Ritka az, amikor valaki odaadó szenvedéllyel képvisel egy ügyet, még akkor is, ha ebből semmi anyagi haszna nem származik. Tamási Miklós ilyen; a mai napig kitart elve mellett, miszerint közös múltunkat nem sajátíthatja ki senki, mindenkinek hozzáférést kell kapnia hozzá. Amikor egy barátjával létrehozta a Fortepant, valószínűleg még nem sejtette, hogy nemhogy itthoni viszonylatban nem lesz hasonló fotógyűjtemény, de még külföldön találni majd párját. Jelenleg éppen a 100.000-dik képhez közelít az amatőr és profi fotósok képeit felvonultató archívum, amit bárki felhasználhat kedve szerint ingyen. Mi egy kicsit közelebb szerettünk volna kerülni Tamási Miklós világához, és mindahhoz a sok érzéshez és élményhez, ami átélt a Fortepannak köszönhetően; és akkor már Budapestről is kifaggattuk.
Mióta foglalkoztatnak a fotográfiák?
A 80-as évek közepe óta, de a rendszerváltás idején vált komolyabbá ez a szenvedély; volt egy több éven át tartó korszakom, amikor '56 és a fotózás kapcsolatát kutattam. Ebben az időben még nem volt digitalizálás, minden analógban készült. Pont ekkor kerültek elő különböző amatőr anyagok a forradalom idejéből. Nagyon lázba hozott, és e révén kerültem én akkor nagy anyagokkal kapcsolatba. Az UVATERV Vasúttervező Vállalat több ezer kockás archívumán dolgoztam, azon belül is az építészettörténet részen, ami az '56 utáni helyreállításokat örökítette meg. Akkor realizálódott bennem, hogy nemcsak a múzeumokban találhatunk archív fotókat, hanem intézményeknél és magánembereknél is valószínűleg ott lapul egycsomó fontos kép.
Ha jól tudom emelett lomtalanításokra is rendszeresen jártál.
Igen, elég gyakran lomtalanítottunk, és ott rengeteg fotót találtunk. Mivel nekünk is voltak saját fotóink, arra gondoltunk, hogy akár hosszabb távon is kezdhetnénk ezekkel valamit. Egyébként a mai napig járunk lomtalanításokra, mert ez a fajta gyűjtőszenvedély mindig ott motoszkál az emberben, nem nagyon lehet leállni vele. A lomtalanításban az a legizgalmasabb, hogy elindulsz délután kettőkor, és nem tudod előre, hogy milyen kincs lesz a tulajdonodban estére. Persze már közel nincs annyi fotó, mint régen, és nem ez is a fő forrása a Fortepannak, de muszáj menni, mert különben ott az érzés, hogy lemaradsz valamiről. Egyébként mostanában inkább negatívokat keresünk.
Érdekel, hogy miért nem találsz fotókat 1990-től a Fortepan oldalon?
Thököly út, 1946 Forrás: Fortepan
Mi volt az eddigi legnagyobb kapásod, amióta létezik a Fortepan? Egyáltalán létezik ilyen?
Erre azért nehéz válaszolni, mert nagyon összetett dolog, hogy mi az, ami neked fontos, és mit értékel a közönség. Plusz a fotográfia történetnél még az is benne van, hogy minél régebbi egy kép, annál értékesebb. Márcsak azért is, mert kevés van belőle. Tavaly például egy Törökbálinton élő száz év körüli bácsi ágya alól húztunk elő egy dagerrotípiát (az első képrögzítési eljárás, ami az 1850-es években volt a legelterjedtebb- a szerk.), ami 1865-ben Bécsben készült, és az akkor orvostanhallgató nagypapája látható rajta. Ez engem például nagyon megérintett, főleg az, hogy egy szinte fűtetlen házban élő beteg ágya alatt ilyen kincsre bukkanunk. Bár mint műtárgy, nagyon értékes, a közönség számára viszont már közelsem biztos, hogy olyan érdekes. Nem hiszem, hogy bárki is letöltötte volt a Fortepanról. Aztán két évvel ezelőtt volt egy nagyon érdekes anyagunk, ami a sok szomorú történet közül az egyik. Ezekre általában az jellemző, hogy az örökösök kirakják ezeket a képeket. Van egy Hunyadi József nevű szerzőnk, aki 1960 és 70 között portrékat készített, több száz írót fotózott le, köztük Pilinkszky-t, Kassákot vagy Füst Milánt. Mindez Budakeszin, egy családi ház padlását hánykolódott, és akik megvették a házat, ők hozták be egy porszívós dobozban a negatívokat. Ilyenkor nagyon megrázó az, hogy egy minden kockájában érdekes a magyar irodalomtörténetének egy fontos részét felvonultató anyag majdnem a kukában landolt. Azt hiszem a Fortepannak az egyik legnagyobb pozitívuma, hogy az ehhez hasonló fotók nem vesznek el.
Az emberek hogy viszonyulnak manapság a családi fotóikhoz?
