A II. Magyar Klipszemle Absolut Budapest díját Pajor Tamás Szeretem Pestet videója nyerte. Ez a közönségdíj egyértelműen mutatja, hogy művészete nagy hatással van az emberekre. Mindez lehet azért, mert dalaiban örök emberi értékek, gyakran felmerülő kérdések jelennek meg, ez pedig sok mindenkit megmozgat, elgondolkodtat. Pajor Tamás szinte legendaként van jelen a kortárs zenében, bár ő ezzel lehet vitatkozna. Rengeteg mindenkit megihletett, szövegei olyan zenészek, művészek munkásságára volt hatással, akik különböző műfajokban értek el nagy sikereket. Kétség nem férhet hozzá, hogy az egyik legmeghatározóbb művészünk. Rengeteg anyag található róla a neten, számos interjú foglalkozott a különböző korszakaival és megtérésével. Mi most különböző témákból csipegettünk a vele való találkozás során, ő pedig őszintén, nyíltan és lelkesen mesélt nekünk, így most jöjjön a vele készült interjú, a teljesség igénye nélkül. 

Tudom, hogy elsősorban szövegíróként definiálod magad, de érdekelne, hogy milyen zenei hatásokkal találkoztál már akár gyerekkorodban, amik aztán azt eredményezték, hogy elköteleződtél a zene mellett?

Először is reflektálnék a kérdés első felére. A kettő elválasztása nem annyira egyszerű és egyértelmű, mint amennyire megpróbálom ezt megtenni, pont abból fakadóan, hogy legtöbbször nem differenciálnak közöttük, és elsősorban zenészként közelítenek hozzám. Én ilyenkor a kettő közötti különbséget szoktam  hangsúlyozni. Egyébként ezt mindig egy kicsit finomhangolni kell, főleg most, Bob Dylan Nobel-díja tükrében. Pont a minap írtam erről egy cikket. Nála is az a fantasztikus, hogy a zene és a szöveg egy koherens egységet képez, és pont ő és még néhányan tették ezt a műfajt azzá, ami egyszerre képviseli a magasművészetet, és közben a popularitás igényeit is kielégíti. Én mindig is erre törekedtem. Ez viszont zene nélkül elképzelhetetlen, legalábbis a zenének azon formája nélkül, amit dalnak nevezünk. Mert a dalban a szöveg és a zene együtt hoz létre egy olyan minőséget, ami korábban külön-külön nem létezett. Tulajdonképpen a dal a zene nyelve, a zene verbális manifesztuma. Ezért tartom nagyon fontosnak külön a zenét is. 

És természetesen a zene és a dal szeretete indított el annak idején a rock szövegírás felé. Már kisgyerekkoromtól rengeteg emlékem van, hiszen apám is nagy kedvelője volt a műfajnak. Emlékszem, folyamatosan szólt a szalagos magnó. Ott volt Elvis, a Beatles, a Creedence Clearwater Revival, Neil Diamond, Tom Jones vagy Berry White; mindenki, aki a 70-es években meghatározó volt. Ebből adódóan azt gondolom, hogy a zenei ízlésem már akkor gyerekként kialakult, és nem tinédzserként, amikor már önmeghatározó identitással a hard rock, a heavy metal akkor alakuló világa mellett törtem lándzsát, és a Deep Purple meg a Led Zeppelin volt az irányadó. Vagy később, amikor fiatal felnőttként magával ragadott a punk és a new wave. Egyébként azóta rájöttem arra, hogy már akkor éreztem ezekben a zenékben valami idegenséget, egy olyan sötét tónust, ami a lelkemet taszította, de akkoriban úgy gondoltam, hogy ezt sikk képviselni. Tulajdonképpen én már ebben az időben is inkább dallamorientált zenét csináltam, és annak a bukéját, amit most képviselek, pont az adja, hogy én a hagyományos értelemben vett populáris zeneelőállításra teljesen alkalmatlan vagyok. Nem rendelkezem azzal az énekhanggal, arccal vagy attitűddel, ami komolyanvehetően meg tud jeleníteni például egy szerelemről szóló dalt vagy el tud énekelni egy klasszikus sanzont. Valószínűleg közröhej tárgyává tenné a próbálkozást, úgyhogy ez az adottság eleve determinálja a dalaimat. A másik pedig az, hogy a mi kis kelet – európai világunkban kevés a szó szoros értelmében vehető valóság. Itt gyakran átértélmezetten, sokszorosan csavartan és idézőjelben kell érteni a dolgokat, és ennek az idézőjelnek a nyomait viseli magán az én művészeti attitűdöm, mert annak ellenére, hogy van olyan, amiben feltétel nélkül, gyermekien hiszek, ami egyébként az én legbelső alkatom, talán úgy védekezem a cinizmus és a kívülről felém törő, a lelkemet megkeményíteni akaró erők ellen, hogy én teszem idézőjelbe azokat a dolgokat, amelyek a valóságban nem őszinték. Inkább ezt teszem, mintsem hogy becsapott legyek általa. Szóval ezért van humorral és iróniával átitatva a dalaim jelentős része. Persze közben sokszor megjelenik az őszinte vállalásnak a kategóriája is, és úgy látom, hogy általában ez az oldalam hat jobban az emberekre. Mert abban jobban önazonos vagyok, őszinte, romantikus, a jót kereső, és abban hívő emberként. 

