Fotó: Bodnár Dávid

Szögi-Csomány Boglárka és Faragó Tamás története még az Óbudai Egyetemen kezdődött. Ezt követte egy közös munkahely, ahol szakmai kapcsolatuk még inkább elmélyült; annyira, hogy úgy döntöttek, közös márkát indítanak. Bár el kellett telnie egy kis időnek, amíg kiforrt a Vengru ötlete, de az egy éves útkeresés végén olyan terméket tarthattak a kezükben, ami nemcsak szép, de praktikus és itthon kimondottan egyedinek számít. Táskáik lényege, hogy a rajtuk lévő paneleket tetszés szerint lehet variálni, így mindig naprakészek lehetünk az új trendekkel. A Vengru kiemeltem vásárló centrikus márka; annyira, hogy webshopjukban mi magunk állíthatjuk össze egyedi táskánkat, és így részese lehetünk a kreatív folyamatnak. A két tervezővel műhelyükben találkoztunk, ahol a kulisszatitkok mellett azt is megtudhattuk, hogy miért szeretnek annyira Budapesten élni.

Mindketten ruhatervezéssel foglalkoztatok, ráadásul egy cégnél. Hogy jutottatok el a Vengru táskákig?

Tomi: Először ruhamárkában gondolkodtunk, és meg is tettük a kezdeti lépéseket. Azok is speciális darabok lettek volna, eleve testalkatokra terveztük a különböző modelleket, de pont emiatt ütköztünk nagyon sok akadályba. Aztán Bogi megemlítette, hogy benne már az egyetem alatt felmerült, hogy jó lenne táskákkal foglalkozni. Ha ez előbb kiderül, lehet, hogy nem húzzuk olyan sokáig az A tervet. (nevet) Egyből fel is mértük a piacot, és azt láttuk, hogy talán a kiegészítőknek jelenleg nagyobb keletje is van, mint a ruháknak.

Bogi: A munkánk kapcsán követtük a fast fashion divatot, és azt láttuk a nagy márkáknál, hogy ők is átálltak arra, hogy a ruhákat leegyszerűsítik, a kiegészítők terén pedig megnövelik a választékot. Főleg az győzött meg minket, hogy a ruhák terén lehetetlen tartani a lépést. Olyan hatalmas impulzus éri az embereket, hogy a magyar márkáknak nagyon nehéz dolguk van velük szemben.

Tomi: Az is szerepet játszott a döntésben, hogy mindenképpen időtálló darabokat, értéket szerettünk volna teremteni. Amíg egy ruhát gyakrabban cserél le az ember, a táska sokáig a ruhatár része marad. Ráadásul egy jól megválasztott bőrtáska örök darab, akár évtizedekig tudod hordani, amennyiben jó minőségű alapanyagokból készül.

Az Absolut Cities kampány a 80-as években indult. Első hirdetése a jellegzetes palack alakú medencéjével az Absolut LA volt, ami egy az egyben hozta az Angyalok városára jellemző hangulatot. Teljesen más volt, mint amit addig láttak az emberek, és egyből hatalmas sikere lett, aminek csak egyik oka a figyelemfelkeltő vizuál. Leginkább annak tudható be népszerűsége, hogy a legtöbben érzelmileg kötődnek a helyhez, ahol élnek, a hirdetés pedig pont ezt az érzést indukálta. Az Absolut LA-t aztán további hirdetések követték, csupa jellegzetes, humoros, hazafias, de mindenképpen érzelmet kiváltó témaválasztással.

25 éven keresztül használta a márka ezt a vonalat, aztán 2007-ben megszületett egy új vonal, ahol az USA nagyvárosait állították főszerepbe, de tovább léptek az egyszerű hirdetéseken. Az új vonalú Absolut Cities kampányban maga a palack kapott minden alkalommal az adott városhoz illő grafikát, a benne lévő vodka pedig külön ízesítést. Erről részletesen itt olvashattok.

New Orleans, Los Angeles, Boston, Brooklyn, San Francisco, Miami, Chicago és Texas után, a nagy sikerre való tekintettel átlépve az Egyesült Államok határát, az Absolut további városokat, országokat vett célba, továbbra is helyi művészekkel együttműködve. A különbség egyedül az volt, hogy új íz már nem minden esetben társult a limitált kiadásokhoz.