Én mindig azt mondom, hogy egy családi fotóalbumnak a családnál a helye, de sajnos egyre gyakrabban tapasztalom, hogy sok ember megszabadul tőlük. Pedig azon kívül, hogy van némi esztétikai értékük, csakis a hozzájuk tartozó családtagok tudnak érzelmileg kötődni. Persze vannak olyanok is, akik odaadják nekünk digitalizálásra, felajánlják használatra, de utána hazaviszik. Lehet érezni most egy generációváltást ezen a téren, a mostani 20-as, 30-as korosztályra jellemző, hogy van valami náluk, a szüleiket nem érdekli már, ők meg tudják, hogy számunkra érdekes lehet, és behozzák, de már vissza nem jönnek érte, mert nem akarják kerülgetni, nem jelent számukra semmit.
Ezeknek mi lesz a sorsa?
Nem maradnak nálunk, a közgyűjteménybe kerülnek, a Fővárosi Levéltárban kötnek ki.
Csoportkép, 1906 Forrás: Fortepan
Számodra melyik korszak a legérdekesebb Budapest történetéből?
A 1944-től 48-ig tartó időszak. 1944-ből, főleg a német megszállás, Holokauszt időszakából nagyon kevés fotó maradt fent, viszont az utána következő 3 évből elég jól álllunk, és az nagyon közel áll hozzám.
Mennyire fedi le a Fortepan a teljes XX. századot?
Többé-kevésbé, bár azt fontos tisztázni, hogy 1990-ig gyűjtünk fotót, és ezen nem is tervezünk változtatni. Maga az analóg fotózás körülbelül 2000-ig tartott, a 2000-es évek felétől a fotók fele már inkább digitálisan készült, úgyhogy akár gyűjthetnénk az utolsó tíz évről is fotókat. Számunkra viszont nem a fotók analóg mivolta a fontos, és mivel engem a 90-es évek nem érdekel, nem is foglalkozom vele. Lehet, hogy majd egyszer, ha valaki átveszi tőlem a Fortepant, kiegészíti azzal az időszakkal is, bár megjegyzem, nem lesz könnyű dolga.
Várkert Bazár, 1979 Forrás: Fortepan
Mekkora a csapat a Fortepannál? Hogy kell elképzelni a közös munkát?
Körülbelül tízen vagyunk, ebből ketten skennelnek, hárman szövegeket szerkesztenek, egy srác viszi a Facebook oldalt, Török András menedzsel minket és végül vagyok én, aki azt csinálja, amit éppen kell.
Te személy szerint szeretsz fotózni?
Nem.
Mennyire figyeled a kortárs fotósokat? Mit látsz ezen a területen?
Nem vagyok nagy szakértő, de annyit azért elmondanék, hogy súlyos problémának látom, hogy agyonmanipulált a fotográfia. Az jó, hogy sokan fotóznak, technikailag hatalmas lehetőségek vannak, de főleg konstruált képek születnek, ami szerintem nem jó irány. Beállított helyzetekkel, kitalált jelenetekkel dolgoznak leginkább az emberek, beleértve a hivatásos fotósokat is. Az lenne a jó, ha ezek a fotósok egy-egy szabad órájukban felkerekednének, és csakúgy fotóznának, igazi helyzeteket, valódi hangulatokat. Úgy látom, hogy ez egyre ritkább. Legtöbbször erre az a válasz, hogy ezt már nem is szabad, az emberek pedig nem engedik magukat fotózni. Szerintem ez a fajta érzékenység olyan méreteket öltött, hogy már gátolja az alkotómunkát. Ha netalán azt a feladatot kapja majd valaki, hogy a 2010-es évekről Fortepant csináljon, akkor nem lesz könnyű helyzetben, mert miközben óriási darabszámban készülnek képek, a valóságot nem biztos, hogy meg tudják mutatni.
Kilátás a Budapest körszálló teraszáról a Parlament és a budai Vár felé, 1975 Forrás: Fortpan
Milyen a kapcsolatod Budapesttel? Mit szeretsz benne a legjobban?
A Várban lakom a családommal, és nagyon szeretem, de szerintem sokkal több lehetőség van benne. Sajnos a most folyó tendenciák miatt kiszorult az értelmiségi réteg, és fiatalokat sem nagyon látni, ráadásul egyre kevesebb az ott lakó is. Azt gondolom, hogy a 30-as 40-es korosztálynak nagyon szép feladata lenne újrapozicionálni a negyedet, hiszen ez Budapest legrégebbi történelmi magja. Úgy érzem, hogy a Várnegyed kicsit elszakadt a valóságtól; nincs rendes élet, sehol egy presszó, egy pékség. Az elmúlt évek alatt turista területté vált, pedig nem predesztinálta erre semmi, már csak azért sem, mert nagyon sok a lakóház. Megvan benne az a potenciál, ami például Prágában már nincs.
Van bármilyen budapesti program vagy helyszín, amit szívesen ajánlanál?
A Budapest 100-at nagyon szeretem, amiben kezdettől fogva részt is veszek, úgyhogy bár így kicsit hazabeszélek, de azt mindenképpen ajánlom.
Címlapfotó: Tóth-Ridovics Máté / Cirko-Gejzír