Amit még eddig nem olvastál Pajor Tamásról!

Mikor volt az a pont, amikor rájöttél, hogy jól bánsz a szavakkal?

Ez csak egy folyamat eredményeként erősödött bennem. Tinédzserként az ember csak azért vonzódott ehhez, mert érezte, hogy az az egyrészt kispolgári, másrészt kádári szocializmus által létrehozott valóság, amiben felnőtt, egy borzalmasan ostoba, dögunalmas, visszataszító, közepészerű és hazug világ. Az egyetlen alternatívának a lázadás tűnt. Mivel ennek a legimpulzívabb megvalósulási formája a rockzene volt, ezután ment az ember. Mentünk az Ifi Parkba , Korálra, Hobora, Minire, Radics Bélára.  Amikor aztán beindult nálam ez a sajnos kábítószerekkel kapcsolatos, még drasztikusabb tagadó jellegű  irányzat, a punk, majd később a new wave, abban az időszakban kezdtem el magamat szövegíróként próbálgatni. 

Először baromi nagy hülyeségeket írtam, de amit már akkor észrevettem, hogy nagyon hatásosan tudtam előadni. Persze nem színészi szempontból, inkább egyfajta töltetről volt szó. Már akkor megéreztem, hogy ez egy adottság, ami persze nem tőlem van, hanem úgy kaptam. Már az első fellépésen láttam, hogy sikerült olyan atmoszférát teremtenem, hogy odafigyeltek rám az emberek. Pedig nem csináltam semmi különöset. Ahogy belezüllöttem ebbe a rock'n'roll nevű álvilágba, ezzel párhuzamosan kezdett kialakulni a nyelvi kreativitás, amit nem feltétlenül hozok összefüggésbe a drogokkal, mert a nyelvi fogékonyság már korábban is megvolt bennem, és szerintem a tehetség önmagában is megáll, de tény, hogy a drogok is hatnak rá. Hogy mit hoznak létre, az már más kérdés, de az biztos, hogy nem azok hozzák létre a tehetséget. Aztán a 80-as évek közepe körül kezdtek megjelenni azok a szövegeim, amiket már sokan ismernek is, és aztán ’86 februárjában írtam az első rap-et, ami itthon nagy újdonságnak számított. Addig ilyet nem lehetett Magyarországon hallani. Bár egyébként akkoriban rám a Kurtis Blow-féle rap volt hatással, sosem voltam az, aki képes ezt teljesen leképezni, adoptálni, márcsak azért sem, mert a magyar nyelv jellege, tagoltsága vagy akár a történelmünk, kultúránk miatt nem is lehetett ugyanaz, így inkább valami hasonló dolog lett belőle. Onnantól kezdve éreztem azt, hogy valamiféle művészi kategóriának nevezhető szövegtartalmakat tudok előállítani. 

