Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán

Egy közel sem átlagos művész - Interjú Weiler Péterrel

2016. január 21. - absolut_hu

weiler_blog_portre.png

Weiler Péter neve mára összeforrt a különleges, nem mindennapi helyzetekkel. Művészete rendkívül sokoldalú, a képzőművészettől az íráson át a társadalmi kérdések performansz-szerű boncolgatásáig. Talán a kíváncsiság, a világra való rácsodálkozás, ami folyton viszi előre. Folyamatosan azon pörög, hogy tudna valami újat nyújtani az embereknek. Az elmúlt években sikeresen hozta ezt a maga felé felállított elvárást; hütte party a Design Terminalban, kiállítás a köveskáli buszterminálban, személyes határzár állítása a Keletinél, és még sorolhatnánk megmozdulásait. Különleges színfoltja a magyar kulturális életnek, aki tudatosan, optimistán és valami eszméletlen könnyedséggel teljesíti ki művészetét. A vele készített interjú is mind ezt támasztja alá.

Korán összehoztad a művészetet a “biznisszel”, hiszen már kisgyerekkorodban képregényeket rajzoltál, amiket aztán eladtál az iskolatársaidnak. Ez nem kimondottan szokványos, nem?

A szüleim építészek, és mivel tele volt a lakás építészeti és művészeti albumokkal, nagyon hamar megismerkedtem velük. Érdekelhetett volna más is, mégis ezeket vettem le a könyvespolcról. Kíváncsi lettem, hogy milyen az, amikor valamit teremt az ember. Rajzolgatással indult, aztán egyre inkább projectként fogtam fel, és valóban, már nyolc évesen is így álltam hozzá. A képregényemnek címlapja volt, tartalomjegyzéke, és azt is elképzeltem, hogy majd hogy fogom ezt értékesíteni a suliban. Rotringhegy volt a fizetőeszköz, úgyhogy a képregényekért rotringhegyet kaptam fizetségül. (nevet)

A képregényeken kívül még mi mozgatott akkor?

Az első nagy sokkoló élmény a Hófehérke és a hét törpe volt. A szüleim elvittek a moziba, és ugye ez az első egész estét Disney animációs film még a 30-as évekből. Én a 70-es években születtem, és bár a film már akkor elég öreg volt, mégis elementáris erővel hatott, hogy a rajzok mozognak. Egyébként máig lenyűgöző az a mozi. Ennek hatására egyre jobban elkezdtem foglalkozni az animációval. Élveztem, hogy látványt hozok létre.

Amerikába kerültél végül főiskolára. Milyen hatással volt rád?

2 és fél évig jártam suliba. Nagyon nagy élmény volt, hogy Philadelphiaban vagyok, ami közel van New Yorkhoz, tele felhőkarcolókkal. Hiába hordozta egy világváros külső jegyeit, mégis inkább kisvárosi hangulata volt. Ez az a tipikus hétvégén kiürülő város, ahol aztán egyszercsak rengeteg időm lett arra, hogy a tanulás mellett a könyvtárban művészeti könyveket böngésszek, vagy végignézzem például Bergman össze filmjét. Valamivel el kellett üssem az időt. Ezenkívül meg galériákat látogattam. A 2. és 3. utca tele van kis galériákkal. Akkor minden hónap első péntekjén galéria est volt. Az egész város tudta, hogy akkor oda kell menni, mert egy utcabál-szerű esemény keretén belül sorra nyíltak a kiállítások. Nem olyan nagyváros, mint Budapest, de valahogy mégis olyan tömeg hömpölygött, ahogy az emberek mentek át az egyik helyről a másikra, hogy olyan érzésem volt, mintha egy nagy show-n lettem volna. Amerikában hatalmas ereje van a képzőművészetnek, és ezt jó lenne Magyarországon megteremteni. Nemhogy közösen szervezett galériaestek nincsenek, de izgalmas kiállításmegnyitókról is csak ritkábban hallunk. Éppen ezért bármit csinálok, mindig célom a megvalósítás során, hogy élményt adjak. Mindig figyelek arra, hogy a megnyitóim többek legyenek, minthogy csak képek lógnak a falon. Általában egy egész estét élményt kap az, aki eljön.

Ez számodra a legfontosabb nézőpont vagy hozzáállás, amit Amerikából hazahoztál magaddal?

A legalapvetőbb inkább a művészet fontossága, illetve, hogy a művészet mennyire meghatározhatja egy város mindennapjait vagy az emberek szépérzékét. Pécs után Budapesten nőttem fel, és mióta itt élek, el is telt 20 év. Ezalatt az idő alatt rengeteg minden rárakódott az amerikai élményekre, már jól elkeveredett a kelet-európai kultúrával. Éppen ezért a munkáim nagyrészt olyan dolgokról szólnak, amiket itthon tapasztalok, az emberekről, a romkocsmákról, a metróról, a Balatonról, és ezek keverednek ezzel a színes pop artos világgal.

Olvasd el a teljes interjút!

