Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán

Mesék felnőtteknek - Interjú Rebák Tamással

2018. január 04. - absolut_hu

rebaktamas_logozott.jpg

Rebák Tamás számára egyáltalán nem vezetett egyenes út oda, amivel most foglalkozik. Bár gyerekkorában sok társához hasonlóan szerette a rajzfilmeket és óvónéni anyukája révén gyakran elmerült a rajzolásban, sokáig csak feltöltődésként tekintett erre a tevékenységre. A tehetség viszont általában utat tör magának; ez történt az ő esetében is. Pár egyetemi szak és kerülőút után Tamás kikötött az animációnál. Az interjút olvasva pedig teljesen átjön, hogy ezzel kel és fekszik, legalább olyan fontos számára, mint a levegő.

Gyerekként mennyire voltál mesefüggő? Mik voltak a meghatározó dolgok abból a szempontból, ami most csinálsz?

Azt hiszem nem voltam nagyobb mesefüggő, mint egy átlagos gyerek. Kiskorunkban mindannyian imádjuk a rajzfilmeket, és rajzolni meg firkálgatni is szeretünk. Más kérdés, hogy később egyesek miért hagyják el, vagy épp miért viszik tovább magukkal ezt a dolgot. Egyébként az első mese, amire emlékszem az a Négy dínó New Yorkban volt. Rongyosra néztük a videokazettát a bátyámmal. Egyébként nemrég néztem újra, és meglepően okos és tanulságos sztori, tuti megmutatom majd a gyerekeimnek is. Annak idején persze csak a dínók miatt érdekelt. Az első magyar vonatkozású mese, ami rám hatással volt, a Hercegnő és a kobold, aminek a zenéje még ma is sokszor eszembe jut, de nem tudnék olyan mesét mondani, ami gyökeresen meghatározta azt, amit most csinálok. Inkább azt mondanám, hogy mindig is érdekeltek a sztorik, a kitalált történetek, és maga a mesélés, a fikció. Az egyik kedvenc játékunk bátyámmal például az volt, amit “Kinderes”-nek neveztünk el. Ez abból állt, hogy az összes Kindertojás figurából meg legoból felépítettünk egy várost a szobánk padlóján, és különböző sztorikat találtunk ki, amiket eljátszottunk a figurákkal. Akár napokig is pörgött a sztori, mint egy TV sorozat. Mivel anyukám óvónéni, talán az átlagnál többet is hallgattam mesét, és ceruzát többször nyomtak a kezembe, jobban figyeltek erre szüleim.

Mikor kezdett el komolyabban érdekelni az illusztráció és animációs filmkészítés? Mennyire vezetett egyenes út ehhez? 

