Andok Tamás A Stray Ghost and Other Stories fotósorozata akár egy Edgar Allen Poe novelláskötet címe is lehetne. Nem hiába adta ezt a címet; a képeken látható néhol elmosódó, misztikusnak ható alakok akár a város szellemei is lehetnének. Kísértetek, akik történeteket mesélnek nekünk Budapest rejtett életéből. A fiatal fotósnak különleges érzéke van arra, hogy úgy tárja elénk a rohanó mindennapokat (hiszen valójában mindennapi helyzeteket látunk), hogy közben olyan érzésünk legyen, mintha a fotón látható elkapott pillanat a világ legfontosabb pillanata lenne. Tamás elmondása szerint ezekben a fotókban zanzásítja érzéseit és élményeit; ő inkább vizuális módon szeret elmesélni. Ilyen szemponból nem a szavak embere. Nemrég azonban kivételt tett, és Instagram oldalán felfedte 7 kép történetét. Többek között erről is beszélgettünk vele sok más fotós és nem fotós témában.

2017 elején úgy érezted, lehet, hogy eljött az ideje, hogy kicsit szüneteltesd a street fotózást; erre kijöttél egy olyan erős sorozattal, mint A Stray Ghost and Other Stories. Mi történt?

Akkor már félkész volt ez a sorozat, és ha jobban belegondolunk, változtattam is bizonyos szempontból azáltal, hogy elkezdtem közelíteni a fotós elképzeléseket az irodalom világához. Kicsit furcsa és nehéz feladat az irodalomról és a szövegalkotásról való gondolkodást átültetni a fotózásba. A Stray Ghost esetében ez valójában arról szólt, hogy a fotósorozatot úgy építettem fel, mintha egy novellás kötet lenne. Manapság nagyon népszerű a storytelling, de közben nagyon nehéz is újat mutatni ezen a téren. A Stray Ghost kapcsán éreztem, hogy megvan az egysége, de mégsincs meg benne az a vezérfonál, ami más konceptuális sorozatoknál igen. Inkább úgy éltek a fejemben ezek a fotók, mint az életem meghatározó időszakainak pillanatai, de ahogy összeraktam a őket, feltűnt, hogy minden képnél van egy intim, személyes sztori, ami megadja a szükséges egységet. Emiatt pedig fel tud épülni egy olyan képes anyag, ami hasonlóan működik, mint egy novellás kötet. Ezért van egyébként minden képnek külön címe.

Az Instagram oldaladon nemrég 7 kiragadott fotó személyes történetét ismerhettük meg. Mennyire volt nehéz kiadni ezeket a sztorikat? 

Fú, nagyon! A fotózás nekem nagyon személyes és intim dolog. Sokan mondták már, hogy a képeimben ott van egyszerre a nyitottság és a zárkózottság. Az viszont biztos, hogy mindegyik mögött megjelenik egy markáns, személyes élmény, sztori vagy gondolat. Ezek akár hetekig vagy hónapokig kavargó érzések is lehetnek, amiket egyenként elég nehéz lenne elmesélni. Az ember nehezen adja ki a privát élményeit, számomra a kép, mint médium zanzásítja ezeket. Én ilyen módon szeretem elmesélni a bennem lévő érzéseket vagy az átélt dolgokat. Mivel sokan érdeklődnek a címek mögötti sztorik iránt, és úgy éreztem, hogy vannak annyira érdekesek ezek a történetek, hogy elmeséljek párat közülük, megkértem 7 embert, hogy válasszanak ki egy-egy képet, ami megragadta őket. 

A Stray Ghosts and Other Stories sorozat egyik fotója

A fotózás, mint sok más művészeti ág, terápiás célt is szolgál. Ez mennyire van jelen nálad?

Bár szoktam használni ezt a szót, mégsem szeretem annyira a terápia kifejezést, mert túlságosan pszichológiai jelleget ad az egésznek, inkább a kikapcsolással és az elvonulással hoznám párhuzamba. A  street fotózás különösen alkalmas arra, hogy belekerülj a flow állapotba. Nálam egy-két képben rengeteg minden össze tud sűrűsödni, kezdve zeneszámoktól, filmeken át, a saját gondolatokig. Ahogy ez az egész szinte forrong bennem, egy idő után képi formát ölt. 

Amikor annak idején felköltöztél Pécsről, rengeteget jártad a várost, és egy-két történeted alalpján úgy tűnik, eléggé ki is ismerted. Vannak azért még olyan zegzugok, amik újdonságként hatnak rád?

Sok ilyen van még. Már nem járok annyit, mint annó, azt, hogy annyit mentem, a felköltözés izgalma hozta. Amikor valaki felköltözik Budapestre vidékről, egy kisebb városból, már az önmagában nagy hatással van rá, hogy itt a Duna, egy gyönyörű folyó. Eleve már ez egy izgalmas jelenség. Aztán ott vannak az újdonságok; a metró, a villamosok és a városban érezhető zsizsegés. Ez nagyon felvilanyozza az embert! Ma, ennyi év után, nem jelent akkora izgalmat, de még mindig vannak olyan részek, amiket nem sikerült megörökíteni, és szeretném. Mostanában sokat voltam Óbudán, és a kis utcás, nyugis környezet, ami azt a részt jellemzi, a képeimen nem jön át annyira. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem látható a fotóim között olyan, amit ott készítettem, de még nem sikerült olyan pillanatot elkapnom, ami igazán különleges, igazán „odatartozó” lenne. Amúgy Budának sok ilyen része van. Valószínűleg sok időt kellene ezeken a helyeken eltöltenem, hogy megfoghatóvá tudjam tenni őket. 

Igen, hiszen a te képeid nagyon élnek. A Danube sorozatnak is hiába ez a címe, nem a Dunát, hanem a két oldalon folyó mindennapokat örökítetted meg, négy évszakra és részre bontva. 

Az a sorozat sokat változott a készítés alatt. Teljesen mást mutatnak azok  a képek, amiket a felköltözés után készítettem, és azok, amiket egy-két évvel később. A Duna viszont mindig ott van, mint egy origó pont, ami azt a fajta izgalmat szimbolizálja, ami megvan bennem a mai napig, amikor átmegyek valamelyik hídon, és meglátom. Abban a sorozatban is meg akartam ezt mutatni. Egyébként már ott elkezdődött az irodalomhoz való közelítés, hiszen „A Dunának két partja van” egy Szerb Antal idézet alapján jött. Ami viszont érdekes, hogy a sorozatban egyik oldal sem jelenik meg markánsan; a legtöbb képről nem tudod megmondani, hogy Budán vagy éppen Pesten készült. A képek stílusa valahogy elmossa az egészet, inkább a felfedezés élménye az, ami jelen van.

A Stray Ghosts and Other Stories sorozat egyik fotója

Sokáig egy jegyzetfüzetbe írtad a bejárt részeket.

Egy török fotós barátom tanácsára kezdtem el a technikát. Általában megvannak a fix terek és útvonalak, amiket bejársz nap, mint nap, és ezekből nehéz kiszabadulni. Amikor pedig sikerül, akkor ott a kérdés, hogy mégis hova menj fotózni. Úgy is lehet erre tekinteni, hogy turista leszel a saját városodban. Fogtam a térképet, a leírásokat, és kinéztem a különböző városrészeket. Például rájöttem, hogy előtte Vízivárosban még nem is nagyon jártam. 

Volt olyan élményed a várost járva, ami megmaradt benned?

Nemrég történt velem, hogy éppen Óbudán mentem át gyalog, és találtam egy fölfelé vezető gyönyörű kis utcát. Csak néztem döbbenten, hogy; „Ez eddig is itt volt? Ki rakta ide?” Annak idején, amikor felköltöztem, a Földalatti és a megállói kissé régies, autentikus látványa teljesen megragadott. A dunás sorozatomból nagyon sok kép ott készült. Egyébként az is nagyon érdekes, hogy a város mennyire más arcát mutatja a négy évszakban. 

Sokszor hivatkozol könyvekre, zenékre, filmekre. Van olyan képed, aminek különlegesen izgalmas a története ilyen szempontból?

A hamarosan megjelenő új sorozatomban van egy erdőre néző, fentről lőtt kép, amit a Normafán a Kilátóból fényképeztem. Miután elkészültem az utómunkával, valamiért nagyon erősen a japán festészet bizonyos ágaira emlékeztetett. Ehhez tudni kell, hogy a készítés és az utómunka alatti pár hétben volt egy álmom Hokuszai, japán festő képeiről. Maga az álom Ukijo-stílusban jelent meg, ami kicsit hasonlít a Van Gogh-ról szóló festett mozifilmhez. Pont akkoriban olvastam Hokuszairól egy könyvet, ami nagy hatást gyakorolt rám. Sokat pörgöt a fejemben, és ezt nem úgy kell érteni, hogy maguk a képek, inkább csak egy olyan érzés volt, amikor például egy zenét sokat hallgatsz, és annyira rád nyomja a bélyegét, hogy a hangulatodban is megjelenik. Szóval ez az egész visszaköszönt a vizualitásban, és sokáig nem jöttem rá, hogy mi jut róla eszembe, csak ott volt az az ismerős érzés. Aztán egyszercsak beugrott a könyv és az álom. Utána egy japán ismerősömet meg is kértem, hogy fordítsa le nekem japánra, hogy „Láttam Hokuszai álmát”. Ez lett a kép címe. 

A Danube sorozat egyik fotója

Milyen zenékre fotózol?

Változó. Tavaly nagyon sok ambientre és elektronikus zenére fotóztam, egy időszakban pedig különböző európai jazz zenészek, világzenét játszó együttesek lemezeit hallgattam. Aztán egy időben rap zenére jártam a várost, azt nagyon bírtam, mert a hip-hop számok nagyon jó flowt adtak. Egyébként az új sorozatomból, ami 30-40 képből áll, 25 kép zenéhez kapcsolódik.

Még mindig főleg telefonnal fotózol?

Pont az elmúlt 4-5 hónapban nem fotóztam aktívan telefonnal. Most leginkább a digitális gépemet használom. Volt idő, amikor sokat dolgoztam analóggal; az nagyon hasznos tud lenni, mert ha mellé még meg is tanulod, hogy kell a laborban előállítani a képeket, elég jó technikai magabiztosságot tud adni. Egyébként az a véleményem, hogy teljesen mindegy, hogy mivel fotózol. Mindegyik más és mindegyik izgalmas. 

Ha az Instagram oldaladat végig pörgeti az ember, a sok fekete-fehér fotó között néha feltűnik egy-egy színes kép is. Ez mennyire tudatos?

Most elárulok egy titkot; minden képem színesben készül. Nem mondom, hogy nem értek annyira a színekhez, inkább az a helyzet, hogy annyira be tudnak szippantani, például, hogy „az a kék milyen kék legyen”, hogy legalább ötször több időt vesz el egy színes kép utómunkája, mint egy fekete-fehéré. Sokszor előfordul, hogy egy fotót mindkét verzióban elkészítek, és miután elkészültem az utómunkákal, ott tipródom, hogy melyik legyen. És szinte mindig a feket-fehéret választom. (nevet) Valahogy jobb érzékem van, ahhoz, hogy kikeverjem a fekete-fehér árnyalatokat. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs tervben régóta egy színes projekt!

Meséltél már arról, hogy mennyire lenyűgöz Budapest. A Dunán kívül még melyik részeit szereted a legjobban?

Amikor annak idején felköltöztem Pécsről, az ismerőseim óva intettek, és még egy picit féltettek is, hogy fogom bírni ezt a „koszos, büdös nagyvárost.” Pedig világvárosi viszonylatban annyira nem is nagy. Volt bennem egy kis félsz, hogy milyen lesz, de a mai napig emlékszem, hogy milyen csodálatos volt az első pár hónap itt! Például felismerni a kisugárzását a kerületeknek! Ugyanis mindegyiknek megvannak a sajátos embertípusai és hangulata. Először a VI. kerületben laktam, és akkoriban sok olyan könyvet olvastam, ami Terézvárosban vagy a környékén, a szűkebb belvárosban játszódik, így a különböző épületek, utcák, terek megismerése még izgalmasabb volt. Olvasni a múltjukat, és látni őket élőben. Különleges érzés több, mint száz évvel később azokat a századeleji anekdotákat olvasni. Amióta pedig biciklizem, teljesen más képet mutat a város. Most éppen ezt élvezem nagyon.