Sok esetben a művészek nem tudják összeegyeztetni a művészlétet a tudatossággal és az üzlettel, és ha nem találnak valakit, aki viszi a hátán ezt az egészet, elég komoly nehézségekbe tudnak ütközni, már ami az önérvényesítést illeti. Nálad mindkettő oldal megvan, és úgy tűnik a tanulmányaid alapján így is készültél az életre, hiszen az IBS-re (International Business School- a szerk) jártál. Jól látom?

Ez kényszer volt számomra. Mindig az volt az álmom, hogy egyszercsak találkozzak egy jó menedzserrel. Mihalik Enikő jó példa erre, aki a legenda szerint egy bevásárlóközpontban találkozott az ügynökével, és onnan kvázi már csak egy ugrás volt a világhír. Na, én is ezt szerettem volna! Hogy valaki átvegye tőlem az önmegvalósítással járó feladatok intézését. De ilyen ember nem létezhet, sok segítséget kapok, de abban kell hinni, hogy ezt mégis nekem kell megcsinálnom, amúgy nem történik semmi. Ez a dolgok rendje, így tudok előre menni. Ha viszont alapvetően én képviselem magam, akkor szeretek minden egyes kis munkafolyamatba belefolyni. Az üzleti iskola adott egy jó alapot, hogy értsem a gazdasági folyamatokat, és a marketinget.

Hogy jellemeznéd a saját művészetedet a már említett dolgokon kívül?

Ha mondjuk cimkékkel vagy hashtagekkel kellene jellemezni a művészetemet, akkor a következőket írnám: pop art, színek, magány, sarkos, monumentális terek és képi poénok. A magány úgy jelenik meg a képeimen, hogy a szereplő általában egyedül van. Ez a szituációs megoldás már magában hordozza a magányt, a csendet és akár a létélmény filozófikus mélységét.

Pont ma veszítettünk el egy fontos művészt (ezen a napon hunyt el David Bowie- a szerk). Sokan azt mondják, hogy nincs utánpótlás. Mi erről a véleményed?

Engem is megérintett a halála, és én is kiposztoltam ma egy Bowie képet, amit még a nyáron csináltam róla. Azt írtam ehhez a fotóhoz, hogy kevés olyan művész van, akivel együtt lehet felnőni. Nagyon ritka, amikor van valaki, akinek a gimiben a zenéjére táncolsz, és még húsz év múlva is várod az új lemezét. Együtt öregszel vele, és egy olyan nívót tart a művészetében, ami nagyon ritka. Ha a tizenéves gyerekeimet megkérdezem dolgokról, érzékelem, hogy ők már máshogy látják a világot, mást várnak el a művészektől és a sztároktól. Azért remélem, hogy mindig lesznek Bowie-hoz hasonlóan megkérdőjelezhetelenül nagy művészek, de az biztos, hogy manapság ritka, amikor valaki ennyire tehetséges, és ez a tehetség átsugárzik egy sereg más területre. Van-e mondjuk Woody Allen-hez hasonló más tehetség a rendező-írók között? Biztos ugyanilyen szomorúak leszünk, ha mondjuk a Rolling Stones tagjaitól vagy Bob Dylantől kell elbúcsúznunk. Az pedig, hogy a mai pop zenében van-e utánpótlás, tényleg nagy kérdés, de kell legyen, az élet megy tovább.

Említetted ezt a bizonyos sokrétűséget. Ez a művészetedben is felüti a fejét. Nemrég megjelent egy regényed, ami egy misztikus történet, némi bűnügyi vonallal. Hogy állsz a misztikummal?

Imádom a misztikumot, és ahogy öregszem, egyre inkább hiszek a jelekben, a véletlenekben és minden olyan dologban, ami nem megfogható, de rányomja az életünkre a bélyegét. Erre nem rágörcsölve, hanem játékosan próbáltam összerakni egy regényt. Az volt a célom, hogy egy vérbeli oldalforgató könyv legyen belőle. Ez nekem valójában egy nagy kísérlet volt, hogy van-e annyi kitartásom, hogy megírjak egy olyan regényt, amit ha befejez az olvasó, azt mondja, hogy jó volt, és megérte eltölteni vele azt a jó pár napot. Érdekes, mert az írás is hasonlóan működött, mint a képalkotás. Elképzeltem egy jelenetet, és azt részletesen kitaláltam a tapétától kezdve a figura megjelenéséig. Gyakorlatilag a fejemben berendeztem egy jelenetet, eljátszottam, és a legjobb verziót írtam le. Ez egy nagyon nagy élmény, kicsit olyan, mint a filmrendezés, de közben, mivel nagyon beleteszed magad, óriási energiákat kell megmozgatni, arról nem is beszélve, hogy ez egy másfél-két éves folyamat, ami során ugyanabban a témában dolgozol. Ehhez nagy kitartás kell.

Mindig is benned volt, hogy szeretnél írni?

