Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán

Absolut Budapest


Pasztellszínű álomvilág - Interjú Varga Mariettával

2018. július 20. - absolut_hu

vargamarietta.jpg

Varga Marietta képeit elnézve úgy érezhetjük, hogy egy másik dimenzióba csöppentünk. A finom pasztellszínek nagyon furcsa és mégis lenyűgöző egységet képeznek a sokak által otrombának tartott panelekkel vagy éppen a brutalista stílusú épületekkel. Fotóira olyan magazinok figyeltek fel, mint a The Guardian vagy az egyik legismertebb fotós oldal, a LensCulture. Bár projekktjeit hosszú előkészületi idő jellemzi, hiszen szeret minden egyes kis részletet megtervezni, leghíresebb sorozata mégis egy spontán reggeli fotózásból született. Most nekünk mesélt stílusának kialakulásáról, legnagyobb sikereiről és sorozatai kulisszatitkairól.

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem elvégzése után egyből Londonba mentél. Milyen tapasztalatot adott ez neked? Egyáltalán milyen volt az egyetem után kilépni az életbe?

A MOME-n 2016-ban végeztem el a BA fotós szakot. Az egyetem után nagy fejtörést okozott, hogy akkor most hogyan tovább. A diplomát akkor kapja meg az ember, ha megvan a szükséges nyelvvizsgája is, én viszont világéletemben gyengébb voltam a nyelvekből, az angollal kapcsolatosan is mindig volt bennem egy kis gyomorgörcs. Viszont tudtam azt, hogy ez a nyelv a szakmában és egyébként is szinte nélkülözhetetlen, ezért erőt vettem magamon, és mivel a korábbi próbálkozásaim nem voltak sikeresek, ezért úgy gondoltam, hogy az egyetlen út nekem az, ha kimegyek Angliába és a közegben tanulom meg a nyelvet. Augusztusban teljesen random regisztráltam egy au-pair-es, babysitteres oldalra. Az, hogy dolgoznom kellett, nem jelentett különösebb gondot, hiszen az egyetem alatt is már magamat tartottam el. Kint viszont az angol nyelvtudás hiányában nem volt bátorságom és elég magabiztosságom szakmabeli munkát keresni, így maradt a babysitterkedés. Egy héttel később már írt is egy család, beszéltünk Skype-on, és pár napra rá már repültem is ki. Visszagondolva, nagyon bátor voltam. Ha előre láttam volna, hogy mi lesz a következő évben, akkor nem biztos, hogy bevállaltam volna, viszont szerencsére nem láttam, így legalább most már ismerem a nyelvet.

Mégis nagy hatással volt a szakmai életedre a kint tartózkodás. Hogyan?

Igen, nagyon sokat segített az utam kialakításában, a képi világom fejlődésében. Nem jellemző rám, hogy honvágyam van, Londonban mégis rajtakaptam magam. Minden alkalommal, amikor volt szabadidőm, olyan helyeket kerestem, amik az itthonra emlékeztettek. A hétvégéim szabadok voltak és mivel jórészt egyedül voltam, nem kellett senkihez alkalmazkodnom, oda mentem, ami engem inspirált vagy érdekelt. Persze először lejártam a kötelező köröket, de utána főleg azokat a blokkokat kerestem, amik a kelet-európai hangulatot hordozták magukban. Érdekes, hogy itthon ezeket kevésbé fotóztam, csak ott kezdett el érdekelni ez a világ. Gondolom mivel annyira hiányzott, ezért ezen az úton tudtam kicsit újra kapcsolódni Magyarországhoz. Aztán miután hazaköltöztem, fent maradt ez az érdeklődésem. Szerintem, ha nem megyek ki, akkor nem veszem észre ezt a világot. Illetve arra is ott jöttem rá, hogy ami itthon van, akár építészetben, akár kultúrában, az ott kint kicsit egzotikumnak hat, mivel annyira eltérő sok szempontból.

Tovább

Káprázatos Budapest - Interjú Bácskai Andrással

bacskaiandras_logozott.jpg

Bácskai Andrást a legmeghatározóbb urban fotósok között tartják számon, annak ellenére, hogy sok társával ellentétben számára ez tényleg igazi hobbi projekt. Bár annak idején komolyabban is kacérkodott a szakmával, és dolgozott is fotósként, közben rájött, hogy az úgy olyan formában nem neki való. Végül visszatért a kezdetekhez, a városhoz, ami annak idején arra inspirálta, hogy nagyapjához hasonlóan ő is fényképezőgépet vegyen a kezébe. Sokan fotózzák manapság Budapestet, ami nem csoda, hiszen az ezerarcú város rengeteg lehetőséget rejt magában. András munkái viszont több szempontból is kitűnnek; ilyen a Müller Fannyval együtt létrehozott sorozat, az Urban Ballerina, ami annyira megkapó, hogy nem lehet elmenni mellette szó nélkül. A lenti interjúban a közös munkáról is mesélt nekünk.