Dorkó Dániel először nem fotósnak készült, de az ELTE társadalomtudományi karáról elcsábította a fotográfia, így felvételizett a MÚOSZ fotóriporter képzésére. Hogy ez mennyire bizonyult jó döntésnek, azt az elmúlt tíz év igazolta. Az egykori fotóriporter ma leginkább portréfotózással foglalkozik, mellette pedig szabadidejében szívesen járja Budapest utcáit, ahol elmondása szerint bőven talál fotótémát. Most ezekből a képekből egy könyv is megjelenik, aminek a megkoronázásaként szeptember 5-én a Budapest Projekt Galériában egy kiállítás keretén belül 42 fotóval testközelbe is kerülhetünk. Az installálás első napján látogattuk meg a fiatal fotóst a galériában, ahol beszélgettünk sajátos festményszerű portréfotóiról, az analóg technika sajátosságairól és Budapest különösen izgalmas pontjairól.

Annak idején mi vonzott a fotózás felé?

A nagypapám hobbija a fotózás és a filmezés volt. Az egyetemen, ahol fizika professzorként oktatott, volt egy fotólaborjuk, ott hívta elő a képeket. Sokat fényképezte a családot. Egyszer látogatóban voltunk náluk, és kaptam egy kis fényképezőgépet, emlékszem, folyamatosan azt kattogtattam. Nagyon meghatározó emlék, amikor összegyűltünk a diavetítő elé, és megmutatta a képeit. Ez minden kisgyereknek felér egy varázslattal, de nálam a mai napig tart.

Te választottad a portréfotózást, vagy inkább az választott téged?

A MÚOSZ utolsó évében a Nők Lapjához jelentkeztem gyakornoknak, és ott is maradtam pár évig Falus Kriszta asszisztenseként. (Falus Kriszta nevéhez köthetőek a Nők Lapa címlapfotói.- a szerk.) Már egy ideje száguldó fotóriporterként dolgoztam, amikor elkezdett mocorogni valami bennem; azt éreztem, hogy valahogy vissza kellene kanyarodni a portrék irányába. Mivel fotóriporterként is rendszeresen készítettem portrékat, tudatossá vált, hogy azt élvezem a legjobban csinálni.

Ez már mind történelem

A Cosmopolitan koktél annyira közismert és népszerű, hogy szülői jogaiért igen sokan versenyeznek. A legtöbb forrás szerint Cheryl Cook nevéhez köthető az ital megjelenése. A floridai South Beachen dolgozó bartender valamikor az 1980-as évek közepén a sok martinis poharat szorongató vendége láttán elgondolkodott, mi mást kínálhatna a tömény Martini koktél helyett a nőknek. Hogy a kecses martinis pohár a nők kezébe is odakerüljön, egy kissé savanykás, mégis markáns, elegáns, rózsaszín italt alkotott egy 30-as években felbukkant gin alapú koktél alapján. Cheryl eredeti receptje szerint a koktélba kell vodka, egy löttyintésnyi triple sec, egy csöppnyi Rose’s limelé és csak éppen annyi áfonyaszörp, hogy csinosan rózsaszínre fesse az italt. 

Cheryl Cook, a 80-as évek egyik legismertebb bartendere

Ám a Massachusetts-i meleg közösség nagy része egy ottani bartendernek, John Caine-nek köszönhetően állítólag már a 70-es években ilyesmi koktélt ivott, és amikor John átköltözött San Franciscoba, vitte magával az ital hírét is. Toby Cecchini bartender Manhattan-ben az Odeon-ban fejlesztette tovább John Caine receptjét 1988-ban, és végül ez lett a Cosmopolitan készítésének általánosan elfogadott és elterjedt módja, amelyben Absolut Citron-t, Cointreau-t, frissen facsart lime levét és több áfonyalét használt.

A 80-as évek végén Toby Cecchini (Odeon) és a Martinik királynőjének kikiáltott Cheryl Cook mellett az amerikai koktélkultúra keresztapjának tartott Dale DeGroff (The Rainbow Room) is az Absolut Citront kezdte használni, ezáltal megerősítve a jelenlegi hivatalos receptúrát. A koktél iránti hatalmas érdeklődés azonnali sikert hozott az Absolut ízesített vodkájának. New York-ban éppen csúcsára járt a party kultúra, a Cosmo hamar közkedvelt lett szerte Amerikában. Az igazi világhírig azonban még várni kellett; ezt a Szex és New York sorozat hozta el nagyjából 10 évvel később.