Azt hiszem ennél kevésbé egyenes út nem is vezethetett volna ide. Gyakran frusztrál is, hogy ez ennyi ideig tartott. Mennyivel jobb lenne, ha már 5-10 évvel ezelőtt megtaláltam volna ezt az utat! Általános iskolában ötödiktől nyolcadikig volt otthon Nyírmadán egy képzőművészeti szakkör, amit a helyi rajztanárnő vezetett. Az egy nagyon pozitív, építő közeg volt, ahol linómetszéstől kezdve az olajfestésen át a szobrászatig mindent csináltunk. Sőt, rajzversenyekre is jártunk. Utoljára akkor tanultam rajzolni intézményes keretek között, és meg is maradt hobbinak egészen sokáig, egy kicsit mentsvárnak is azok mellett a dolgok mellett, amiket szintén elkezdtem, de nem igazán jöttek be. Tanultam sokáig klarinétozni meg szaxofonozni is, de ebből mára annyi maradt, hogy néha eljátszogatom otthon magamnak a “Minden ember macska nem lehet”-et a Macskaarisztokratákból. A gimi alatt matek szakos osztályba jártam, ahol kicsit feketebárány voltam, mert akkoriban író-költő-színész - szerűség akartam lenni, ezért mentem aztán érettségi után szabadbölcsészetre az ELTE BTK-ra, ahol végül film lett a fő szakirányom és magyar a minorom. Itt kezdett el érdekelni először komolyabban az animáció, Lichter Péternek volt egy kísérleti filmes kurzusa, ami elindított valamit bennem ebbe az irányba. A következő tanévben szintén az ELTE-n elkezdtem a pszichológiát is, mert mindig érdekelt, hogyan működik az ember, és gondoltam a későbbiekben is jól jöhet egy-egy karakter felépítésénél, motivációinak megalkotásánál. És persze akkor a szüleim is megörültek, hogy talán valami tisztességes hivatásom lesz! (nevet) De azért a félévek múltával egyre jobban éreztem, hogy a pszichológiával a BA után elválnak útjaim, de azért barátságban búcsúztunk el, már csak önismereti szempontokból is hasznos volt. Szóval miután végeztem a BTK-n is a filmszakon, akkor kellett eldöntenem, hogyan tovább. A BA évek alatt sok kisfilmet, filmetüdöt, gyakorlatokat csináltunk, amiket nagyon élveztem, és sokáig úgy hittem, hogy majd rendezni, vagy operatőrködni lenne jó a jövőben. De később rájöttem, mikor már elmentem egy-két csoporttársam nagyobb diplomafilmjébe segédkezni, hogy én nagyon nehezen bízom rá a dolgokat másokra, és a felelősséget is nehezen adom át másnak, így nem nagyon tudnám magam elképzelni rendezőként, ahol egy kis stáb esetén is több tucat embert kell koordinálni.

Ugorj fejest Tomi világába!

Az animáció miben más?

Az animációban pedig pont az tetszik, hogy mivel a semmiből teremtünk valamit, ezért az teljesen rajtunk múlik, úgy alakítjuk, ahogyan azt elképzeljük. És ha nagyon elszánt vagy, rengeteg időd és kávéd van, és ami a legfontosabb, elég őrült vagy hozzá, akkor egyedül is csinálhatsz egy animációs filmet. Ezért döntöttem végül az animáció mester mellett, szerencsére a Budapesti Metropolitan Egyetem animációs mesterszakára tudtam jönni az ELTE BTK-s film diplomámmal. A felvételi előtti félévben sokat rajzoltam és animálgattam autodidakta úton, összeállítottam egy felvételi portfóliót és felvettek. Most itt vagyok.

I'd wait for the lion. from Tamás Rebák on Vimeo.

Mesélj az első animációs filmedről!

Az első igazi animációs filmem most készítem, ez lesz a diplomamunkám. Az első mesteres félévünkben könytrailert kellett készítenünk, ami inkább egy alkalmazott műfaj, a másodikban pedig gyakorlatilag egy kis rövidfilmet, de egy érdekes keretben. A Dreampire nevű projekt azzal foglalkozik, hogy szerte a nagyvilágban leültetnek embereket egy kamera elé, és arra kérik őket, meséljék el egy álmukat. Ezekből a sztorikból van egy nagy adatbázisuk. Nekünk a múlt félévben az volt a feladatunk, hogy kiválasszunk egy tetszőleges álmot, és azt adaptáljuk. Így egy adott hanganyagra készültek animációs kis rövidfilmek, ami már önmagában egy nagyon érdekes műfaj lett. Az én választott álmom egy tigris és egy lány különös romantikus viszonyáról szól. Mivel én is nagy macskafanatikus vagyok, rögtön beleszerettem ebbe az álomba, és nem volt kérdés, hogy ez lesz a féléves projektem. Nagyon a szívemhez nőtt, úgy tekintek rá, mint egy első szárnycsapásra. Fontos volt, hogy jól sikerüljön, mert alapvetően mivel nem animációs BA-ról érkeztem, mindig azzal küszködök, hogy behozzam a lemaradást nem csak a többiekhez képest, hanem ahhoz az alternatív elképzelt önmagamhoz képest is, aki mondjuk már 10 éve ezzel foglalkozik képzeletben. Egyébként a diplomafilmem is egy ember és egy állat kapcsolatáról szól, bár erről nagyon többet nem mondhatok, mert minden spoiler lenne.

