Az irodalom és újságírás összefonódásának a XIX-XX. században komoly hagyományai voltak Magyarországon. Elég, ha csak  Mikszáth Kálmánra, Móra Ferencre, Gárdonyi Gézára, Ady Endrére vagy Juhász Gyulára gondolnunk, mind foglalkoztak publicisztikával irodalmi tevékenységük mellett. Nap mint nap jelentek meg a mindennapi élet eseményeiről tudósító vagy éppen véleményt formáló írásaik a kor napilapjaiban. 

A HybridArt csapata ezt a hagyományt idézte meg a Hé'77! kiállítással, és kisebb-nagyobb kihívás elé állított öt fiatal kortárs írót, költőt, azáltal, hogy felkérte őket arra, hogy értelmezzenek negyven évvel ezelőtt készült felvételeket. A fotók kontextusba helyezésében talán az volt az egyik legnehezebb, hogy az elkapott pillanatok jóval születésük előtt készültek és egy olyan világot idéznek fel, amit ők csak az idősebb generációk elbeszéléseiből, régi fényképekről, filmekről ismerhetnek. 

Fantasztikus volt látni, hogy elevenednek történetté a Fortepan oldalról kiválasztott képek Falvai Mátyás, Hevesi Judit, Kemény Zsófi  Simon Márton és Zilahi Anna által.

Érdekel, hogy élték meg a feladatot?

Most  hárman mesélnek róla.

FALVAI MÁTYÁS

Mi az, ami a legjobban megfogott a kapott fényképekben?

A fekete-fehér fotók jellemzője, hogy eltávolítanak, absztrahálnak, ezért mindig izgatott, hogy gondolatban kiszínezzem őket. Elképzelem azt az életet, amiből kiragadnak egy-egy pillanatot: az emberek hangját, az őket körülvevő tér színeit, szagait, azt, hogy miben voltak a képek szereplői abban az életszakaszukban, hogyan gondolkodtak magukról, és hogy azt, amit gondoltak, később mennyire igazolta vissza vagy cáfolta az életük. Közben persze arra is gondolok, hogy ezek az emberek azóta középkorúvá váltak vagy megöregedtek, talán meg is haltak, és ebben a pillanatban, amit a lencse rögzít, még fogalmuk sincs, valójában mi vár rájuk az elkövetkező (a mi nézőpontunkból: azóta eltelt) évtizedekben. Ez mindig arra figyelmeztet, hogy ne legyek rabja a tervezgetésnek, de annak a tudata hassa át a mindennapjaimat, hogy az idő véges és drága erőforrás, és ha rosszul gazdálkodom vele, annál nincs nagyobb pazarlás.

Mennyire volt nehéz a folyamat? Azonnal elindult valami, vagy le kellett ülni hozzá?

A hét kép teljesen széttartó témákat kínált fel, az igazi nehézséget az jelentette, hogy ezeket valahogy össze tudjam békíteni, belekomponálni egyetlen szövegbe. Az elbeszélésem kerete, ami maga is a képnézegetés aktusára épül, talán túlságosan is kézenfekvő, de azt a célt tűztem ki magam elé, hogy ezek a pillanatok mindenképpen egy történetben találják meg a helyüket.

Mi volt a legizgalmasabb a kiállítással kapcsolatos feladatban?

Nagyon kíváncsi voltam, a szerzők közül ki hogyan oldja meg a feladatot, és ki mennyire tudja beletenni saját magát. Nem volt recept, mindenki magára volt utalva, és számunkra is csak a kiállítás megnyitóján vált láthatóvá, ki milyen megközelítést választott. Maga a feladat abból a szempontból is üdítő volt, hogy nem lehetett rutinból megoldani. Az ember általában a saját, bejáratott gondolati köreit rója, itt viszont új nézőpontot, új témát kaptunk, és végül olyan szövegek születtek, amelyek a felkérés nélkül, saját indíttatásból nem jöttek volna létre.

Jelenleg min dolgozol? Mi lesz a következő dobásod?