Aztán szellemi szempontból óriási változást jelentett az alkotói munkámra is a megtérésem. Isten valóságának ismeretében másról és máshogy beszél az ember és a legfontosabb üzenet fényében a valóság egészét sokkal kreatívabban tudja feldolgozni. Emiatt szerintem amiket az elmúlt években sikerült alkotnom, azok szakmailag is jobbak, de mivel én ellenlábasa lettem egy antikultúrának, ami közben főáramúvá vált, nagyon nehéz volt oly mértékben hallatnom a hangomat, ahogy a régi énem hallatta a hangját, a megtérésem után, már akaratomon kívül. A régi történet mítosszá válva életre kelt nélkülem, miközben én úgy érzem, hogy sokkal minőségibb dolgokat hozok létre most, mint akkor. Hát nehezebben is tudtam eljutni azokhoz, akikről tudtam, hogy vevők arra, amit mondok - a hitemmel kapcsolatos előítéletek túlságosan erősek voltak. Ez mostanság szerencsére sokat változott. 

És ezt az is bizonyítja, hogy sok hazai művészre, zenészre nagyon nagy hatással voltak és vannak a mai napig a szövegeid. Hogy éled meg, hogy ennyire különböző zenei irányzatok képviselői tartanak példaképüknek?

Persze nagyon jól esik, de általában azt szoktam ilyenkor mondani, hogy arról, hogy milyen szövegeket írok, abszolút értelemben nem én tehetek. És ezt őszintén mondom. Számomra az egyik legviccesebb mai fogalom az életpályatervezés. Persze valószínűleg nálam is van ilyen, csak nem az én birtokomban, hanem föntről jön. Nekem azt kell csinálnom, amit csinálok. Nem én diktálom annak az ütemét, hogy amit csinálok mikor válik elfogadottá. Egyszer egy kedves barátom, Kornis Mihány, író mondta nekem, hogy amit most csinálok, azt majd 20 év múlva fogják értékelni az emberek. Most örüljek annak, hogy szeretik az emberek a 20-30 évvel ezelőtti dolgaimat. Ez valószínűleg így is van, mert egy olyan műfajban, ami performatív jellegű, a produktum mindenképpen szubjektív élményhez kapcsolódik, és ezek a bevésődések úgy raktározódnak el az emberekben, hogy színekhez, szagokhoz, emberekhez, élményekhez köthetők, és nem elvárható, hogy azért, mert írtam egy sokkal jobb, mélyebb dalt, ne a korábbi, már ismertet részesítse valaki előnyben, még akkor is, ha az eszköztárában szegényebb volt. Az akkor volt jó és őszinte, ő akkor volt fiatal, akkor volt ott, és az vésődött be neki.

Annak idején a Neurotic zenekarod a lázadásról szólt. Én arra lennék kíváncsi, hogy a mai világban, érett, sokat megélt felnőtt férfiként hogy tekintesz a fiatalkori lázadásra?

Ma sokkal bonyolultabb világban élünk, nem azonosítható be olyan könnyen a lázadás céltáblája, és sokkal széttartóbb az, ami a rosszat okozza a világban. Talán ezért sokkal cinikusabbak a fiatalok. Nehezebben tudják megragadni, körvonalazni a rosszat.  Óriási bizonytalanság van, és szinte senki nem tudja megmondani, hogy merre tartunk. Én egészen addig szimpátiával figyelem az útkeresést, még ha lázadásban is manifesztálódik, ameddig pozitív válaszadási igényt vélek felfedezni, és amíg azt érzem, hogyha találkoznának valamivel vagy valakivel, ami és aki őszinte és igaz, akkor azt szeretnék. Akkor nem tudok ezzel mit kezdeni, amikor a kiégettségnek és a cinizmusnak olyan foka nyilvánul meg már fiatalon, hogy mondhatsz bármit, úgyis a szemeteskukában landol. Most hadd rúgjak bele egy nemeset és nagyot valami olyanba, amibe általában nem szoktam. Vannak ezek a nagyon népszerű amerikai rajzfilmsorozatok, a Family Guy, a South Park vagy a Simpsons, amiken most már generációk nőttek fel. Én nemcsak azért ellenzem ezeket a filmeket, amúgy a tagadhatatlan jó humorérzékük ellenére, mert rengeteg obszcénitás és altesti poén van bennük - ami szerintem rombolóan hat a nézőkre és egyben szegénységi bizonyítvány a gyártókról -, hanem azért is mert koravénné tesz. Ki akarja operálni a gyerekekből az őszinte hitet és lelkesedést. Ezekben minden már egy lejátszott meccs, mindenki mindent tud jóval előbb, mint ahogy tudni kéne, megszűnik a gyermekkornak az a szűziessége, amit természeténél fogva abban az életkorban át kellene élnie. Erről saját gyermekeimet is igyekeztem meggyőzni, hiszen tőlem örökölve, már kiskoruktól kezdve értékelték a humort, és kacsingattak is ezek felé, de én kegyetlenül oltottam az elejétől fogja ezeket a filmeket. 

