Képzőművésznek lenni sosem volt könnyű. A hazai kortárs művészet társadalmi elfogadottsága még mindig gyerekcipőben jár. Ha úgy vesszük a 90-es évek óta van jelen itthon. Sokan még mindig nem értik mit jelent egy képbe fektetni, azt gondolják, hogy ez csak a felsőtízezer hóbortja. A kiállítás megnyitók iránt van érdeklődés, de a potenciális vásárlók száma elenyésző. A hazai művészek nagy része csak a külföldi gyűjtőknek köszönheti, hogy megél a művészetéből. Ennek ellenére egyre több a kezdeményezés, ahol akár elérhető áron is hozzájuthatunk egy-egy kortárs művész alkotásához. Ez is az edukáció része. A fellendülést igazolja, hogy egyre több galéria nyílik, és más csatornákon is jóval többször találkozunk a művészekkel. Csalár Bence vendégeivel a hazai kortársművészet helyzetét próbálta megfejteni, mi pedig összegeztünk pár fontos gondolatot.

Szereplők:

Meggyesházi Éda a Molnár Ani Galéria művészeti vezetőjeként dolgozik, maga is művész; Musica Moralia egyszemélyes projectjével posztfolkos, experimentális zenét játszik. Több, mint tíz éve jelen van a zenei életben, játszott már Berlinben és Rotterdamban is. Ezáltal többféle nézőpontból is rálát a művészek lehetőségeire és tisztában van a hazai közönség művészethez való viszonyulásával.

Rechnitzer Zsófi szabadúszó kurátor, elismert művészeti tanácsadó, a The Bazin Project alapítója. Számos hazai és külföldi kutatással a háta mögött a kortárs művészeti piac egyik meghatározó szaktekintélye. PHD hallgatóként kutatási területe a kelet-európai műtárgypiac, ezen belül is a neoavantgárd művészek nemzetközi reprezentációja.

Olvass bele a beszélgetésbe!

Mérföldkövek

Éda: Én azokat a helyeket nevezném mérföldköveknek, ahol eddig dolgoztam. Rám jellemző, hogy egy idő után, amikor már úgy érzem, hogy az adott helyen mindent megtanultam, amit tudtam, váltok. Ez viszonylag gyakran megtörténik, mert ahogy kiteljesedik a dolog, érzem, hogy kell az új kihívás. Teljesen tudatosan csinálom, a váltás során már kitűzöm a célt, hogy az új helyen mit szeretnék megtanulni vagy elérni.

Zsófi: Ha jobban belegondolok, akkor rám is igaz ez bizonyos szempontból. Nálam is akkor fulladtak ki a dolgok, amikor azt éreztem, hogy elég volt vagy én elég voltam. Ami számomra mindig is mérföldkő lesz az a Roham Galéria. Nem mondom, hogy teljesen a nulláról építettük fel, mert magazin formájában előtte is működött. Azért is volt számomra nagyon izgalmas, mert úgy kellett definiálni magunkat, hogy non-profit szervezet voltunk, de közben kereskedelmi tevékenységet is végeztünk. A másik fontos mérfölkő a londoni galéria, ahol dolgoztam. Az nagyon sok utat nyitott meg; hogy tudjuk a magyar művészetet pozicionálni külföldön, ráadásul egy olyan galériában, ami kimondottan az angol piacra koncentrált.

Meggyesházi Éda és Rechnitzer Zsófi (b-j.)

Szakmai kiteljesedés?

Zsófi: Második éve vagyok itthon, a külföldi létet egy egészséges szünetként éltem meg. Jó volt kicsit távol lenni ettől a kulturális közegtől, és most próbálom újra megtalálni benne a helyemet, ami azért nehéz, mert nagyon megváltozott a kortárs művészetnek az intézményi közege az elmúlt 6-7 évben. Mivel a politika belefolyt ebbe a non-profit szférába, kialakultak kimondottan nagy hiányok, ami bizonyos elveszettséget eredményezett olyan helyeken, mint a Műcsarnok vagy a Ludwig Múzeum. Látva ezeket a változásokat, egyelőre nem tudom, hogy a terveim mennyire lesznek megvalósíthatóak ebben az új rendszerben. Persze én is próbálok alkalmazkodni a helyzethez, ami azért is szükséges, mert ez eleve egy új piac, ami még mindig fejlődik, változik. A 90-es években indult, azóta pedig sok galéria zárt be és nyitott ki. A jelenlegi tendencia azt mutatja, hogy egyre több a galéria, és a művészet közvetítés más csatornákon is lehetséges.

