Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán

Karbonból álomtáska - Abonyi Alma interjú

2016. október 18. - absolut_hu

abonyi_alma_01.jpg

Abonyi Alma nemcsak kék haja miatt tűnik ki a mai magyar fiatal tervezői körből. És nem is csak azért, mert szobrászként végzet a Képzőn, és onnan nyergelt át a design területére. A kisugárzásában van valami nagyon impulzív vibrálás, saját bevallása szerint némi őrülettel vegyülve. Valószínűleg pont ez az az energia az, ami segített neki abban, hogy olyan táskákat hozzon létre, amiknek elkészítése nemhogy nem egyszerű, de szinte lehetetlennek tűnt az elején. Évek munkája van benne abban, ami ma az Alma Abonyi márka. Akit érdekel, hogy valójában hogy is dolgozik Alma, és egyáltalán miért pont a karbont választotta múzsájaként, most mindent megtudhat.

Mi volt az a pont, amikor egyszer csak a képzőművészettől az iparművészet irányába fordultál?

Emlékszem, június 2-án védtem a diplomámat, ami egy nagyon nagy, igazából az építészet és a szobrászat határát súroló installáció volt. Négy és fél méter magas, négyszer négy méter alapterületű alkotásról van szó. Nemcsak a mozgatásához, hanem az összehegesztéséhez is szükségem volt segítségre, úgyhogy a végén elegem lett abból, hogy folyamatosan másokra kell hagyatkoznom. Szerettem volna olyan tárgyakat készíteni, amiket elbírok, és meg is tudom csinálni egy az egyben. Amúgy pont akkor vettem egy új fúrógépet, aminek nagyon jó műanyag tokja volt, és az indított el bennem valamit. Beugrott, hogy valami ilyesmit akarok magamnak táskában csinálni! Ekkor a karbon már megvolt, mint szerelem.

Ez a kísérletezős mánia hogy kezdődött nálad?

Anya rajztanár, apa meg mondjuk úgy, hogy életművész. Kiskoromban kerámiáztak, akkor nagyon mentek a kézműves cuccok a vásárokban a Vörösmarty téren, ők pedig mindenféle kis bigyót csináltak. Így otthon adott volt az agyag, én meg ültem mellettük, ott turkásztam, néha beleettem, és persze bemásztam a sütőbe, miközben szárították őket. (nevet) Anya folyamatosan próbált tanítani rajzolni, de ilyenkor mindig okosabbnak gondoltam magam, és sokszor veszekedés lett a vége. Annyira nem érdekelt a dolog, akkor voltam csak hajlandó rajzolni, ha éppen kedvem volt hozzá. A matek meg kémia viszont lekötött, és sokáig azt gondoltam, hogy vegyészmérnök leszek. A felvételi leadások előtt egy héttel viszont meggondoltam magam.

A kémia megmaradt végül is.

Igen meg a kis kotyvasztások. (nevet) Az Iparművészetire és a Képzőre is jelentkeztem. Olyan hirtelen váltás volt, hogy hirtelen nem is tudtam, hogy mit akarok. Végül a szobrász szakot választottam, mert úgy éreztem, hogy az sokkal szabadabb. Nekem akkor ott az volt a fontos, hogy egy kicsit tudjam próbálgatni a szárnyaimat. Maga az egész váltás is úgy jött, hogy szörfös barátom volt akkor, és mindig különböző hülyeségeket talált ki. Egyszer kijelentette, hogy ő most egyedi szörfdeszkát akar készíteni. Jó, mondtam, csináljunk szörfdeszkát, mert az nagyon vicces. El is mentünk ahhoz a céghez, ahol találkoztam ezekkel az anyagokkal.

Miért lett akkora szerelem a karbon?

Nagyon szeretem az ellentéteket: hiszek benne, hogy a dolgok kiegészítik egymást. Ebben az anyagban benne van minden: attól, hogy van ez a szőttes faktúrája, számomra a női princípiumot testesíti meg, attól pedig férfias, hogy fekete, karbon és alapvetően hi-tech anyag.

Érdekel hogy készülnek Alma különleges karbon táskái?

abonyi_alma_05.jpg

Ha jól tudom, jó pár évbe telt, amíg kikísérletezted, hogy ez hogy működik. Voltak nehéz időszakok, amikor már majdnem feladtad?