Az utóbbi időben olvasni is alig jutott időm, pedig azt az írásnál is jobban szeretek, az alvásidőből lopom el azt a napi egy-két órát, amit erre tudok szánni. Mostanában, korábbi, még nem publikált, érlelésre félretett szövegek átdolgozásával foglalkozom, emellett több szövegvilág, műfaj is foglalkoztat, vannak nyitott projektjeim. Remélem, 2018 arról is szól majd, hogy ezek legalább egyike kiteljesedhessen.

HEVESI JUDIT

Mi az, ami a legjobban megfogott a kapott fényképekben?

Őszintén szólva az lepett meg, hogy alapvetően élettel teli képeket kaptam, mégsem éreztem őket vidámnak. A legfelszabadultabbnak tetsző fotó váltotta ki belőlem a legszélsőségesebb reakciót: szorongni kezdtem tőle. Ezen mulatozó katonákat látunk, mégis a mi van emögött, mi van ezután kérdése foglalkoztatott.

Mennyire volt nehéz a folyamat? Azonnal elindult valami, vagy le kellett ülni hozzá?

Nagyon. Egy autóban ülve nyitottam meg a képeket, és azt éreztem, semmi közöm hozzájuk, nem értem, nem érzem őket. Be is csuktam egy időre. Pár nap elteltével azonban, egészen más hangulatban újra rájuk néztem, és tudtam, hogy ez egy történet. Egy meglehetősen nyomasztó történet. Nem pedig vers, mint ahogyan azt először gondoltam. Az íráshoz persze mindig le kell ülni, alakítani, finomítani kell a részleteket. De az ív második nekifutásra már nagyon világosan összeállt.

Mi volt a legizgalmasabb a kiállítással kapcsolatos feladatban?

Azt hiszem, elég kemény történetet írtam, és számomra az jelentett nagy kihívást, hogy lehet-e ezeknek a fotóknak ilyen történetet írni. Nem bánt-e ez valakit, aki esetleg ezeken a fotókon szerepel. Szóval hogy helyes-e…

Jelenleg min dolgozol? Mi lesz a következő dobásod?

Azt hittem, tudom, min dolgozom, de nem is olyan régen elbizonytalanodtam abban, mit akarok most csinálni. Leginkább hallgatni, ha meg nem megy, megérteni, miért nem megy egy olyan világban, ahol a verbális kommunikáció lehetőségei és esélyei ennyire nagyon csökkennek.

KEMÉNY ZSÓFI

Mi az, ami a legjobban megfogott a kapott fényképekben?

A múlt végtelen gazdagsága. És az a fölött érzett öröm, hogy ebben a számomra már történelmien régnek tűnő korban, vagyis a nagyszüleim korában is a fotó már hétköznapi pillanatokat örökített meg, nem beállított, hamis, kevés információt hordozó díszfelület volt, hanem valódi pillanatkép ezer rögzített aprósággal a főalakok mögött.

Mennyire volt nehéz a folyamat? Azonnal elindult valami, vagy le kellett ülni hozzá?

Le kellett ülni. Sőt, üldögélni kellett fölötte. Sokat. Azt rögtön tudtam, hogy egy összefüggő történetté szeretném fűzni ezeket a random képeket, megtalálni köztük a titkos összefüggéseket. A legjobb része persze az volt, amikor még százféle sorrendben lehettek volna, és ezer történet lehetett volna belőlük, a legrosszabb pillanat pedig az, mikor ezek közül egyet végül csak ki kellett választani. Aztán már csak a nyelvvel kellett megbirkózni.

Mi volt a legizgalmasabb a kiállítással kapcsolatos feladatban?

Ha az ember kap 7 Fortepan képet, akkor óhatatlanul elkezdi nézegetni a többi 89.000-et is. Ez a képek közötti barangolás, ezeknek az óráknak , vagy inkább félnapoknak az öröme az, amiért a leghálásabb vagyok, hogy éppen rám esett a választás, és én írhattam szövegeket a képekhez.

Jelenleg min dolgozol? Mi lesz a következő dobásod?

Mostanában az egyetemi feladataim mellett (amik számosak) főleg rapszövegeket írok, de dolgozom színházi előadáson is, forgatáson is.

A megnyitón az Absolut. is ott volt, a résztvevők pedig így érezték magukat. KÉPES RIPORT: