Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán


A művészi küldetéstudat ereje - Interjú Blaskó Borbálával

2017. március 24. - absolut_hu

blaskoborbala.jpg

Blaskó Borbála klasszikus balettal kezdte pályáját, kisgyerekként került a Balettintézetbe. Hogy a kemény munka iránti elkötelezettség és a fanatizmus itt ivódott-e belé vagy otthonról hozta, nem lehet biztosan tudni, elmosódnak a határok. Több területen is kipróbálta magát az elmúlt húsz évben, dolgozott Bozsik Yvette asszisztenseként, játszott a Nemzetiben (Magyar Nemzeti Színház- a szerk.), számtalan alkalmazott koreográfiát készített a Székesfehérvári Vörösmarty Színházban. Jelenleg saját útját járja, kitartó munkájának gyümölcse pedig beérni látszik. Első darabjával, a Hekabéval a tavalyi évadban mutatkozott be önálló alkotóként, ezt követte idén a Pukedli – Hajsza két egyfelvonásos darab, amit március 29-én a budapesti közönség is megnézhet az Átriumban.

Mik azok a tévképzetek, amik az emberek fejében vannak a balettal és a kortárs tánccal kapcsolatban?

Erre nagyon nehéz válaszolnom, mert gyerekkoromtól kezdve a művészvilágban élek, és nem tudom, hogy a civil ember hogy gondolkozik erről, vagy hogy lát egy művészt kívülről. Én csak azt hallom visszajelzésképpen, hogy mi egy álomvilágban élünk, a fellegekben járunk, és nem vagyunk képesek a realitások talaján maradni. Lehet ebben valami igazság. Talán kicsit magányosnak és öntörvényűnek tűnhet kívülről a művészi létforma. Valóban megvan minden művésznek a maga rigolyája, ami sokszor egocentrikusnak mutathatja az embert, de az is biztos, hogy nekem például szükségem van arra, hogy meglegyen és meg is tudjam teremteni a saját magánszférám és a szabad teremet, hogy kellően tág, „levegős” környezetem legyen. Például ha este előadás van, akkor egy művészembernek – legyen színész vagy táncművész az illető –rámegy az a napja, ami azt jelenti, hogy aznap csak az előadással foglalkozik. Felépíti magában; fizikailag, lelkileg és szellemileg is arra készül, hogy este olyan állapotba tudjon kerülni, ami belülről fakadóan, a saját belső érzéseihez mérten adekvát és hiteles tud lenni.

Valójában milyen táncosnak lenni?

Ha a klasszikus balett oldaláról nézem, tulajdonképpen végigmentem ezen a kemény tíz éves intézményi képzésen, a Balettintézetben. (Most már Magyar Táncművészeti Egyetem – a szerk.) Itt az oktatásban nagyobb hangsúlyt kap a szakmai rész, inkább a gyakorlatra irányult a koncentráció, így sajnos kevesebb idő jutott az elméleti oktatásra. Sokszor hallottuk gyerekként, amikor rohangáltunk az Andrássy úton, hogy „Nézzétek, itt vannak a balettpatkányok!”. Ez elég kirekesztő és sarkított definíció, kissé degradáló kifejezés, mert attól, hogy valaki fanatikusan végzi a munkáját, kötelességtudó, és rááll egy önmaga által kiszabott pályára, majd meghatározott tempóban halad az útján, az még nem jelenti azt a közhiedelemmel ellentétben, hogy elméletben alulképzett, csak a külső megjelenésére, az esztétikumra törekszik, egyébként meg beáll a sorba és futószalagon, egy kaptafára hajtja a mindennapjait. Persze maga a klasszikus balett képzés egy burokban zárt világot takar, és már-már monoton- és rutinszerűnek tűnhet a tíz éven keresztül napi szinten végzett gyakorlatok sorozata, de a technikai és szakmai tudásért meg kell küzdeni és ugyanannyit szenvedni, magas szinten minden áldozatot követel, lemondásokkal jár.

Láss bele a modern tánc kulisszái mögé!

Tovább