Igen! Mikor még az egyetemen kísérletezgettem, nem volt ennyire feszült a várakozás, legalábbis most úgy emlékszem rá. Persze egy-egy kiállítás miatt nagyon izgultam, de azért mégiscsak egyetemista voltam, és más problémáim voltak, mint amikor lediplomáztam, és bele kellett vágni komolyan. A hosszú folyamat oka leginkább az, hogy mindig azt éreztem, hogy nincs kész, és csak egy hajszál választ el attól, hogy végre megmutathassam a világnak. Egyszerűen nem tudtam belőni, hogy mennyi idő alatt készül el. Sokszor le is szerveztem bemutatókat, kiállításokat, és közben rájöttem, hogy nem fogok elkészülni vele. Szóval volt néhány sírós nap, hét.

Emlékszel arra a pillanatra, amikor elkészült?

Nem, mert ez nem következett be. Ennek sosincs vége, ezt maximum abbahagyni lehet.

Hogyha a táskákat megnézzük, akkor nagyon fontos, hogy a modernek mellett igazi klasszikus formákat is használsz. Ez is egy kettősség nálad?

Valószínűleg a Phoenix táskáim azért is lettek annyira klasszikusak, mert ezen a típuson kísérleteztem végig az egész folyamatot, és annyit érlelődött, csiszolódott három éven keresztül a formája, hogy úgy érzem, formailag minden pontja a helyére került. A szögletes modellek meg egy hirtelen felindulás, egy örömrajzolás eredményei, és valóban kicsit vadabbak. A meglévő alapdarabok mellett folyamatosan szeretnék készíteni egészen friss dolgokat.

Hogy érzed itthon, a képzőművészetnek mennyire van meg a helye, az emberek mennyire értékelik?

Úgy látom, hogy a mi generációnk újra eléggé nyitott, de az átlag közvéleményben azért az van, hogy nincs értelme ilyen dolgokra pénzt áldozni. A szobrászok azért vannak még nehezebb helyzetben, mert anyag- és helyigényes, amit csinálnak, tehát nem csak megfesti, eladja és azt felrakják utána a falra, hanem azt megcsinálni is nagyobb költség, és a kihelyezéssel is több macera van.

Ha jól tudom, akkor a mai napig te csinálsz mindent.

Varrni nem tudok, így a bőr kiegészítőket nem, illetve a táskák belsejét is más csinálja, azon kívül a karbon daraboknál igen.

Hogy kell elképzelni Abonyi Almát, amikor lemegy a műhelybe. Hogy néz ki az alkotói folyamat?

Először is felköti a haját kontyba, és felveszi a melós ruháját. Nyilván fázisfüggő, de általában nyakig poros vagyok, vagy gyantás. (nevet) Többféle fázis van: van a laminálás része, az egy viszonylag steril dolog, utána ezt jó adag csiszolás követi, majd újra laminálás, csiszolás és aztán kész is van. Ez általában egy-két hét.

Most komolyan, mennyi idő elkészíteni egy ilyen táskát?

Tegyük fel, hogy ez már egy gyártott darab. Te kiválasztod a színt, én meg bemegyek holnap a műterembe, és leemelem a negatívját a polcról. Ebben elkészítem a pillekönnyű vázát, aminek már táskaformája van, de ez még korántsem maga a táska: üvegszövetből, pur habból és epoxy gyantából áll össze. Nem hiszed el, de tényleg mindössze 100 gramm a súlya. Utána ezt bevonom. A nagy gyárak fordítva csinálják, és már magába a negatívba bele tudják önteni a karbont, de ehhez több tíz, akár százmilliós vákuum sütőgépekre van szükség, úgyhogy ki kellett fejlesztenem egy olyan technológiát, amivel kézzel is meg lehet ezt csinálni. Ezért van megfordítva a folyamat, és ezért munkaigényesebb. A laminálás úgy néz ki, hogy a szövetet gyantával összeragasztjuk a már meglevő felülettel, és utána sok-sok réteggel még felrakom rá a gyantát, hogy kellő vastagság legyen rajta. A különböző rétegek felhelyezése között várni kell, mert ha túl hamar rakod rá, akkor buborékos lesz vagy lefolyik, és ha túl sok idő telik el a két rétegezés között, akkor nem köt össze és kagylószerűen leválik. Ez 12-16 órás processz, attól függően, hogy éppen milyen minőségre termelünk és milyen a páratartalom a műhelyben. Ezeken a napokon tényleg csak dolgozom, nem megyek sehova, vagy elkezdem délután ötkor csinálni, és akkor bekészítem a koffeint, hogy reggel ötig fent tudjak maradni. Ez tart két-öt napig táskától függűen, és ha végeztem a laminálással, akkor összecsiszolom, majd egy nagy adag gyantával négyszer-ötször újra át kell kenni, majd újra visszacsiszolni. Ha ezzel megvagyok, belül is kicsiszolom, és végül jön a lakkozás.