Miért pont ezt a kreatvitási formát választottad?

Kisgyerek voltam, amikor a nagypapámmal még a laborjában hívtuk elő a hobbiból készített fekete-fehér fényképeit. Ahogy cseperedtem, egyszerűen rám ragadt, és középiskolás koromban nekem is lett egy tükörreflexes fényképezőgépem. Magamtól indultam el ezen az úton, nem erőltette ezt senki, egyszerűen belülről jött, mint egy intuíció.

Te még analóg technikával kezdted...

Valóban. Amikor az első digitális fényképezőgép a kezembe került, hiába volt az is tükörreflexes, óriási különbséget tapasztaltam az analóg technikához képest. Az, hogy azonnal láttam, hogy mit fényképeztem le, elképesztő erővel bírt. Lehetett korrigálni, ezáltal felgyorsult az egész folyamat. Sokkal dinamikusabb lett. Egy-egy fotóst nézve, látszik, hogy időszakről időszakra hogy változik és fejlődik a kidolgozási technikája.

A te technikád hogy változott?

Kezdetben nagyon szerettem túltolni a kidolgozást egy fényképen, erős kontrasztokat, színeket használtam. Aztán ahogy telt az idő, észrevettem, hogy egyre inkább finomodnak a képeim; egyre kevesebbet húzok bele a fotókba. Végül eljutottam odáig, hogy csak igen minimálisan nyúltam bele. Egy kis túlzással élve, a mai stílusom már-már közelít az analóg technika felé. Azt gondolom egyébként, hogy annak idején ebbe a hibába szinte mindenki beleesett. A kísérletezés része volt, amit egy új technika hozott.

Nézd meg András képeit!

Tovább

Tényleg boldogan éltek míg meg nem haltak? - Interjú Chripkó Lilivel

chripkolili_portre_logozott.jpg

Chripkó Lili hobbistaként jutott el oda, hogy mára kedvenc fotósai is felfigyeltek rá. A Boldogan éltek míg oldal alapítója először unaloműzés céljából vágott neki Budapest utcáinak, hogy némi bepillantást nyújtson a város lakóinak életébe és fejébe. Persze utóbbi esetében inkább arról van szó, hogy Lili fotóalanyait médiumként kezeli, akiknek a „szájába ad” a fejéből kipattant hol mókás, hol elgondolkodtató, hol  pedig szomorúsággal átitatott gondolatokat, amik végül üzenetekké alakulnak. A kezdeti öncélúságból az évek során eljutott odáig, hogy ma már nemcsak magát vagy követőit szeretné szórakoztatni sokszor éllel megírt posztjaival, hanem bizonyos társadalmi jelenségekre, problémákra is fel szeretné hívni a figyelmet. Hol és hogy lehet elkapni a legjobb fotókat egy olyan helyen, ahol egyből ferde szemmel néznek rád az emberek, ha idegenként megszólítod őket? Erről is mesélt. Na meg arról, hogy miért is jó Budapesten élni.  

Hogy történik az, hogy az ember egyszer csak elkezd egy ilyen oldalt?

Nem volt tudatos döntés, de sok dolog együttállása kellett ahhoz, hogy elindítsam. Egyrészt bennem mindig volt nyitottság az idegenek felé. Annak idején, amikor az egyetemre menet ültem a buszon, nem olvastam, vagy zenét hallgattam, ahogy azt sokan teszik, hanem az embereket figyeltem. Érdekesnek találtam azt, hogy tudtukon kívül is interakcióba lépnek egymással. Spontán megszületnek párbeszédek vagy viszonyulások egymáshoz. Általános jelenség például amikor a nénik megszólítanak olyanokat, akiknek nincs kedvük beszélgetni velük, vagy a bácsik véleményt nyilvánítanak bizonyos dolgokról, amikre nem sokan kíváncsiak.k. Mások szemeznek vagy éppen méregetik egymást. Ezt a megfigyelést végül olyan hobbivá fejlesztettem ki magamban, hogy a mindennapi életben is sokszor előre kitaláltam, hogy ki mit szeretne nekem mondani. A másik láb a BÉM elindításában a kreatív önkifejezésre való igényem. Blogoltam, filmszakra jártam, ahol félévente vizsgafilmeket készítettem, tehát ez a fajta önkifejezés mindig is jelen volt az életemben. Valószínűleg terápiás céllal, ahogy az ilyenkor lenni szokott.  Aztán amikor megjelent a Facebook, majd az Instagram, még inkább elkezdett érdekelni a képekkel való kommunikáció, hiszen ott meg is tudtam osztani a képeimet. Nagyon hamar elárasztottam a privát oldalamat fotókkal. (nevet) Egy utazás kapcsán aztán kölcsönkaptam egy tükörreflexes fényképezőképet, és akkor jöttem rá, hogy ezt mennyire szeretem csinálni. Így már egyenes út vezetett a Boldogan éltek míg oldalhoz, de sosem gondoltam volna, hogy szélesebb körben is ismert és kedvelt lesz. 