A cinizmusnak is lehet tere, de szerintem akkor legitim, ha a rombolás tárgya azonos mértékben rossz annak eszközével. De ha olyan dolgokat rombol, mint például a ma nagy mértékben támadott tekintély, akkor ellene vagyok. És én azért tartom ezt visszásnak és hazugnak, mert azok, akik ezeket szerkesztik, pont ezáltal tesznek szert olyan tekintélyre, aminek egyetlen alapja a korábbi tekintélyek lerombolása. Ma sajnos nagyon sok ilyen ember bír tekintéllyel a fiatalok körében. És itt az a lényeg, hogy ők nem hoztak létre értéket, hanem a korábbi értéket kezdték el -kommunikációs szempontból tehetségesen -tagadni. Ez pedig számomra csak egy technika. És ha valaki tehetséges, de rosszra használja, az sokkal kártékonyabb, mintha tehetségtelen lenne. 

Amúgy ez világjelenség, a negativizmus korát éljük most, amiben a lényeg az értékek tagadása. Én ebben a korban azt tartom nagyra, ha valaki a legbátrabban felvállaja, hogy ő igazi értékeket keres. Ezek pedig számomra a Bibliában találhatóak, ami olyan ősrégi írás, hitem szerint isteni kinyilatkoztatás, ami kiállta az idő próbáját, mert visszaigazolódott rengetegszer. De azt is nagyon értékelem, amikor valaki ennél időlegesebb, de még mindig komoly értéknek nevezett dolgokban tud hinni, mint például a család, a haza vagy a házastársi hűség, amik szintén nem divatos fogalmak manapság. Amúgy itt megvan a veszélye, hogy az embert kikiáltják idejemúltnak, bigottnak, beszűkültnek, de engem ez egyáltalán nem zavar, mert tudom, hogy nagyon is nyitott vagyok minden újdonságra, csak arra nem, amiben az egyetlen 'érték' az újszerűség és ezentúl üres.

Említetted, hogy nehezen jutottál el az emberekhez a megtérésed után az előítéletek miatt. Ennek ellenére az Ámen nagyon is populáris vonalat vitt, és népszerű is lett. Még magazinok poszterein is láthattunk benneteket. Mennyire voltatok részei a 90-es évekbeli pop gépezetnek, annak ellenére, hogy bizonyos kompromisszumokat, például az üzenet terén, nem voltál hajlandó kötni?

Az nem is volt kérdés, de azáltal, hogy ha valaki ezt felvállalja, akkor tízszer annyit kell nyújtania, mert annyira erősek az előítéletek. Ez Európa, és azon belül is Magyarország, ahol ennek a gospel alapú megközelítésnek nincs olyan múltja, mint Amerikában. Ott külön van keresztény Grammy díjazás, és a legtöbb nagy sztár, Elvisről kezdve Katy Perry-ig valamilyen pünkösdi, baptista, evangélista közegből jött. Ez Amerika. A keresztény kultúrában eleve nagyon nagy nimbusza van a zenének, része az istentiszteletnek, a keresztény zene ugyanolyan világszínvonalú, mint bármelyik, és olyan zenészek képviselik, mint Michael W. Smith, Ron Kenoly vagy Phil Driscoll. Persze ők nem olyan ismertek nálunk, de nagy rajongótáboruk van Amerikában, és nagyon komoly, elismert művészek. 