Ez kegyetlenül hosszú folyamatnak tűnik.

Igen, és sajnos nem is hatékony. Így egyszerűen nem tudok mennyiséget gyártani, ami szükséges lenne a külföldi piac megcélozásához. Nem ülhetek egyfolytában az elefántcsonttoronyban. Jelentkezem doktorira, és megpróbálom ugyanezt összehozni egy másik technológiával, amihez valószínűleg külső segítségre is szükségem lesz.

abonyi_alma_04.jpg

Úgy tudom, hogy ritkán szabadulsz el itthonról. Ha sikerült egy kicsit utazni, akkor folyamatosan figyelsz vagy megpróbálsz kikapcsolni?

Az utazások során a kis érzékelőbimbói kinyílnak és befogadóak leszek mindenre. A műteremben inkább ráfeszülök a problémákra, a megoldásuk során ott nehezebben jön be más. Harmadik éve ott vagyok a milánói Lineapelle vásáron, és ahogy meglátom a sok gyönyörű bőrt és táskakiegészítőt, egyből elkészül két-három új kollekció a fejemben. (nevet)

Az a típus vagy, aki követi más művészek munkáit, és inspirálódik a művészetükből?

Természetesen figyelem, de sokszor inkább azért, mert nem szeretnék bármilyen plágiumgyanús dologba keveredni. Voltam Nizzában Erasmus ösztöndíjjal, és kint találkoztam egy kínai, de francia nyelven beszélő művésszel. Nem mondom, hogy megszólalásig ugyanolyan szobrokat kezdett el csinálni, mint amilyen tervekkel én kimentem, de majdnem, és ez nagyon furcsa érzés volt. Álltunk egymás mellett, és nem értettük. Megmutattam neki a terveimet, olyan érzés volt, mintha az ő szobrai lettek volna. Szóval van egy ilyen kollektív tudat: ugyanazt látjuk, hasonló problémák vannak, elkerülhetetlen, hogy hasonló dolgok jutnak az eszünkbe. Ezt nem mindenki veszi jó néven, és én sem szeretem. Persze, ha valaki nagyon jól csinál valamit, azt szeretem megjegyezni. Én az a típusú művész vagyok, aki gratulál, akár vadidegennek is.

Hogy inspirál téged Budapest?

Nagyon szeretem, és nem is szeretnék elköltözni innen! Annyira sok arca van, tök hangulatos, megértem, hogy nagyon sok külföldi jön ide. A XVIII. kerületben születtem, bár pár évig laktam a nagyiéknál Budakeszin. Persze eljött az az idő, hogy a suli helyett elkezdtem felfedezni Budapestet. Például sokat üldögéltem az alagút tetején a Lánchíddal szemben. Akkor még nem voltak korlátok és ki lehetett teljesen ülni a szélére. Egyszer ki is hívták rám a tűzoltókat. Persze nem akartam én semmit csinálni, csak a földrajz dolgozatról lógtam, és onnan jó volt a kilátás a városra. (nevet)

Alapból vakmerő vagy?