A képek mellett fontos szerepet játszanak az általad megírt fiktív gondolatfoszlányok is. Mi van előbb; a kép vagy a szöveg? Illetve képhez kapcsolódik a téma, vagy egy kitalált témához is vadászol szituációt?

Hol így, hol úgy. Általában tudatosan megyek fotózni. Nekem a legnagyobb ellenségem az unalom és a tétlenség, arra pedig ez kiváló ellenszer, mert fotózni bármikor lehet. Emiatt sokszor hétvégén vagy munka után neki is tudok indulni. Vannak bizonyos helyszínek, egy fal vagy utcarészlet, amit érdekesnek találok, és akkor oda vissza-visszajárok, várva a szituációra. Persze spontán pillanatok is akadnak bőven. Otthon a leválogatás során kiválasztom azt a pár képet, amit jónak találok, és utána megpróbálom visszaidézni, hogy az alany milyen hatást tett rám ott és akkor. Vajon mire gondolt, milyen szémélyiségjegyei vannak, mivel foglalkozhat? Ez persze nagyon könnyű, ha éppen a barátnőimmel ülünk egy helyen, és együtt próbáljuk megfejteni másokról, hogy kik lehetnek, de otthon egyedül olyat kitalálni, aminek van csattanója, már nem olyan egyszerű. Előfordul, hogy sokáig tart, amíg megérkezik az a mondat. Persze az ellenkezője is megtörténik néha; ér valamilyen élmény, és úgy érzem, hogy az érzéseimmel és a tapasztalataimmal nem vagyok egyedül. Ilyenkor keresek ezekhez fotóalanyt. 

A jelenlegi 30-as generációnak mintha kezdene elege lenni a kirakat világból, és egyre többen vállalnak fel olyan dolgokat , amik sokáig cikinek számítottak. Ott van például Szombat Éva a trash stílusú képeivel vagy az OST, akik a kelet-európia gyökereikből táplálkoznak egy-egy kollekció megalkotása során.  Gyakran megjelenik az irónia, egy kis él, de semmiképpen sem savazás. Nálad is ez a helyet.

Azt látom itthon, hogy mindenki túlságosan komolyan veszi magát. Külföldi showműsorokban még a leghíresebb emberek sem félnek kicsit hülyét csinálni magukból. Itt egyszerűen annyira vigyázni kell, hogy ki mit mond, hogy az borzalmas. Pont a mi generációnk az, aki elkezdi felvállalni, hogy elismerhetjük, hogy nem mi vagyunk a világ közepe, hogy bizony dolgokban bájosan bénák vagyunk. A másik pedig, hogy a mi fiatalságunk a 90-es években zajlott, ami egy fantasztikus időszak volt. Akkor minden annyira képlékeny volt, és rengeteg lehetőségünk volt a kibontakozásra. Még kicsit be voltunk zárva ebbe a keleti blokkba tényleg az ártatlansáh kora volt; ugyanakkor az élményeink még nagyon közösek voltak, és emiatt ugyanazokra a dolgokra emlékszünk, és szerintem ez mozgatja ezt, amit említettél. Úgy érezzük, hogy van egy közös ügyünk.  

Érdekel hol találja Lili a legjobb fotótémákat?