Visszatérve az Ámenre, nekünk inkább hosszútávon jött be a siker. És nem úgy, ahogy elterveztük, hogy majd felfedeznek minket, aztán jönnek a szponzorok. Közben meg mégis ahogy tapostuk az utat, lettek mentoraink, segítőink, sokan úgy voltak vele, hogy „Jól van,bocsássuk meg nekik, hogy Jézusról is énekelnek, ebben hajthatatlanok, de közben tök jó zenét csinálnak, jó szövegeket írnak, adjunk nekik teret!”. Az pedig számomra óriási eredmény, hogy ez több évtized múlva is itt van, átszivárgott. Még az Index is azt írta egyszer, hogy most már az Ámen is kanonizálódott. Ez nagyon nagy dolog, mert amikor egy olyan országban, ahol a kereszténységnek teljesen más tradíciója van, mint a jelentős részben evangéliumi közösségekből álló Amerikában, és az ember bátran fellép a jézusi üzenettel, akkor nagyon erős falakba ütközik. Itt nagyon erős a hagyománytisztelet, hosszú időnek kell eltelni, amíg az evangéliumot 'újszerűen-eredetien' képviselő kommunikációs forma elfogadottá tud válni. Persze nemcsak ez az oka annak, hogy nem lesz e korban igazán mainstream a művészetem, hanem ez amiatt is így van, mert sokkal többrétegű megfejtést igényel az emberek részéről. Félreértés ne essék, én nem vagyok erre büszke, én nagyon szeretném ugyanezt a minőséget egyszerűbben megvalósítani. Ez egy karakterbeli vonás; vannak emberek, akik puritán eszköztárral fejezik ki magukat, és a mondanivalójuk széles tömegekhez eljut, miközben ezzel egyidejűleg minőségi is. 

Ha megnézed az eddigi életutadat, van, amit kihagynál így utólag?

Hát persze! (Nevet) Csak arról nem beszélek, mert az ember azt próbálja elfelejteni. Tudod mit hagynék ki legjobban? A megszégyenülés élményét, ami minden embernél van. Elsősorban nem is a világ előtti megszégyenülésre gondolok itt, hanem apró dolgokra. Ha most fel kellene idéznem valami konkrét élményt, lehet, hogy egyet sem tudnék mondani, de van úgy, hogy valami spontán felidézi. Ezek olyan kellemetlenségek, amiket inkább megspórolna az ember. Mondjuk egy rossz döntést, és annak a következményét. Olyanokat, amiket annak idején naívan elhittem, de ma már ezer méterről látom, hogy csalás. Persze a Biblia azt mondja, hogy „Az Isten szeretőknek minden javára válik”, és ez nem azt jelenti, hogy legyen minél több rossz, hogy majd javunkra váljon, de ha már volt, akkor azt a Mindenható a javunkra tudja fordítani, amennyiben Istent szeretjük. 

Az életműveden végigmenve úgy éreztem, hogy vannak állandó témák a művészetedben. Ilyen például a szociális érzékenységed, és a világra való nyitás.

Úgy érzem, hogy ezen még lehetne javítani, mert az érzékenységem erős, csak van, hogy nem tudok vele mit kezdeni. Persze az ember együttérző, és fáj a másik fájdalma, sőt nekem néha már az fáj, hogy nem fáj annyira. Az idő azért megkérgesített, lehet, hogy a kor és az élettapasztalat tehet róla, de ez ellen harcolok, mert kell.  Az ember idővel rádöbben a segítésre való képesség korlátos voltára. Kicsit olyan, mint amikor az orvos bemegy a műtőbe, és ha minden egyes emberrel, akit műt, együttérezne, akkor nem tudná végezni a munkáját. Nehéz elérni, hogy az emberben benne legyen a szív, a megindultság, és a rutin ne győzze le, vagy hogy némely kudarc ne hozzon egyfajta kiégettséget, viszont az fontos, hogy legalább ne egy nyílt seb legyen, amit már az első fuvallat olyan fájdalommal érint meg, hogy alig bírja el. 

Hosszú szüneteket tartottál különböző albumot között, ami nem azt jelentette, hogy nem vettél részt másfajta kreatív folyamatokban. Mik ezek? Ezekről szívesen beszélsz?

Volt többféle innovációs, technológia vívmánnyal kapcsolatos kezdeményezésem, és szeretném, ha ez most nem hangozna nagyképűen, mert hozzám csak a kreatív, ötletalapú rész tartozik, hiszen nem vagyok műszaki ember. De mindig sikerült olyan munkatársakat találni, akikkel el tudtuk juttatni valameddig ezeket a projeckteket. Az egyik legígéretesebb éppen publikálás előtt van, és reményeim szerint néhány hónapon belül kikerül a nyilvánosság elé is. 

Az Ámennek volt egy nagy jubileumi koncertje sok-sok vendéggel, amiből aztán készült is egy koncertfilm. Ilyenkor sokan ott vannak a hívek közül is. Ti mennyire tudjátok lemérni, hogy kik a ti közönségetek?