Igen, kicsit őrült, azt hiszem. Nem, nagyon őrült. (nevet) Van budapestes sztorim: éppen Észtországba készült az egyik barátnőm, mert megnyert egy ösztöndíjat, úgyhogy kitaláltuk, hogy elbúcsúztatjuk. Az Erzsébet téren, a Fröccsterasz mellett a fűben ültünk, és elkezdtünk beszélgetni pár francia sráccal. Végül ott maradtam velük. Mondták, hogy meg akarják nézni a várost, de mindenképpen valami különleges helyre szerettek volna menni, nem valami szokásos romkocsmás közegbe. Egyből fel is vittem őket az alagúthoz, utána fürödtünk egyet a Várban a szökőkútban, majd megnéztük a naplementét a Gellért-hegyről. Igazi underground budapesti idegenvezetést tartottam. (nevet)

Az itthoni piacon hogy látod, az emberek mennyire nyitottak a te táskáidra?

Olyan emberek szeretik a táskáimat, akiket nem zavar, ha megbámulják őket. Ez kortól, nemtől független. Azt gondolom, hogy ami az itthoni vásárlást nehezíti, az a művészi és munkaérték általi költségek, hogy egyáltalán nem középkategóriás dolgokról beszélünk. Pont ezért született meg az az elhatározás, hogy bevezetünk egy második vonalat is. Sikerült nagyon különleges anyagokat szereznem.

abonyi_alma_02.jpg

Mesélj egy kicsit erről az új vonalról!

A lényeg az volt számomra, hogy amellett, hogy hétköznapibbak ezek a táskák, mégis almásak legyenek. Az egész nyaram erről szólt. Nagyon nehezen találtam szakembereket, két hónap csak a kereséssel telt. A kezdeti lelkesedés után arra gondoltam, hogy ez a sors keze, úgyhogy alapjaiban újraterveztem az egész kollekciót. Bezárkóztam a műterembe, mert az volt bennem, hogy tudok én ennél jobbat is, és három nap, három éjjel csak terveztem. (nevet) És végre eljutottunk odáig, hogy debütál az első bőrtáska kollekcióm.

Mitől befogadhatóbbak ezek a darabok, és mitől maradtak almásak?

Igyekeztem kutatásokat végezni, hogy manapság milyen táskákat szeretnek hordani a nők, mik a „must have” (ami egyszerűen kötelező- a szerk.) típusok, és próbáltam ezekből is inspirációt meríteni. Tehát nem a szoborszerűségből indultam ki, hanem abból, hogy mit szeretünk, mi nők. A bőrök tekintetében tudtam két különleges fajtát szerezni, amik hihetetlen, de úgy néznek ki, mintha karbonból lennének, úgyhogy ezáltal bizonyos szempontból meg tudtam tartani a saját anyaghasználatom jellegét is. Nemcsak számomra fontos ez az anyag, hanem az emberek is szeretik, úgyhogy mindenképpen szerettem volna egyfajta átvezetést. Azt már nem tudom, hogy a későbbiekben is megjelenik-e a karbon minta a munkáimban. Színek tekintetében dominál a fekete, itt visszaköszön a karbonnak kétféle mintázata, egy erősebb és egy szofisztikáltabb verzió, ezenkívül pedig a mustárral, a türkizzel és a bordóval játszottam.

abonyi_alma_03.jpg

Az új kollekcióhoz új showroom jár, amin szintén nagyon régóta dolgoztok. Mitől lesz ez olyan különleges?

A Kincsem Park épületében, a műterem felett felújítottunk egy szobát, Horthy egykori irodáját, ami mostantól design stúdióként, vagyis showroomként funkcionál majd. Már attól extra eleve, hogy van múltja a helyiségnek. Egy bulival is készülünk, aminek a tematikája köthető a kollekcióhoz, amit szakrális geometriai és ősi szimbólumokból kiindulva szerkesztettem meg. Amikor Csoboth Edina fotóssal a kampány vizuális vonaláról elkezdtünk beszélgetni, nagyon hamar elindultak mindenféle okkult, Da Vinci kódos sztorizások, és akkor jött az ötlet, hogy magát a kollekciót ilyen hangulatban fotózzuk be. Ezzel kicsit el is fordultunk az eddigi és a piacon most nagyon trendinek számító minimál vonaltól. És mivel október végére leszünk kész a felújítással, egyértelmű volt, hogy a Halloweenhoz kötjük majd a megnyitó buli tematikáját. Ami biztos, hogy mi beöltözünk, és reméljük, hogy nem mi leszünk az egyetlenek. (nevet)