Tovább

Budapest felett - Interjú Rizsavi Tamással

rizsavi_tama_s_foto_01.jpg

Rizsavi Tamás nevét valószínűleg mindenki ismeri, aki rendszeresen olvas online sajtót. Lélegzetelállító képeivel százezrek figyelmét vívta ki itthon. Rajong Budapestért, azt mondja, hogy számára megunhatatlan. Gyerekkora óta tudatosan építi magát, tervről tervre halad. Jelenleg ő Magyarország egyik legismertebb fiatal fotósa, de eszébe nem jutna otthagyni gyerekkori szerelmét, a mozdonyvezetést. Azt mondja, hogy jól kiegészíti egymást a két dolog, ettől igazán változatos az élete. Ráadásul van bennük közös pont is; a naplemente-napfelkelte, amit szívesen megnéz vagy megörökít, bárhol van, és bármit csinál.

Mi fogott meg a mozdonyvezetésben?

A szüleim elmondása alapján már nagyon kicsi koromban megjelent a mozdonyok iránti szeretet nálam. Amikor elvittek a Közlekedési Múzeumba, láthatóan nagyon boldoggá tett. A vasútállomással is hasonló volt a helyzet, sőt, indulásnál mindig hisztiztem. (nevet) Egy ideig azt gondolták, hogy majd kinövöm, de nem így történt. Már az iskolaválasztásnál is ez volt a cél, a közlekedés technikusi képzéstől eljutottam a mozdonyvezetői tanfolyamig. Egyszerűen elvarázsolt a világa. Bár a családban nincs vasutas, mégis ez a természetes közegem, az évek alatt rengeteg ismerőst szereztem itt. Ráadásul a valóság sokkal izgalmasabb, mint amit gyerekkoromban elképzeltem. Bár sokan szídják a MÁVot, én a másik oldalról csak jókat tudok mondani. Szeretem, hogy megbecsülik a munkámat, jó körülmények között dolgozhatok, úgyhogy ez nemcsak egy gyerekkori ábránd, ahogy telnek az évek, egyre jobban szeretem.

Mit szeretsz a legjobban benne?

Egy irodai munkával ellentétben egyrészt nagyon változatos, hiszen minden nap máshova megyek, másik útvonalon, másrészt fantasztikus dolgokat láthatok- szinte minden munkanapomon végignézhetek egy napfelkeltét vagy egy naplementét. Azt sem lehet mondani, hogy magányos munka lenne, hiszen igaz, hogy pár órát egyedül vagy a mozdonyfülkében, viszont az állomásokon folyik az élet, találkozol a kollégákkal, jó hangulatban telik a nap.

 Fotózni egyedül jársz?

Nem, bár a megrendeléses munkáimat általában egyedül csinálom, de amikor a saját oldalamra készítem a fotókat, jobban szeretem társaságban tölteni azt az időt. Nagyon társas lény vagyok, rengeteget járok a barátaimmal kirándulni bel- és külföldre is. Szeretem összekötni a fotózást az utazással és a bulizással. Persze alkalmanként előfordul, hogy van egy bizonyos téma, amire órákat kell várni, ilyenkor már nem várják ki a velem a pillanatot, de ez teljesen érthető.

Tudj meg még többet Budapest kedvenc fotósáról!

Tovább

Otthonra találni a világban – Interjú Szűcs Péterrel

szp_portre.jpg

Szűcs Péter életében mindig is fontos szerepet játszottak az emberek és történeteik, a Magyar Rádióban eltöltött öt év szerkesztő-műsorvezetői munka után pedig már egyáltalán nem volt kérdés, hogy a mesélés lesz az életfeladata. A Rádió után olyan fontos pozíciókat töltött be, mint a Marie Claire vezető- vagy az Instyle főszerkesztője, ahol a csillogásban is megmártózhatott kicsit. Tavaly viszont, emblematikus 40-dik születésnapja után, új kihívások elé állította magát, és egy sokkal szabadabb életformára váltott. Utazik, és blogja, a Peter’s Planet travel segítségével másokkal is megosztja az élményeit, miközben motivál, tanít és bátorít. Hogy ő hogy jutott el idáig és merre tovább, most egy kicsit nekünk is mesélt.

Sokszor hallhattuk és olvashattuk, hogy kertésztechnikusként végeztél, ami már csak a természetközelisége miatt sem állt tőled távolt. Végül mégiscsak a történetmesélésnél kötöttél ki.

Botanikus szerettem volna lenni, és azért mentem végül kertészeti technikumba, mert az apám azt mondta, hogy olyan szakmát kell tanulnia az embernek, amit a két kezével is tud végezni. Örülök, hogy van egy olyan konkrét tudás a birtokomban, ami azzal jár, hogy akár termőre tudok metszeni egy őszibarack-ültetvényt, ha kell. A történetmesélés amúgy nem egyik pillanatról a másikra jött, mindig is megvolt az életemben. Bölcsésztípus vagyok, aki szereti a történeteket begyűjteni, és aztán saját magán átszűrve elmesélni.

