond annak, hogy introvertált személyiség vagyok. Szeretem, ha körülöttem él a város, én pedig ott vagyok egy kis pontként a közepén. Szeretem benne, hogy annyi lehetőség van, hogy ha moziba akarok menni, akkor csúsztathatom az időpontot, hiszen ha az egyik helyen vége a filmnek, a másikon nemsokára kezdődik. Jó érzés tudni, hogy egy kiállítást meghosszabbíthatnak. Itt nem vagyok beszorítva, szabadon dönthetek. És itt megint bejön, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Budapest minden, ami nem én vagyok. (nevet)

A Pukedli - Hajsza március 29-én 19 órától látható az Átriumban.  

 

 

süti beállítások módosítása