Részlet a Szex és New York egyik részéből

Rácz Zoltán laza stílusa, profizmusa mind azt bizonyítja, hogy nem hiába lett az Absolut nagykövete. Bár nem bartendernek készült eredetileg, amit jelenleg csinál egyáltalán nem áll annyira távol attól, amit tanult. Kereskedelemi és marketing végzettségét jól tudja hasznosítani ezen a területen. És bár a bartenderkedés hobbiként indult, és Zolit először főleg a jó kereseti lehetőség vonzotta, egy idő után szenvedéllyé vált a bár élet. Ahogy sokan mások, ő is végigjárta azokat a lépcsőfokokat, amik aztán mindig hozzátettek valamit tudásához. Jelenleg a Yellow Budapest üzletvezetője, mellette pedig olyan kiemelt helyekért felel, mint például nagyobb fesztiválok VIP részlege. Brand ambassadorként napi szinten tart tréningeket, szóval folyamatosan nyüzsög, tervez és szervez. A Yellowban beszélgettünk vele, ahol nemcsak kulisszatitkokat tudtunk meg, hanem azt is, hogy ő melyik bárba jár szívesen Budapesten, ha nem dolgozik.

Bár ma már ritkán állsz a pultban, mi az, ami a legjobban megfogott a bartenderségben?

A bárszakmának saját kis világa van. Amit a legjobban szeretek benne, hogy rengeteg új embert ismerhetek meg, és közben alkothatok is valami új dolgot. Most már két éve üzletvezető vagyok, de néha még mindig beállok a pult mögé. És hogy miért szerettem bele? Egyszer csak jött az érzés, álltam a pultban, és a többi alakult magától.

Milyen út vezetett odáig, ahol most vagy?

Az első helyemen megkérdezték, hogy mióta foglalkozom ezzel, azt füllentettem, hogy ezer éve bartender vagyok. Emlékszem, hazavittem az itallapot, és egy nap alatt megtanultam a recepteket, hogy beengedjenek a pultba. Szerencsére elég hamar rákaptam az ízére, könnyen ment, nem is gondolták azt, hogy én kevesebb ideje csinálom ezt. Bartenderként dolgoztam több helyen, és rendezvényeken is szép számban, aztán az Akváriumba kerültem, ott dolgoztam először üzletvezetőként, jelenleg pedig itt vagyok a Yellow Budapestben.

Ki ne szeretne belelátni a híres zenekarok életébe? Vajon tényleg minden csak a bulizáról szól? Egyáltalán mi folyik egy turnébuszban; és a backstage-ben? Sokszor mondják, hogy ami ott történik, ott is marad. Ez mostantól megváltozik. Miskovits Marci az ország legmenőbbjeit kíséri el egy-egy turnállomásra, így ezentúl ti is beleláthattok a színfalak mögötti világba, a színpad előtti rituálékba, a koncertek utáni őrült partyzásba. A jó hangulatért az Absolut felel, a többi meg kiderül.

Az Astoriától pár perc sétára található a város legizgalmasabb közösségi varróműhelye. A PINKPONILO az etikus divat jegyében működik; és nemcsak ruhajavító és készítő műhely, hanem sokféle workshop helyszíne is. A varroda ötletének megszületésével egyidőben kezdtek gyűlni a helyiségben látható pónik is, mindenféle formában és színben. Ma több, mint 300 póni talált itt otthonra. A két alapító Kudron Anna és Szabó Viktória nem sokkal a nyitás után egészült ki Burány Verával, akivel így teljes lett a csapat.

„A szerencse hozott össze minket, de még inkább a MOME. Vikivel közös osztályba jártunk, és mire már rengeteg művészetmenedzsmenti munkánk és külföldi élettapasztalatunk is összegyűlt, egy közös saját projektet szerettünk volna elindítani. Ez még 2015-ben volt.”- mesél Anna a kezdeti törekvésekről.

A diplomázást követően egyelőre még csak a szándék volt meg a két lányban, név, pénz és a területen szerzett tudás nélkül vágtak bele, de mivel szeretnek együtt dolgozni, kreativitásuknak és kitartásuknak köszönhetően egy igazi élményszigetet hoztak létre a Wagner udvar egyik helyiségében. Vera szakmai gyakorlat helyszínként választotta a Pónit, a fenntarthatóságra való törekvés miatt, mert őt ez és a divat szociális vonatkozása érdekli leginkább. 2017 nyarán sétált be az akkor még viszonylag üresen álló V. kerületi üzlethelyiségbe. Viki nosztalgiával emlékszik vissza arra az időszakra:

„Izgalmas idők voltak. Akkoriban költöztünk haza, tele voltunk ötletekkel, tervekkel és tudtuk, hogy kell egy saját hely. Azt, hogy az egy varroda lesz, csak későn találtuk ki. Amin én azóta is meg vagyok vagyok lepve, mert előtte nem mozogtam divat területen.”

Anna, Vera és Viki, a PINKPONILO csapata

Fotó: Bodnár Dávid

Forrai Ferenc művészetére a tömör, geometrikus, szimbólumokban gazdag, absztraktív stílus jellemző, amit mesterien használ fel az őt megérintő irodalmi művek és saját élete feldolgozásához. A mai napig úgy érzi, hogy az igazán nagy pillanatok munka közben jönnek. 2016-ban a Design Hét apropójából készített Négyszöglet sorozata a Visegrádi Négyek irodalmi mesterműveit dolgozza fel az ő szemszögéből. Ennek következő állomása idén szintén a Design Héten lesz egy kiállítás keretén belül. Addig pedig újabb és újabb töredékek jelennek meg a Hype and Hyper oldalon, ilyen módon online lábat is hozzátéve ehhez a komplex műhöz. Ferkóval többek között a művészeket kihívások elé állító alkalmazott lét és a szabad alkotás közötti egyensúly megtartásáról, a siker különböző aspektusairól és a Budapest tematikával kapcsolatos terveiről beszélgettünk művészlakásában.

Alkalmazott grafikusként dolgozol, de az mindig nagyon fontos volt számodra, hogy a szabad alkotásra is legyen időd. Nem mindig egyszerű megtartani az egyensúlyt, főleg akkor, ha az ember szakmája nagyon hasonló ahhoz, amit szabadidejében is csinál. Te hogy találtad meg az egyensúlyt a munkád és a művészeted között, és hogy tudod fenntartani? Vannak erre módszereid vagy ösztönösen jön?

Bár egyszerűnek tűnik, de ez egy eléggé összetett kérdés. Valóban nehéz megtalálni és fenntartani az egyensúlyt, mert bármennyire is jobban kedvelem a szabad alkotást, be kell látni, hogy ebből jóval kevesebb bevételem van, valamiből pedig meg kell élni. Az alkalmazott vonalat is imádom, mert az is mindig nagy kihívás, hogy valaki számára megfogalmazzak egy márkát vizuálisan, elindítsam egy olyan úton, amit ő elképzelt. Többnyire az arányok a fontosak; az, hogy ki milyen arányrendszert épít fel magának. Ez a munkában is és az életben is visszatükröződik. Alkalmazott grafikusként a munkáim nagy része a boros vonalhoz kapcsolódik, ahol viszonylag nagyobb szabadságot kapok, mint egy általános alkalmazott megbízás során. Ez is segít abban, hogy ezt a vonalat is így tudjam vinni. A szabad alkotás és az alkalmazott terület közötti egyensúly megtartása azért is nehéz, mert az autonóm, egyéni munkához szükséges feltételeket az alkalmazott vonalból kell kigazdálkodnom. Gondolok itt egyrészt a projektek finanszírozására, viszont ez nem csak abból áll, hogy megveszem a papírt, a tintát vagy a festéket, mert az idő az, ami igazán sokba kerül. De igazából ez nem is érdekel, mert imádom a szabad alkotást. Ha elsődlegesen a pénzkereset motiválna, akkor elveszíteném a szabadságot. Nem akarom fix pontokhoz, megtervezett irányhoz kötni, mint az alkalmazott vonalat, inkább maradjon meg a szabadság és az az erős szubjektivitás, ami belőlem jön. Ami fontos, hogy nem tudom külön választani az élet más részeitől, mert mindenben benne van, azt dolgozom fel, amit megélek, átélek.