Itthon milyen lehetőségek vannak?

Az animációs filmeknek sokszor meg kell küzdeniük azzal az előítélettel, hogy animáció egyenlő mese, mese egyenlő gyerekek. Holott az animáció maga egy technika, amivel készíthetünk bármilyen műfajú és stílusú mozgóképet; cuki mesefilmet gyerekeknek és sötét horrort felnőtteknek egyaránt. Nagyon sokszor pedig az animáció, mint technika lehet egy áthidaló segítség komolyabb, érzékeny témák elmesélésére gyerekeknek. Ilyen például az utóbbi években az Életem cukkiniként című film, ami bántalmazott árva gyerekekről szól, mégis könnyed és szórakoztató egészen kicsik számára is. Úgy látom, hogy szerencsére itthon is abba az irányba halad a szakma és a pályázási rendszer, hogy egy olyan támogató közeg jöjjön létre, amiben egyre több értékes film valósulhat meg. Az itthoni támogatási rendszerről Kollarik Tamással, az NMHH Médiatanácsának tagjával a Dot and Line készített nemrégiben interjút, ami legfontosabb hazai animációs blog, és sokat tesz azért, hogy a magyar animáció hírei ne csak a szakmához, hanem a szélesebb közönséghez is eljusson.

Hogy írnád le a stílusodat?

Leginkább úgy, hogy még mindig keresem, vagy hogy nagyon képlékeny és törékeny még, vagy nincs is. De ha lesz, akkor majd biztos tudok ennél okosabbat mondani.  Jelenleg annyit tehetek az ügy érdekében, hogy minél többet rajzolok.

4.jpg

Akkor milyen témákat szeretsz feldolgozni?

Mindig változó. Nem sokat agyalok egy-egy rajzon, általában hirtelen eszembe jut valami, és ha tehetem, rögtön megrajzolom, vagy felírom az ötletet. Azt hiszem a legtöbb rajzomban van valami elemi szomorúság, melankólia. Azért is, mert ezek a rajzok kicsit terápiás célzattal is működnek nálam, az csak külön öröm, ha másnak is tetszik, vagy másra is úgy hat, mint rám. Szerintem kicsit tabunak számít, ha az ember épp nem 100%-osan boldog, erről olyan kínos beszélni, holott a környezetemben is azt látom, hogy ez a korosztály nagyon sok egzisztenciális válságcsomagot hurcol magával. Magaménak vallom azt az elméletet, hogy a megosztott bánat osztódik, a megosztott öröm pedig felszorzódik, szóval igyekszem mindent kirajzolni magamból, jót is, rosszat is.

Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?

Hát egyáltalán nem ezzel volt a legtöbb meló, de a mostani kedvencem a “The first eclipse of human history”, ami egy nagyon rövid képregényszerűség. Ez még egy előző diplomafilm ötletem volt, de végül úgy döntöttem, illusztrációként jobban működne. Berlinben kezdtem el rajzolni egy technobuli közepén a kis sketchbookomba, és azt érzem, hogy sikerült egy olyan hangulatot megütni benne, ami tényleg én vagyok. Remélem sikerül folytatni, és kiforr belőle valami nagyobb, jobb.

Mi a legnagyobb nehézség az animációs filmkészítésben, és mit szeretsz benne a legjobban?

Azt hiszem a legnagyobb nehézségeit még nem tapasztaltam meg, ahhoz nincs még elég tapasztalatom a szakmában. Most még egyedül csinálok szinte mindent, kicsiben, de remélem lesz alkalmam később nagyobb produkcióban dolgozni, a nehézségek akkor jönnek majd igazán, de inkább kihívásként gondolok rájuk. Az biztos, hogy az animáció nagyon időigényes, sok tubus szemcseppet és hátfájás elleni krémet elhasználtam már. A legjobb természetesen az a fázis, amikor elkészülsz, és látod a végeredményt, azt hogy lényegéből a semmiből alkottál valamit, például egy karaktert, aki él és mozog. Ennél közelebb a teremtés élményéhez talán nem is nagyon kerülhet az ember. Maga az animáció is a latin “anima” szóból származik, ami lelket jelent, tehát animálni annyit jelent, mint lelket lehelni valamibe. Ezért szeretem.