Éda: Viszonylag szerencsés helyzetben vagyok, mert a mi galériánknak elég komoly nemzetközi kapcsolatai vannak, amiket rendszeresen használunk is, sokat utazunk külföldre. Ez pont abban erősít meg, ami régóta bennem van; hogy nemcsak ebben a piacban gondolkodom. Jelenleg azt tudom, hogy jól érzem magam a helyemen, de a jövőben mindenképpen szeretnék intézményes keretek között is dolgozni.

Zsófi: Most azt látom, hogy Budapesten jó lenni. Az elmúlt 4-5 év nagy változása, hogy kinyílt a világ, és kívülről is egyre nagyobb az érdeklődés. Ha ez így folyatatódik, akkor én mindenképpen szeretném a budapesti bázist megtartani, és Édához hasonlóan utazni, és tartani, fejleszteni a kapcsolatot a nemzetközi piaccal.

Meggyesházi Éda

Mi kortárs művészet és mi nem?

Zsófi: Kortársművészetnek azt nevezném, ami a 90-es évek óta van, de közben a XX. század második felétől azért még be lehet emelni ezt-azt. Szerintem ez nagyon izgalmas benne. Az nem lényeges, hogy él-e a művész, inkább az fontos, hogy társadalmi relevanciája legyen az adott műnek. Persze ez is szubjekítv, de ha a fontos intézmények közül pár által hitelesítve van, akkor ki lehet jelenteni róla, hogy kortárs művészeti alkotás. Egyébként én személy szerint a 70-es évekbeli műveket is kortársnak tartom. Lassan elérkezik az az idő, amikor újra kell majd definiálni, de addig is marad a relevancia.

Éda: A friss diplomásoknak céljuk, hogy bekerüljenek a galériákba, de ez egyáltalán nem olyan könnyű. Egy galériának 3-5 évbe telik, amíg be tud futtatni egy művészt. És akkor ott a kockázat, hogy mi van, ha 5 év után belefárad az egészbe - olyankor a galéria nemcsak a pénzt dobta ki az ablakon, hanem az idejét is. De mivel ez egy nagyon fontos időszak a művészek számára, kellenek lehetőségek, és kellene helyek, ahol kiállíthatnak.

Online jelenlét

Zsófi: Egyre jobban pörög a social media. Az Instagram rettenetesen berobbant a kortárs művészetbe. A művészek közti kommunikáció is sokkal gördülékenyebb, egyre több kollaboráció jön létre. Persze közben nagyon el is tudnak csúszni a dolgok. Nagyon erős önkontrollt kell gyakorolnunk, hogy kiszűrjük, hogy mi a valódi művészet és mi nem. Azt mondanám, hogy érdemes böngészni, mert a művészek mellett a galériák és a kurátorok is aktívan használják. Ezzel egy időben pedig az online piac is beindult, 30 %-kal nőtt az eladás, még úgy is, hogy nem alakult ki teljesen a bizalom.

A művész ára

Éda: Az aktuális piac mindenképpen meghatározza, hogy mennyiért lehet eladni egy művésznek az alkotásait, de ez azért annál jóval több összetevős dolog. Egy fotónyomat esetében például számít, hogy mennyire régi, milyen technikával nyomták. Mi a művésszel is egyeztetünk általában, és arra is kell figyelni, hogyha több galériában is megtalálható, akkor ne árazzuk alul a többihez képest. Az árak változnak, de ez természetes. Általában a gyűjtők befektetésnek veszik meg az adott alkotást, ezért akár még az inflációhoz is igazodik az ár.

Zsófi: Ezért vannak a galériák. Mindenképpen abból kell kiindulni, hogy az itthoni piacon milyenek az árak. Ez főleg a fiataloknál jellemző. Az idősebbeknél, ahol előfordulhat, hogy a kereslet nagyobb, mint a kínálat; ilyenkor 5 év alatt akár meg is tízszereződhetnek az árak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy később nem zuhanhatnak be. Volt már példa arra, hogy ezek a lufik kidurrantak generációtól függetlenül. És megintcsak itt jön a képbe, hogyha van valaki körül egy szubjektív hype alakul ki, és nincs mögötte szakmailag is alátámasztott érték és közönségbázis, hamar elveszhet az érdkelődés iránta.

Az Absolut StudioFlow márciusban folytatódik. 

Fotók: Gábor Krisztián