A bioetikának van egy olyan ága, ami a növények és az emberek kapcsolatát vizsgálja, azt, hogy miként hatnak egymásra, hogyan segíthetik egymást. Innen ered a PLANTETHICS neve, ami egy etikus, környezettudatos, fenntartható, vegan divat és lakberendezési kiegészítőket, ékszereket készítő hazai márka. Itt bármit lát az ember, biztos lehet, hogy kézzel és hatalmas szeretettel állították elő. A márka küldetése közelebb hozni a növényeket - tágabb értelemben a természetet - és az embereket. Célja, hogy megmutassa, a növények szeretete mentén lehet más utat is választani, és lehet zöldebben, kisebb ökológiai lábnyommal, felelősségteljesen, mégis lazán, divatosan élni, tömegtermékek helyett a kis szériás, egyedi tervezésű, helyi alkotók által készített darabokat vásárolni.

Ki áll mögötte?

Dénes Barbara tizenhét éve foglalkozik kommunikációs szakemberként és projektvezetőként itthon és külföldön fenntarthatósági és kulturális projektekkel, amik során már többször felmerült benne, hogy jó lenne egy saját kezdeményezés, ahol a környezettudatos design és divat mentén közelebb hozhatja az embereket a természethez. Ő maga erdő mellett nőtt fel, közel a természethez, és ez egy életre meghatározta a növényekkel való kapcsolatát. Az, hogy ma, felnőttként is ugyanezt tartja természetes közegének, valószínűleg a korai élményeknek köszönhető.

Keresztes Zsófiát mindig is a furcsa dolgok érdekelték; ő a groteszk, már-már morbidba forduló témákban is megtalálja a szépséget. Művészete megosztó, és eddig nehezen talált utat a hazai közönséghez. Tavaly azonban megkapta az egyik legrangosabb hazai szakmai elismerést, legnagyobb meglepetésére, Esterházy díjas lett. Júliusban közös kiállítása nyílt Tom Volkaerttel. Az Everybody Needs Art kiállítóterasza a galériák sterilitásával ellentétben inkább kísérletezősebb helyszín, ahol mindkét művész szobrai jól érvényesültek. Zsófia nem most dolgozott együtt Bencze Péter kurátorral, több külföldi kiállításában is segített már az Everybody Needs Art alapítója. A Sunbaked Thirst with Love Finisszázsán az Absolut is ott volt.

Tom Volkaerttel volt már a kiállítás előtt is kapcsolódási pontod?

Igen, ez alapvetően egy online ismeretség volt, az Instagramon keresztül találkoztunk egymás munkáival először, majd ugyanaezen a platformon kezdtünk el chatelni. Többször szóba került, hogy mennyire szeretnénk egy közös kiállítást, és viccelődtünk is vele, hogy vajon mikor lesz egy olyan kurátor, aki lát fantáziát ebben a párosban, végül Peti lett az, és három év után teljesült a vágyunk. (nevet) Tom munkáiban is ugyanúgy megjelennek az elfolyó, szervekre utaló elemek. Első ránézésre absztrakt formavilágúak a munkái, de ha tovább vizsgálod, konkrét motívumokat is felfedezel benne, egy-egy groteszk arcot, testrészeket.

A Magyar Képzőművészeti Egyetemre jártál, festő szakra. Hogy jutottál el oda, hogy egyszer csak elkezdtek lemászni a képek a falról, és átalakultak szobrokká?

Még a Kisképzőben kerámiaszakos voltam, onnan ered ez a fajta térbeli látásmódom. Azalatt az idő alatt szigorúan funkcionális tárgyakat készítettünk, nekem ez a hozzáállás akkoriban megpecsételte az agyaghoz való viszonyomat, és nem tudtam megregadni benne azt a fajta szabadságot amiről, azt gondoltam szükséges ahhoz, hogy a képzőművészet terepén ki tudjak teljesedni. Így jött a festészet. Úgy gondoltam, hogy festészeti eszközökkel jobban meg tudok majd valósítani egy-egy olyan koncepciót, amit elképzeltem. Ma már teljesen másképp látom, és egy ideje vágyom is arra, hogy újból agyaggal dolgozhassak. Valószínű ezért is tetszenek annyira Tom szobrai, mert abban ahogy ehhez az anyaghoz nyúl, benne van egy olyasfajta bátorság, amit én akkoriban, amikor előszőr volt rá esélyem, nem tudtam meglépni.