Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán

Absolut. Budapest Dirt

A "Viszkis" sztori

2016. február 07. - absolut_hu

 

 „Bármit csinálsz, azt csináld jól!” Ambrus Attila

12391338_1747498255478383_612692161947824897_n.png 

Azt megszokhattuk már, hogy celebek jönnek mennek, de mindig van egy-egy olyan név, aminek a hallatán még évtizedek múlva is megmozdul valami az emberekben. Ilyen Ambrus Attila is. Ismerős, de mégsem tudod hirtelen hova tenni? Ő a “Viszkis”, a magyar bankrabló, aki már-már Robin Hood-i magaslatokba tört a 90-es évek közepén, miközben egy fél ország izgatottan figyelte ténykedését, és majd megette a fene, hogy ki lehet ez a személy, aki legtöbbször úriemberként fosztogat és rendre bolondot csinál a rendőrségből.

Az Absolut Budapest Dirt második vendége nemcsak azért különleges, mert alapból izgalmas személy, hanem mert sokakkal ellentétben nem hajlandó felülni arra a bizonyos vonatra, hogy végighaknizza az országot. Pedig valószínűleg lenne rá kereslet. A Dirttel most kivételt tett, ez volt Budapesten az első olyan alkalom, ahol nagyközönsége előtt mesélt életéről, bűnözői életéről és a börtönben töltött évekről. Egy igencsak személyes hangulatú beszélgetés lett a végeredmény.

Na, de mielőtt még végleg búcsút intenénk ennek a névnek, amit Attila ma érthető okokból már se nem szívesen használ, se nem szívesen hall, azok számára, akik nem tudják honnan a megnevezés egy kis tudásmorzsa. Ambrus Attila közvetlenül a bankok és egyéb pénzintézetek kifosztása előtt közeli kocsmákban gurította le sokak kedvenc párlatát, hogy oldja magában a feszültséget.

Sokak fejében megfordulhatott az évek során, hogy Ambrus Attila története szinte már vászonra illő. Persze volt, aki nem sokáig ábrándozott, és a gondolatokat tettek követték. Ennek eredménye a Szökésben című film, ami egy könyv alapján készült, de Antal Nimród hamarosan elkészülű mozija is róla szól majd.

ambrus_02.jpg

Szerintünk nem tudsz még mindent a "Viszkis" sztoriról! Kattints!

A magányos gyerek kallódni fog

Minden egy kis Csíkszereda nevő városban kezdődött, a bántalmazott, meg nem értett fiúval, akit édesanyja elhagyott, és aki az egyetlen szeretett embert, nagymamáját korán elveszítette. Ahogy az lenni szokott, hamar elkapta a csibészkedv, ami nem mindig a kedvnek, sokszor inkább a túlélésnek volt betudható.

“A szokásos sztori volt, mindenki nevelni akart, végül senki sem nevelt. Már kilenc évesen kitiltottak a templomból, mert megittam a misebort és megettem az ostyát. Olyan is volt, hogy elloptam a pávatollakat, amikor ministrálni jártam, és egy leiért árultam a faluban. Aztán amikor Vízkeresztkor megkérdezte a pap a házaknál, hogy kitől van a pávatoll, mondták, hogy az Ambrus gyerektől. Már akkor próbáltam megélni a saját kis eszközeimmel. Később az iskolában én voltam a legbátrabb, ha a sárcok nem mertek valamit behozni, akkor nekem az brahi volt, hogy sztoikus nyugalommal bármit bevittem nekik a suliba.” – meséli Attila a kezdeti bűntetteket -, „Gyerekként is magányos farkas voltam. Amikor kitiltottak a templomból, a bűntársam dobott fel, úgyhogy megfogadtam, hogy amit lehet, azt egyedül csinálok meg.”

A sztori, mint általában, végül a javítóban folytatódott, ahol magyarként megkülönböztetett bánásmódban részesült, persze nem a jó értelemben. Később a jégkorong segítségével jutott ki rövid időszakokra Románia fogságából, a chauchesku-i “börtönből”, és bár a sport meghatározó volt számára, az volt az álma, hogy rockzenész lesz. Mivel az éppen alakuló zenekarának nem volt pénze hangszerekre, felszerelésre, kitaláltak egy jó tervet, hogy próbálni tudjanak. Ez azonban fordítva sült el.

“Mivel nem volt pénzünk, kitaláltuk, hogy ellopjuk az egyik zenekar cuccait, amit meg is tettünk, csak az volt a baj, hogy a lopott hangszereket nekik akartuk eladni.”