Ha a Hit Parkban csinálunk egy koncertet, akkor nagyobb számban vannak a hívők, de jönnek más világnézetűek is, ugyanakkor azt gondolom, hogy összességében az én dolgaim egyfajta búvópatakként működnek. Ez nagyon lassú folyamat a már említett világnézeti okok, másrészt a művészetem sajátos jellege miatt. Viszont hosszútávú hatású, és nagyon messzire eljut. Például az általad felidézett korszakra visszagondolva, amikor ’92-ban a Szigeti Feri a Zebra kiadó révén megjelentette a lemezünket, ráadásul még állami támogatást is kaptunk a drogellenes üzenet miatt, akkor egycsomó olyan zenekar volt a topon, akikkel a főáramú média is sokat foglalkozott, mi pedig enyhén irigykedve néztük őket. Most azért bottal kell ütni a nyomukat, mert a bennük lévő tartalom valószínűleg nem volt olyan mély és emlékezetes, mint ez a búvópatak. Én ezzel teljesen kibékültem. Nekem nem az a célom, hogy leszakadjon a Blikk magazin főoldala. 

A Fénykorral tért vissza az Ámen, és most is új lemezen dolgoztok. Mi az, ami a régi Ámenből megmaradt, és mi változott?

Ezt nehéz megfogalmazni, mert egy zenekar egy életérzés, és még azok sem tudják pontosan leírni, akik részt vesznek benne. A hitvallás állandó, talán most már bölcsebben is hangzik el. A régi stílus is megmaradt;   leginkább fehér funkyként lehetne leírni, amihez jön egy kis rhythm 'n' blues, némi szintipop, és nagyon sok rap. Persze nem abban az értelemben, ami ma az underground rap vagy akár a 90-es évekbeli hip-hop. Én ezért is neveztem el szózenének, mert ebben a szó zenél, a zene beszél. Ez az Ámenre és a szólóprodukciómra is érvényes lehet, csak az Ámenben ott van a Szentkirályi Gyuri, Ifjabb Balog Feri és Fejes Zoli szerzőtársaim, akik mindannyian kimagaslót nyújtanak zeneileg. Ott az a fő feladat, hogy megtaláljuk az egyensúlyt, hogy ennyire dús, ötletgazdag zene ilyen telített szöveggel, hogy tud úgy megszólalni, hogy ne oltsa ki a kettő egymást. Ez a fajta ötlet túltengés mindig is jellemzett minket, és még mindig van hova fejlődni, de a visszajelzések alapján van létjogosultsága a zenekarnak. Ezt arany és platinalemezek is bizonyítják. Most az a következő cél, hogy még több minőségi klip is készüljön majd. Lesz azért még pár egyszerűbb, még van pár Amerikában felvett szelfis videóm, amik illusztratív klipként jól működnek.

A Kliszemple különdíját a Szeretem Pestet videóval nyerted meg. Mit szeretsz benne?

Hadd reflektáljak először a díjra. Nagyon köszönöm ezt a díjat, és nagyon örülök, hogy az Absolut segítségével készül majd el a következő klipünk, ami a Budapest Te címet kapja. És hogy miért szeretem Pestet? Kicsit irracionális módon tudok erre válaszolni, hiszen a szeretet az ilyen. Rengeteg oka van: világváros, ezt már az egész világon kezdik felfedezni, aztán van egy nagyszerű történelme,  irodalmi múltja, elég ha csak a nyugatos nemzedékre gondolunk. Van erős színházi élete, értelmiségi közössége. Gyönyörűek az épületei, sajátos pezsgése van a hétköznapoknak, és ott vannak a Budai hegyek, ahol fél életemet töltöttem, és a mai napig ott szeretek lenni legjobban. Legalábbis lakni, mert szívesen lejövök a városba is. Mindez együtt ad egy olyan mixet, amitől Budapest utánozhatatlan. Tősgyökeres budapestiként itt érzem otthon magamat, viszont csak másodlagos otthonomként tekintek rá, mert az én igazi otthonom a Menny. Oda vágyódom, és ezt komolyan is veszem, viszont addig amíg itt vagyok, élvezem, hogy itt lehetek, és még biztos sokszor előfordul majd a dalaimban. Remélhetőleg megmarad a centralitása is, mert minden tiszteletem ellenére, amit a vidéki városok iránt érzek, azt gondolom, hogy Budapest Magyarország központja.