Ezt úgy kell érteni, hogy már gyerekkorodban lenyűgöztek a történetek?

Nem az iskolában tanultam meg olvasni, hanem spontán, teljesen magamtól, mindent elolvastam, ami a kezembe akadt. Akkor még inkább gyűjtöttem a történeteket, és már akkor is érdekeltek az emberek. 4-5 éves lehettem, amikor először találkoztam egy másik kultúrával. A kertszomszédunknak szerettem volna néhány tő törökszegfűt ajándékozni, mondván, hogy majd lehet belőle vinni a temetőbe. Ekkor mesélte el nekem, hogy abba a temetőbe, ahová ő jár, kavicsot visznek az emberek. Elkerekedett a szemem, nem értettem, hogyhogy nem virágot? Mire ő azt mondta, hogy talán hamar elhervadna azon az éghajlaton, ahonnan ő származik. Ezután mesélt nekem Izraelről és a zsidó kultúráról. Őszinte kíváncsisággal hallgattam őt.

Gyerekkorodban inkább introvertált voltál?

Inkább a kettő keveréke, és ez a mai napig megmaradt. Ugyanúgy szükségem van az egyedüllétre meg a meditációra, mint arra, hogy az emberek figyelmét kivívjam.

Olvass további sztorikat!

Tovább

Színes buborékvilág – Interjú Szombat Évával

szombat_eva_logozott.png

Bár már bizonyos körökben elég korán felkapták a fejüket Szombat Éva jellegzetes, színes, trashes képei láttán, a szélesebb közönséghez először az Ív&Candie projekt kapcsán jutott el, amit Gáldi Vinkó Andeával közösen hozott létre. Azóta megint saját útját járja, két könyve is megjelent Boldogság és Practitioners címmel, írt róla többek között a VICE és a Huffington Post. Szívesen jár a Józsefvárosi Piacra fotós kellékek után kutatni, kedvence a Rémálom az Elm utcában, diplomamunkája készítése során pedig a férfiakat és furcsa szokásaikat próbálta megérteni. Mi rá voltunk kíváncsiak, úgyhogy ki is faggattuk.

Amikor elkezdtél foglalkozni a Boldogság könyvvel, akkor volt benned egyfajta dac, hogy akkor is megmutatod a világnak, hogy nem muszáj a magyaroknak mindig panaszkodni és depisnek lenni?

Úgy volt bennem dac, hogy az emberek orra alá akartam dörgölni ezt a hozzáállást, kicsit ki szerettem volna parodizálni a magyar emberekre jellemző panaszkodást. Úgy éreztem, hogyha valaki végiglapozza a könyvet, és a végén elmosolyodik, akkor már elérte a célját. Figyelemfelhívás volt, hogy “Valamit csináljatok már, ne panaszkodjatok, mert ez nem vezet sehova!” Aztán a következő anyag, a Practitionersben már konkrét embereket mutattam be. Olyanokat, akik tesznek azért, hogy boldogok legyenek. 

A Boldogságot talán életvezetési könyvnek is lehet nevezni, amik most amúgyis nagyon kiemelt helyet élveznek a könyvpiacon. 

A könyv készítése közben mi direkt tanulmányoztuk is ezeket a könyveket Vida Verával, aki a szövegeket írta ; néztük, hogy épülnek fel, miket tartalmaznak, milyen tanácsokat adnak. Mondhatjuk úgy, hogy ezeket gyúrtuk össze, amit aztán átszűrtünk a mi világunkon keresztül. 

Mióta foglalkoztat téged a boldogság, mint téma?

2013-ban kezdtem a projektet, de maga a boldogság már jóideje foglalkoztatott. Mindenki boldog akar lenni, és ez gyakran összeköthető azzal, ha az ember nem érzi magát éppen annak. Akkoriban nem voltam igazán boldog, és nem is értettem az okát, mert úgy láttam, hogy minden rendben van az életemben.  Legtöbbször egy problémából indulok ki egy projekt kapcsán, ami aztán legtöbb esetben meg is oldódik a végére. Ezzel is így volt; úgy éreztem, hogyha ezzel a témával foglalkozom, akkor bevonzom a boldogságot. Ez olyan, mint egy terápia. És így is lett, most minden klappol. Bevált, úgyhogy most nem is tudom, hogy ezek után mivel foglalkozzak!? (nevet) Persze viccelek, ezen folyamatosan dolgozni kell, nem úgy megy az, hogy mostantól boldog vagyok és kész.