A rocksztár élet lehetősége ezzel elveszett. A budapesti jéghokis magyarországi “kirándulások” során viszont egy teljesen új világ tárult elé:

“Az, hogy volt sütemény a cukrászdában, meg a kivilágított pályaudvar, mind nagy hatással volt rám. Lenyűgözött ez a gazdagság, ami ugye annak volt köszönhető, hogy Magyarország volt a szocialista országok között a legvidámabb barakk.”

ambrus_03.jpg

Budapesti magas élet

Nem volt kérdés, hogy Magyarország lesz a végállomás, csak azt nem tudta még, hogy milyen módon jut át. Ennek is megvan a sztorija, méghozzá egy olyan, amit addig még csak amerikai filmekben látott a világ, vagy legalábbis az idegenrendészet:

„Elmentem templomfestőnek a határ mellé, és megpróbáltam a helyi viszonyokat kiismerni. Akkoriban a lebukott határátlépőkre három lehetőség várt: lelőtték, agyonverték vagy háromtól öt évig terjedő szabadásgvesztésre ítélték őket. A nagy kockázat ellenére kezembe vettem a sorsomat, és egyik nap megközelítettem a határt. Kikerülve az ellenőrzőpontokat, egy vasúti sín vonalát követtem, és egyszercsak a senki földjén találtam magam. Itt cserélték le a magyar és román mozdonyokat. Végül felugrottam a mozgásban lévő vonatra, és és az aljára csimpaszkodva érkeztem Budapestre.”

Az idegenrendészet értetlenkedését követően, akik román kémnek hitték először, megtalálta azokat az embereket, akik sokat segítettek neki abban, hogy otthonra találjon. Nekik köszönhetően ekkor hordott életében először bőrdzsekit és vadiúj cipőt. A mai napig hálás. A bőrdzsekit azonban nem sokkal később egy itt a piros hol a piros kihívás során elvesztette, és elmondása szerint már itt elindult valami felé, amit úgy hívnak játékszenvedély. Ehhez viszont pénz kellett, amit az Erdélyből becsempészett állatbőrökből jó ideig tudott is állni. Sőt, jóval többet is. Aztán hirtelen megváltozott minden, az őt segítő határőr lebukott, és jött egy hatalmas katarzis.

„Egyszerűen nem tudtam mit kezdjek magammal. Hozzászoktam a jóléthez. Abban az időben szinte bármit megkaphattam. Jó kocsikkal jártam, elmentem Tunéziába, ami 91-ben nagy dolog volt. Aztán kiderült egyik pillanatról a másikra, hogy nincs pénzem. Ráadásul más dolgokkal is küszködtem; tartozás, elhagyott az akkori nőm. Ez mind megviselt. A jégkorongból és a többi munkából annyit kerestem, hogy egyszer megtankoltam a kocsit, és kész. “

Mint ahogy korábban is feltalálta magát, ebben a helyzetben is ez történt. Az egó felülkerekedett, és meggyúlt a fény, hogy nehogy már ne lehessen kirabolni a közelben lévő kispostát. Rengeteg „szakirodalom” elolvasása és 2 hónapos felkészülés után már készen is állt. A cél, mint végig, az volt, hogy ne bántson senkit. Az erkölcsi gát pedig azért nem működött, mert úgy gondolta, hogy itt senkitől nem lop, hiszen az egy intézmény. A rablás amúgy is macsósabbnak tűnt, mint házakba betörni.

Ennek ellenére mégsem volt gyerekjáték:

„Életemben nem féltem annyira. Szerintem jobban féltem, mint azok, akiket kiraboltam. Hiába volt akkor még csak gázpisztoly nálam, attól rettegtem legjobban, hogy valakit bántanom kell. Nekem csak a lóvé kellett!“– így emlékszik vissza Attila az első alkalomra.

Jó érzés volt, sokáig abban az illúzióban élt, hogy nem bánt senkit, tiszta volt a lelkiismerete. Persze azóta már máshogy látja. Rossz belegondolnia, hogy bármi megtörténhetett volna, akár az is, hogy bántania kell valakit. Az iparszerű rabolgatásba gyorsan belejött, a könnyen jött pénz, pedig könnyen is ment. Tudta, hogy egyszer vége, vagy lelövik vagy leültetik, így két kézzel szórta a pénzt. Nőkre, utazásra és legfőképpen „cseresznyésgépre”.

ambrus_04.jpg 

Egy furcsa városi legenda

Jelmezeket készített, parókákat igazított fazonra, éjszaka a várost járta, hogy felmérje milyen messze van a rendőrörs, és nappal is terepszemlét tartott, hol hányan dolgoznak, milyen vannak arányban nők és férfiak. A rendőrség eközben tehetetlenül nézte, ahogy sorra rabolja ki a bankokat, akár ugyanazt egymás után. Egyszer még a rablási osztály akkori vezetőjét is megviccelte, azzal, hogy beöltözött a képmásának. Nyugtalan, bosszús nyomozókat hagyott maga mögött, akiknek fogalmuk sem volt merre keressék, így az utolsó időszakban jósoktól, látóktól kértek segítséget. Attila pedig közben már rég a zuhany alatt állt, mire kiért a rendőrség a helyszínre.