Készítettél Szily László Kitolás könyvéhez ez nagyon mókás trailert. Hogy érzed, mennyire sikerült átadni a hangulatot?

A METU-n már évek óta van egy ilyen közös projektünk a Librivel, hogy az animáció mesterszakosoknak egyik féléves feladata az, hogy könyvtrailert gyártsanak. Ez egy elég izgalmas feladat, hiszen a trailer műfaját leginkább a filmek kontextusából ismerjük, és eleinte kicsit nehéz megtalálni a módját, hogyan csináljunk mozgóképes előzetest egy alapvetően teljesen más formátumú terméknek. Jelen esetben egy könyvnek. Amikor a Libri munkatársai behoztak pár könyvet, amik közül választhattunk, én rögtön le isstoppoltam a Kitolást, mert már ismertem régről Szily László stílusát és nyelvezetét, és tudtam hogy örömmel tudok majd dolgozni a könyvvel. Azt hiszem két nap alatt el is olvastam, annyira eteti magát az írás. Azért volt igazán fontos nekem ez a projekt, mert ez volt az első nagyobb hangvételű animáció, amit készítettem, tehát mondhatjuk mély víznek, és egyben egy nagy tanulási folyamat is. Szerencsére a tanáraim és a csoporttársaim sokat segítettek. A könyvet Szily László saját illusztrációi díszítik, amik legalább olyan jekentős részei a műnek, mint az írott anyag, így az is fontos volt, hogy sikerüljön visszaadnom azok hangulatát anélkül, hogy egy az egyben lemásoljam őket. A legnehezebb azonban mégis az volt, hogy abból az iszonyat mennyiségű értékes szövegből mi legyen az a pár mondat, ami elhangzik a trailerben. Iszonyat nehéz volt kidobni egy-egy vicces mondatot, dehát ugye nem lőhetünk el mindent a reklámban. Az egyébként koncepció volt, hogy gyors, lendületes legyen az elhangzott szöveg, mert az egész könyv nyelvezetén átjön az a hangulat, mintha tényleg egy alvásdeprivációtól szenvedő túlkoffeinezett apuka írta volna, miközben éppen pelenkát cserél, házit javít és fürdet. Örök hála Nagy Zsolt-nak, aki ennek megfelelően ilyen profin felmondta a narrációt, bár ahogy elmondta, egész könnyen tudott azonosulni ezzel a szöveggel. Amellett, hogy a könyv nyilvánvalóan nagyon vicces és sokszor a saját nyomorúságán röhögő apuka hangján szól az olvasóhoz, az egész írásból árad valami egyszerű szeretet, így az apaság intézménye meg az olvasó felé is, remélem ebből is sikerült valamit átadni.

 Mik inspirálnak leginkább?

Egész sok módszert átnyálaztam már az inspirálódásra és néhányat én is feltaláltam úgymond, de összeségében nagyon változó, mikor mi érint meg, és miből lesz valami. Zenét önmagában már nem szoktam erre “használni”, de olyat szoktam csinálni, hogy ha látok egy filmet, ami valahogyan inspirál vagy csak tetszik, akkor annak letöltöm a filmzenéjét, és azt hallgatom futás közben. Futás közben egyébként magukat a filmeket is szoktam hallgatni. Most hogy nincs jó idő már, és a futás kiesett, ezt felváltotta a meditatív zötykölődés valamelyik jól fűtött hosszú menetidejű buszjáraton. Egyébként bármelyik tömegközlekedési eszköz nagyon sok izgalmat rejt ihletgyűjtés szempontjából. Ha olvasok egy könyvet, rendszeresen bejegyzem azokat az oldalakat és mondatokat, amikről úgy gondolom, később érdemes visszanézni rájuk, mert érdekesek lehetnek, ezekből is sokszor merítek. Illetve mostanában egyre többet olvasom újra azokat a dolgokat, amiket régen írtam, és néha készítek hozzájuk egy-egy rajzot, illusztrációt. Ugyanakkor megvannak a jól bejáratott online felületeim, tumblr, Instagram, vimeo profilok, amiket naponta végigpörgetek és gondosan gyűjtögetem a követnivaló alkotókat, főleg hazai és külföldi animátorokat, animációs iskolákat.