Érdekel hogy hozza létre Éva ezt a cukormázas világot?

Tovább

Absolut Budapest Bar Talk – Sztorik a pult két oldaláról

Bársony Bence, fotós és Lukács Roland, a Boutiq'bar bartendere

logozott_03.png

Bársony Bence sokrétű művész, fő profilja, a fotózás mellett hobbi szinten zenél, rajzol, videót készít, és egyidőben még a mixerkedéssel is kacérkodott. Nem csoda, hogy megörült, amikor Lukács Rolanddal a Boutiq’barban, a város egyik legprofibb bárjában a bartenderkedés rejtelmeiről beszélgethetett. A srácok annyira belejöttek a megfejtésbe, hogy végül Roland azt is megígérte Bencének, hogy ad neki egy listát, amin rajta vannak azok a koktélok, amiket érdemes megtanulni, ha jövő nyáron el szeretné kápráztatni bartender tudásával a barátait.

NEM MIXER, BARTENDER

B: Találkoztam egy ismerőssel, aki szintén az italkeverés csínját-bínját műveli, és miután lemixereztem, egyenesen megkért, hogy ne használjam ezt a szót. De valójában mi a különbség, körülbelül annyi, mint a fotós és fotográfus között?

R: Szerintem nincs különbség a kettő között, bár sokan úgy tartják, hogy a mixer alapvetően a cement mixer, aki csakúgy összeönti az italokat. Egyébként ma már egészen különleges megnevezések vannak a bartender mellett, ilyen a barchef és a mixológus is. Szerintem ez kicsit túlzás, mert valójában mindegyik ugyanazt csinálja.

B: Akkor nem lehet azt mondani, hogy a bartender nagyobb mestere a szakmájának? Hogy nála fontos a kommunikáció, vagy hogy elcsípje a vendég ízlését, és személyesebbé tegye az élményt?

R: Szerintem nincs ebben különbség. Ezek csak szavak, mint a pincér és a felszolgáló. Az egész lényegét pont a vendéglátás szavunk írja le a legszebben: onnantól kezdve, hogy valaki a pult mögött áll, lényegtelen, hogy bort tölt ki, sört csapol vagy koktélt készít, a lényeg, hogy úgy csinálja, hogy a helynek, a milliőnek megfeleljen. Ha mondjuk magas kategóriájú hely bár részét kell létrehozni, akkor fontos, hogy legyen ott mixológus is, aki rámegy a molekuláris dolgokra, de a lényeg, hogy mindegy, hogy miben vagy, mellényben, nyakkendőben vagy csak egy pólóban, fontos, hogy ahhoz mérten ki tudd kiszolgálni a vendéget, és a legjobb tudásodat add.

Olvasd el, hogy miről beszélgettek még a srácok!

Tovább

A balerinák titkos élete - Interjú Tünde Dórával, a Ballerina Project Hungary alapítójával és fotósával

web_01.png

Sosem lehet tudni, hogy az ember életében hova vezet az út, amire rálép. Tünde Dóra gyerekként kezdett balettozni, de végül nem abban találta meg magát. Pár éve viszont újra felfedezte magának ezt a különleges műfajt, de most már teljesen más szerepben. A fényképezőgép mögött állva próbálja megadni a táncosoknak a lehetőséget, hogy megmutathassák magukat. Ő hozta létre a New Yorkból indult Ballerina Project magyarországi ágát, és nagyon gyorsan sikerre is vitte. A táncosok képei gyakorlatilag végigturnézták a hazai médiát. Mostanra elérkezett az idő a továbblépésre, és hogy ez mit is jelent pontosan, a lenti interjúból kiderül, mint ahogy az is, hogy mi Tündi másik szerelem projektje.

Mit jelképez számodra a balett?