Persze tudta, hogy ez nem megy majd mindig így:

„Tudatosan készültem arra, hogy itt egyszer game over lesz. Ezért sem vállaltam családot, nem akartam a börtönből gyereket nevelni. A nagy balhéra készültem. Mondjuk egy 100 milliósra, az nem ment volna el olyan könnyen.”

ambrus_09.jpg 

Hannibal Lecter cellájában

Végül elkapták. A lebukás után még sokáig a szökés lehetősége motiválta, hatalmas botrányt váltott ki, amikor megszökött a Gyorskocsi utcai börtönből, arról a helyről, ahonnan még soha senki nem lépett meg. Ez végképp feldühítette a rendőrséget, elfogása után példát statuáltak, amitől a nyilvánosság sem védte meg. Másfél évre szigorított cellába került, amit mellesleg Magda Marinkonak, a szerb sorozatgyilkosnak készítettek. A golyóálló üveg mögött lassan telt az idő, az öngyilkos gondolatokon azonban végül felülkerekedett a büszkeség és a barátok támogatása által. Ambrus Attilát 17 év börtönre ítélték 29 bank kirablásáért, közel 150 millió forint ellopásáért. Ebből végül 13-at ült le jó magaviselete miatt. Jogosan merül fel a kérdés, hogy lehet ezt egyáltalán kibírni.

„Azokból az élményekből táplálkoztam, amiket átéltem az utazások során. Amikor nagyon rossz passzban voltam, becsuktam a szemem, és elképzeltem, hogy egy egzotikus szigeten vagyok. Hiába voltam bezárva, szabad embernek éreztem magam ilyenkor.”

Sok-sok év után végre jó dolgokra kezdte használni a fejét. Az első hét év alatt végig olvasott, aztán megcsinálta az érettségit és diplomát is szerzett kommunikációból. Utolsó években jelentkezett egy induló kerámia tanfolyamra. Rákattant. Az alázat és a kitartás neki dolgozott, ennek köszönhette, hogy elfoglalhatta magát, sikerélménye lett, és még a börtönmúzeumban is kiállították az alkotásait.

 

Új élet

A szabadulás óta csak a becsületes út létezik számára, a fazekasság és a család iránti felelősség, és olyan is van, amit sikerült jó mélyre ásnia magában a bent töltött évek alatt: a játékgépek iránti szenvedély. Nemrég megjelent első regénye, a Haramia, ami valójában egy krimi, 60% fikció, 40% önéletrajz.

„A leglényegesebb ebben a történetben, hogy az ember addig azt hiszi, hogy a világ hibás, amíg el nem fogadja magát. Ezáltal elengedtem a korábbi feszültségeket. Ma már nincs bennem harag senki felé.” – foglalta össze könyvének esszenciáját Attila.

ambrus_05.jpg 

Minden jó, ha a vége jó?

 

A fiú elindult Erdélyből szerencsét próbálni, ő lett a híres csiki párduc, ahogy Ganxsta Zolee 2000-ben elrappelte nekünk. Itthon a 90-es évek egyik legnagyobb port kavart bűnözője. Sokáig árnyékként mozgott a fővárosi éjszakában, sorra rabolta a bankokat, amíg le nem buktatta az egyik tettestársa. Súlyos éveket kapott, megbűnhődött, és úgy tűnik ő az egy a százból, aki a börtönévek alatt jó útra tért. Ezt igazolja ez a szabadlábon töltött három év is. És hogy megérte-e az egész?

„Erre 10 év múlva tudok válaszolni. Akkor fogom tudni megadni a választ, hogy megérte-e ez az egész. Szeretnék szakmailag és családapaként is sikeres lenni, jobb emberré válni. Aki sokáig tróger módjára él, az végül visszakapja a sortól. Én is megkaptam, és valószínűleg más is meg fogja kapni, ha nem a helyes úton jár. Nyilván vannak olyan részek az életemben, amikre nem vagyok büszke, és szégyellem magam, de megtörténtek ezek a dolgok, nem tudok mit csinálni. Sajnos nem olimpiai bajnok vagyok, nem is Nobel-díjas fizikus, bárcsak erről ismernének. Bármit is fogok elérni az életben, mindig én leszek a „Viszkis”. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a dolgok a helyére kerültek, és minden reggel a tükörbe tudok nézni. Megbékéltem saját magammal és a világgal is.”

ambrus_08.jpg 

Persze, ahogy szokás mondani: „A régi szokások nehezen halnak.” A beszélgetés előtti napokban megjelent a rendőrség a háza előtt, de kiderül, hogy jelen esetben a bűnös, egy elkallódott pénztárca és pár irat volt:

„Elveszítettem a pénztárcámat, pont itt a Király utcában. Megtalálták, és kiküldték a helyi járőrt, hogy értesítsen, hogy megtalálták, pénzzel, iratokkal, mindenféle cuccal. Éjfél után volt, csöngettek és a rendőr bekapcsolta a szirénát néhány másodpercre. Hát ne tudjátok meg mit éltem át! Kerestem a nem létező fegyveremet, közben arra gondoltam, hogy jajistenem, mi derült ki, mit csináltam. Szóval megint rájöttem, hogy milyen jó érzés, amikor nincs az a para, amikor üldöznek. A pénz önmagában nem boldogít, bár persze szükségünk van rá. Én megtapasztaltam azt, hogy milyen, amikor sok van, ezt sokan nem tudják, de azt gondolom, hogy akkor egy sokkal sekélyesebb életet éltem. Most sokkal tartalmasabb az életem, és ez nekem fontosabb.”  

Ambrus Attila oldala: www.ambrusattilakeramia.hu