35_fog.png

Vannak kedvenc művészeid, és ők hatással vannak a stílusodra, munkáidra?

Nincsenek nagy bálványok, de időről időre azért hatalmába kerítenek egyes alkotók. Például Federico Fellini, aki nagy kedvenc volt még filmes tanulmányaim alatt, és csak később tudtam meg, hogy ő maga is sokat rajzolt. Wes Anderson és Noah Baumbach filmjei közül gyakorlatilag minden héten megnézek egyet újra és újra, az ő történeteikkel és karaktereikkel nagyon tudok azonosulni; főleg az örökké gyermeknek megmaradt felnőttekkel. Mike Mills filmjei pedig hangulatukban és nyelvezetükben nyújtanak nagyon sok inspirációt. Elképesztő mennyiségű bánat és dráma van a filmjeiben, amiket éppen kellő mennyiségű humorral ötvöz, a néző pedig egy hatalmas “feelgood” érzéssel távozik a moziból. Nem tudom ennek van-e magyar megfelelője, de nézzen meg mindenki egy Mike Mills filmet, és akkor majd megérti.

Milyen a kapcsolatod Budapesttel? Hogy inspirál a város? Mit szeretsz benne?

Ez már a nyolcadik évem Budapesten, mióta elkezdtem az első egyetemet, szóval azt hiszem most már igazán otthonomnak érzem a várost. Mivel Budapesten belül sokszor költöztem össze-vissza, mindig is a várost éreztem otthonomnak. Tetszik, hogy minden megvan benne, folyó, sziget, hegy, nagyon változatos. Szeretek visszagondolni arra, hányszor eltévedtem benne, amikor felkerültem ide Nyíregyházáról, és tökjó, hogy még mindig el tudok tévedni. Részben azért, mert mindig tartogat meglepetéseket, részben meg azért, mert nagyon rossz a térérzékem és tájékozódási képességem. Leginkább az emlékek szépítik meg persze. Erről is van egy kis illusztráció-sorozat tervezetem, ami lényegében arról szól, hogy hogyan hagyunk emlékeket egy városban, és hogyan hagy rajtunk is emlékeket a város, ez a gondolat eléggé foglalkoztat. Például vannak utcák, ahol szereztem pár sebhelyet az arcomra, és vannak padok, amibe belevéstük a nevünket, mindkettőre jó érzéssel gondolok vissza, így vagy úgy.

Mi a három kedvenc helyed, és miért?

Nem vagyok az a nagy kedvenc helyes ember, de vannak azért visszatérő helyek, ahol sokszor megfordulok. Nagyon imádom a rakpartot, a Margit hídtól a Szabadság hídig, jó látni ahogy a városlakók belakják, és használják ezeket a tereket. Mindig ott futok, ha tehetem, és közben ha szerencsés vagyok, egy-egy ötlet is eszembe jut. A Lánchíd pesti hídfőjénél a jobb oroszlán egy állandó spot még, ott gyakran olvasok a hídon üldögélve, ha jó az idő. Néha pedig csak úgy csinálok, mintha olvasnék, és közben hallgatom, miről beszélgetnek az arra sétálók. Ez is egy módja az ihletgyűjtésnek. Illetve van egy hely, ahova a szülinapomon szoktam elvonulni, de mivel annak az elvonulás a lényege, ezért nem fedhetem fel. De bónuszként +1-nek természetesen a Vittula előtti placc, ahol végtelen emberi sorsok érnek össze.