Nehéz kérdés, mert folyamatosan változik. Amióta balett művészeket fotózom, teljesen máshogy tekintek az egészre. Egyszerre látom belülről és kívülről, és ez magával hozott egyfajta hektikusságot is. Sokszor nagyon szeretem ezt a fajta fotózást, máskor pedig a hátam közepére sem kívánom. Ez hobbi számomra, nem ebből élek. Szerettem volna értéket teremteni itthon, előtérbe hozni a táncosokat. Eddig inkább csak az Operán keresztül lehetett találkozni a balettal, de az annyira szűk rétegnek szól, hogy az átlag semmit sem tud erről a művészeti ágról. Három évvel ezelőtt kezdtem a projecktet, és azóta nagyon sok más balettos anyag született, aminek örülök, mert ez azt jelenti, hogy végre előtérbe kerültek a táncosok. Főleg, hogy páran közülük világszínvonalon is megállják a helyüket. Nekem leginkább az a célom, hogy a kiemelkedően tehetséges fiatalokkal foglalkozzak. Ez egyrészt nekik is egy tök jó promóciós anyag, amit portfólióként is használhatnak, másrészt kipróbálhatják magukat olyan közegben, ami nem a színpad, nem a tükrös próbaterem. Számukra ez kihívás is, sok izgalmas dolgot csinálnak közben; például fel kell mászni egy hídra, vagy felállni egy 50 centis peremre a magasban.

A képeket nézve az az ellentmondás ugrott be, ami a balettot körüllengi. A balettművész kecses, légies póza és a vérrel­verítékkel járó gyakorlás, életstílus.


Azért tűnnek a fotók ennyire légiesnek, mert nem mozgóképek. Ez nem is könnyű feladat, mert tényleg azon múlik, hogy sikerül­e elkapnom a megfelelő pillanatot, ráadásul olyan szögből és pozícióból, ami megfelel a klasszikus vagy akár a modern balett kritériumainak. A helyes pozíció visszaadása, egy szép klasszikus balettpóz bemutatása számomra nagyon fontos. Sajnos sok olyan kép készül balett táncosokról, amik pont emiatt nem szépek; csúnyák az ívek, a szögek, a pózok. Erről nem a táncosok tehetnek, hanem a tükör, aki jelen helyzetben én vagyok. Hála az égnek bíznak is bennem a lányok. A fotózás alatt végig kommunikálunk, és a képek kiválasztása is úgy történik, hogy ők kiválogatják a nagyját, amit aztán én újra átnézek, és csak a legjobbak kerülnek ki. Nagyon fontos, hogy együttműködjünk, és ne arról szóljon a történet, hogy a fotós kiválaszt pár fotót, amit kép technikailag jónak lát. Mindig elmondom, hogy nem én találtam ki ezt a projektet. Sajnos itthon szeretnek úgy dolgokat beállítani, mintha saját ötlet lenne. A Ballerina Projectet egy New Yorkban élő hawaii fickó hozta létre 14 évvel ezelőtt, ami aztán végigsöpört az USA­n és most bár beférkőzött Európába is, és egyértelműen állíthatjuk azt, hogy forradalmat csinált. Pont emiatt mindig hozzá próbáltam hasonlítani a képeimet; néztem, hogy miben különbözik a kettő. Talán az egyik legszembetűnőbb az, hogy női szemmel látom a lányokat. A másik pedig a háttér: ő szinte bárhova beállítja őket, mert a táncosok annyira profik, hogy elég rájuk fókuszálnia. Nálunk már csak a kisebb számok törvénye alapján sincs sok igazán kiemelkedő táncos. Ha belegondolsz, évente itthon végeznek maximum huszan, és szerintem jó ha a fele a pályán marad. Így nálam nagyobb hangsúlyt kap Budapest, ráadásul sokszor próbálok speciális helyszínt keresni, néha elég extrém időpontokban.

Érdekel, hogy milyen extra és cseppet sem veszélytelen helyszíneken volt már fotózás?

Tovább

Absolut Budapest Bar Talk – Sztorik a pult két oldaláról

Kovács Dániel, bartender és Soós Bertalan, fotós

daniberci_01_web.png

Kovács Dániel, bartender és Soós Bertalan, a Lefotózlak! alapítója nem most találkoztak először. Persze a budapesti éjszaka sok embert összehoz, de náluk munkakapcsolattal kezdődött a haverkodás. A közös múlt talán még izgalmasabbá tette a feladatot, hogy jól kikérdezzék egymást, illetve, hogy Dani elkészítse Berci személyreszabott (?) koktélját. Danit azonban ismerve, egy jó nagyot csavart a dolgon, aminek közös koktélkészítés lett a vége a Prime Steak House-ban.

LENDÜLETBEN

D: Mióta is ismerjük egymást?

B: Szerintem 2004-ből, akkor kezdtünk együtt dolgozni.

D: Nagyon érdekes volt így megismerkedni, mert találkoztam már más fotóssal is úgy, hogy régebb óta követtem a munkáit, mint ahogy megismertem őt, de ez egészen más volt. Nagyon örültem, hogy olyan fotóssal dolgozhattam együtt, aki nem ez a „tucat”, hogy fotózgatok, és tök jó, és jó is lenne megélni ebből, mert jó kis alibi munka. Te teljesen más voltál, mint ezek az arcok. Ez a folyamatos lüktetés, ami jellemző rád, másokat is inspirál. Mi tart ekkora lendületben?

B: Szerintem hiperaktív vagyok, és ez a megoldás nagyjából mindenre. Nem bírok nyugton maradni. Meg nyilván szeretek fotózni és az a cél, hogy minél jobb képeket tudjak készíteni.

D: Csak a fotózásban vagy hiperaktív, vagy amúgy is?

B: Nem, amúgy is ilyen fazon vagyok, hát ismersz azért, jobbra-balra rohangászom, és mivel mindig nálam van a fényképező, így a kettőt összekötöm.

D: Nálunk volt az esküvőd a 360-ban (360 Bár- a szerk.), és egyedüli párként nektek engedték meg, hogy ott tartsátok. Gondolom ez egy örök élmény lesz.

B: Az biztos! Azóta is szívesen nézegetjük az ott készült képeket.

D: Egyformán pörgősök vagytok mindketten?

B: Nem, a feleségem pont az én ellentétem, nagyon nyugodt típus, úgyhogy kiegyensúlyozzuk egymást.

Nézd meg mit készítettek együtt a fiúk!

Tovább

Letűnt korok nyomában - Városi Gorillák interjú

varosi_gorillak.png

A Városi Gorillák az egyik legismertebb urbex csapat itthon. Ahhoz azonban, hogy jobban beleássuk magunkat a világukba, először érdemes tisztázni, hogy mi is az urbex egyáltalán. A szó az urban exploration angol kifejezésből jön, ami azt jelenti, hogy városi felfedezés. Ez leginkább olyan gyakran csoportos akciót fed le, ahol a túrán résztvevők elhagyatott épületekbe másznak be. Ez előfordul, hogy nem kis erőpróbával jár, hiszen van, amelyik magasan vagy éppen mélyen van, de mindenképpen zárva. Az urbex nem újkeletű dolog, már a 80-as években is elég elterjedt volt világszerte, és ha jobban belegondolunk, mivel a kíváncsiság egyidős az emberiséggel, így még valószínűleg sokáig fent is marad ez az esetekként nem is veszélytelen hobbi. Ma már szerencsére számos blogot böngészve mi is részesei lehetünk ezeknek a kalandoknak, kedvenc urbexeseinknek hála végre beleshetünk a titokzatos, romos épületek belsejébe. Az egyik főgorilla, aki legyen így egyszerűen Gorilla 1, most ebbe a világba vezet be minket.

Ha visszagondolsz, emlékszel, mikor töltött el először az az érzés, hogy olyan helyekre szeretnél benézni, ahova nem juthatsz be elvileg?

Gorilla 1: Legelőször akkor, amikor apukámmal sétáltunk még a Corvin Pláza helyén. Még álltak a régi épületek, az egykori bérházak – láttuk, hogy egy háznak nyitva van az ajtaja, ki volt plakátolva a bontási idő. Ott akkor néhányba be is mentünk. Az emelet le volt zárva, csak a földszintet tudtuk bejárni, na akkor nagyon késztetést éreztem, hogy jaj de felmennék az emeletre. Persze apukám nem engedte meg, úgyhogy ez váratott még magára.

Akkor végül mikor volt az első alkalom, amikor belógtál valahova?

Gorilla 1: Ez 2012. nyarán volt egy osztálytársammal, akit sikerült egyáltalán megfűznöm, hogy jöjjön el velem urbexelni. A római-parti egyik hotelbe mentünk be, és teljesen felkészületlenek voltunk: odamentünk egy fényképezőgéppel és kész. Végül nagyon jó nap lett belőle.

Na ez nagyon érdekes, hogy mondod, hogy felkészületlenek voltatok. Most hogy már elég profin csináljátok ezt, hogy készültök fel egy ilyen akcióra?

Gorilla 1: Tulajdonképpen mindig megtervezzük, hogy melyik helynél mekkora a rizikó. Például őrzöttebb helyre nyilván viszünk kötelet, kesztyűt, meg ott jobban körülnézünk, mielőtt bemegyünk. Viszont a nagyon gyenge épületek esetében, ahol  se kerítés, se kutya, se kamera, se biztonsági őr, általában csak úgy belógunk.

Érdekel, hogy milyen meglepetések érték már a gorillákat?

Tovább
süti beállítások módosítása