Mindig írtam, gimnáziumban például színdarabokat, amiket elő is adtunk. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy lesz annyi kitartásom, hogy végigküzdök egy regényt. Rengeteg ötletem és elképzelésem van, amiket a képek megfelelő sebességgel tudják visszaadni és rögzíteni, míg az írás sokkal lassabb folyamat. Jelen pillanatban inkább a képek azok, amik működnek nálam, de már épül a fejemben egy nagyregény, amihez lehet, hogy öt vagy akár tíz év is kell, hogy összeálljon.

weiler_backstage_blog.png

Nem ritka nálad, hogy bizonyos társadalmi helyzetekre performanszokkal reagálsz. Ezek teljesen spontán dolgok vagy egy ideig érlelődnek benned, és amikor már nagyon feszít, megvalósítod?

Érlelődnek, mert nagyon sokat olvasok naponta az országot érintő dolgokról, de az fontos, hogy nem csúszom bele, és nem is szeretek politizálni, főleg társaságban, mert abszolút parttalan vitának látom. Foglalkozni viszont foglalkoztat, úgyhogy tavaly a vasárnapi nyitva tartás megváltoztatásának első napján otthon tébláboltam, és arra gondoltam, hogy ma van az első nap, amikor nem lehet valamit csinálni, amit régen lehetett, és ez bosszantott. Fogtam egy filcet és egy táblát, ráírtam, hogy vasárnap is nyitva. Gondolkodtam, hogy mi lehet nyitva, mire eszembe jutott, hogy a csomagtartóm. Elvittem otthonról a vizeket, lisztet és alapvető élelmiszereket, és elkezdtem turnézni a saját magam és a barátaim szórakoztatására. Ennek a két órás akciónak olyan hatása volt, hogy mire hazaértem ebédre már adtam két telefonos interjút, és egyre több helyre eljutottak a kiposztolt fotóim. Délután aztán még folytattam. Ez egyfajta összekacsintás azoknak, akik hasonlóan gondolkodnak. Mindenféle pártpolitikától mentesen tükröt szerettem volna mutatni a társadalomnak, hogy mi zajlik most. Aztán mivel sorra jöttek a botrányok és történések, volt témám ezekhez a performanszokhoz. Egyébként most is készülök valamire.

Egy különleges művészeti megmozdulásra készülsz két helyszínen is. Mi lesz ez?

Néha nehéz eldönteni a művészet másolja az életet, vagy az élet a művészetet. Mi az utóbbi jegyében arra gondoltunk, hogy megvalósítjuk azt a képet élőben, amin a DJ egy zöldséges standon zenél. Valahogy a DJ-k világa és az élőben kevert zene varázslatos, a legkevésbé sem buli helyekből is party helyszínt tud varázsolni. Ja, ha van egy DJ a postán, akkor az egy menő hivatal, ha van egy DJ aki a zöldség-gyömölcs standon zenél, akkor az egy menő piac. Lehetne DJ a NAV-nál vagy az ELMŰ ügyfélszolgálaton is, de mi most megpróbáljuk milyen az, ha paradicsomok és paprikák között, a piacon zenél Blatti, aki a Secret Room rezidens DJ-je, és a kiállításra készülő képek főszereplője. Tehát január 30-án délelőtt zenélni fogunk a LEHEL piacon, megvalósítjuk élőben a képemet, és reméljük felpezsdítjük a bevásárlók kedvét. Mindig áhítattal néztem a DJ-ket. Már az iskolában is menő volt az, akinek megvoltak a legújabb külföldi lemezei, és az egész osztály szórakoztatását rá lehetett bízni. Ez nagy felelősség, és komoly feladat. Míg mi hülyültünk, a DJ a következő számra koncentrált. Rengeteg dologhoz kell érteni, naprakésznek lenni, átérezni a hangulatot, és még sorolhatnám. Visszatérő és örök témám a DJ-k és a partik világa, ezért is örültem, hogy az Absolut felkérésére a Secret Room-mal közösen rendhagyó kiállítást és bulit szervezhetek. Megcsinálni élőben azt, amit lerajzolok, átélni azt, ami a képeken van mindig fantasztikus élmény.

Budapest nagyon fontos számodra. Mit szeretsz a legjobban benne?

Imádom, hogy mindig meg tud lepni. A város nyilván az embereket jelenti leginkább. A budapesti emberek alkotnak folyamatosan olyan dolgokat, amikkel meglepjük egymást, és ilyen egy jó kávézó, étterem vagy galéria. Ha jön valaki mondjuk külföldről, mindig tudok valami izgalmasat mutatni neki, valamit, ami nekem is újdonság. A 90-es években is szuper város volt, de nem éreztem azt a kreatív energiát, amit most. Mostanra nagyon megtalálta Budapest a saját hangját, és valószínűleg ennek is köszönhető, hogy ennyi külföldi jön ide. Van benne egy kis Berlin is, leginkább a kelet jegyeivel. Pécsről költöztem fel annak idején, és Budapest mindig is a nagyvárost szimbolizálta számomra. Éltem jó pár helyen a tengerentúlon, de számomra Budapest mindig tud valami újat adni, ezért itt szeretek élni.

Január 30-án a reggeli órákban tanúi lehettek Péter és Blatti közös performanszának a Lehel Piacon, ha pedig este szívesen ott lennétek a Secret Room-beli megnyitón, holnap (azaz január 22-én) nézzétek az Absolut Facebook oldalt, mert 10 szerencsés nyertes másodmagával felkerül az esemény vendéglistájára.