Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán

Absolut Budapest

Tényleg boldogan éltek míg meg nem haltak? - Interjú Chripkó Lilivel

2017. szeptember 21. - absolut_hu

chripkolili_portre_logozott.jpg

Chripkó Lili hobbistaként jutott el oda, hogy mára kedvenc fotósai is felfigyeltek rá. A Boldogan éltek míg oldal alapítója először unaloműzés céljából vágott neki Budapest utcáinak, hogy némi bepillantást nyújtson a város lakóinak életébe és fejébe. Persze utóbbi esetében inkább arról van szó, hogy Lili fotóalanyait médiumként kezeli, akiknek a „szájába ad” a fejéből kipattant hol mókás, hol elgondolkodtató, hol  pedig szomorúsággal átitatott gondolatokat, amik végül üzenetekké alakulnak. A kezdeti öncélúságból az évek során eljutott odáig, hogy ma már nemcsak magát vagy követőit szeretné szórakoztatni sokszor éllel megírt posztjaival, hanem bizonyos társadalmi jelenségekre, problémákra is fel szeretné hívni a figyelmet. Hol és hogy lehet elkapni a legjobb fotókat egy olyan helyen, ahol egyből ferde szemmel néznek rád az emberek, ha idegenként megszólítod őket? Erről is mesélt. Na meg arról, hogy miért is jó Budapesten élni.  

Hogy történik az, hogy az ember egyszer csak elkezd egy ilyen oldalt?

Nem volt tudatos döntés, de sok dolog együttállása kellett ahhoz, hogy elindítsam. Egyrészt bennem mindig volt nyitottság az idegenek felé. Annak idején, amikor az egyetemre menet ültem a buszon, nem olvastam, vagy zenét hallgattam, ahogy azt sokan teszik, hanem az embereket figyeltem. Érdekesnek találtam azt, hogy tudtukon kívül is interakcióba lépnek egymással. Spontán megszületnek párbeszédek vagy viszonyulások egymáshoz. Általános jelenség például amikor a nénik megszólítanak olyanokat, akiknek nincs kedvük beszélgetni velük, vagy a bácsik véleményt nyilvánítanak bizonyos dolgokról, amikre nem sokan kíváncsiak.k. Mások szemeznek vagy éppen méregetik egymást. Ezt a megfigyelést végül olyan hobbivá fejlesztettem ki magamban, hogy a mindennapi életben is sokszor előre kitaláltam, hogy ki mit szeretne nekem mondani. A másik láb a BÉM elindításában a kreatív önkifejezésre való igényem. Blogoltam, filmszakra jártam, ahol félévente vizsgafilmeket készítettem, tehát ez a fajta önkifejezés mindig is jelen volt az életemben. Valószínűleg terápiás céllal, ahogy az ilyenkor lenni szokott.  Aztán amikor megjelent a Facebook, majd az Instagram, még inkább elkezdett érdekelni a képekkel való kommunikáció, hiszen ott meg is tudtam osztani a képeimet. Nagyon hamar elárasztottam a privát oldalamat fotókkal. (nevet) Egy utazás kapcsán aztán kölcsönkaptam egy tükörreflexes fényképezőképet, és akkor jöttem rá, hogy ezt mennyire szeretem csinálni. Így már egyenes út vezetett a Boldogan éltek míg oldalhoz, de sosem gondoltam volna, hogy szélesebb körben is ismert és kedvelt lesz. 

A képek mellett fontos szerepet játszanak az általad megírt fiktív gondolatfoszlányok is. Mi van előbb; a kép vagy a szöveg? Illetve képhez kapcsolódik a téma, vagy egy kitalált témához is vadászol szituációt?

Hol így, hol úgy. Általában tudatosan megyek fotózni. Nekem a legnagyobb ellenségem az unalom és a tétlenség, arra pedig ez kiváló ellenszer, mert fotózni bármikor lehet. Emiatt sokszor hétvégén vagy munka után neki is tudok indulni. Vannak bizonyos helyszínek, egy fal vagy utcarészlet, amit érdekesnek találok, és akkor oda vissza-visszajárok, várva a szituációra. Persze spontán pillanatok is akadnak bőven. Otthon a leválogatás során kiválasztom azt a pár képet, amit jónak találok, és utána megpróbálom visszaidézni, hogy az alany milyen hatást tett rám ott és akkor. Vajon mire gondolt, milyen szémélyiségjegyei vannak, mivel foglalkozhat? Ez persze nagyon könnyű, ha éppen a barátnőimmel ülünk egy helyen, és együtt próbáljuk megfejteni másokról, hogy kik lehetnek, de otthon egyedül olyat kitalálni, aminek van csattanója, már nem olyan egyszerű. Előfordul, hogy sokáig tart, amíg megérkezik az a mondat. Persze az ellenkezője is megtörténik néha; ér valamilyen élmény, és úgy érzem, hogy az érzéseimmel és a tapasztalataimmal nem vagyok egyedül. Ilyenkor keresek ezekhez fotóalanyt. 

A jelenlegi 30-as generációnak mintha kezdene elege lenni a kirakat világból, és egyre többen vállalnak fel olyan dolgokat , amik sokáig cikinek számítottak. Ott van például Szombat Éva a trash stílusú képeivel vagy az OST, akik a kelet-európia gyökereikből táplálkoznak egy-egy kollekció megalkotása során.  Gyakran megjelenik az irónia, egy kis él, de semmiképpen sem savazás. Nálad is ez a helyet.

Azt látom itthon, hogy mindenki túlságosan komolyan veszi magát. Külföldi showműsorokban még a leghíresebb emberek sem félnek kicsit hülyét csinálni magukból. Itt egyszerűen annyira vigyázni kell, hogy ki mit mond, hogy az borzalmas. Pont a mi generációnk az, aki elkezdi felvállalni, hogy elismerhetjük, hogy nem mi vagyunk a világ közepe, hogy bizony dolgokban bájosan bénák vagyunk. A másik pedig, hogy a mi fiatalságunk a 90-es években zajlott, ami egy fantasztikus időszak volt. Akkor minden annyira képlékeny volt, és rengeteg lehetőségünk volt a kibontakozásra. Még kicsit be voltunk zárva ebbe a keleti blokkba tényleg az ártatlansáh kora volt; ugyanakkor az élményeink még nagyon közösek voltak, és emiatt ugyanazokra a dolgokra emlékszünk, és szerintem ez mozgatja ezt, amit említettél. Úgy érezzük, hogy van egy közös ügyünk.  

Érdekel hol találja Lili a legjobb fotótémákat?

boldoganelte_01.jpg

Mik azok a helyek a városban, amik különösen jó fotótémát tudnak adni neked?

Az életemet nagyrészt Budán élem, de keveset tudok itt fényképezni. Egyrészt, mert mindenki beül az autójába, és nem zajlik az élet az utcán, másrészt a Várnegyedben, ahol lakom, inkább a turisták járkálnak, akik engem annyira nem érdekelnek. Általában olyan helyekre megyek fotózni, ahol az életnek olyan részeivel találkozom, amiknek a létezéséről itt az elefántcsonttornyomban hajlamos vagyok elfeledkezni. Budapest színes város, és óriás különbség van egyes kerületek vagy akár még azok részei és lakói között is. Elképesztő! Azt gondolom, hogy nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy mások milyen helyzetben vannak, amikor az ember valamiben állást foglal, véleményt nyilvánít, vagy éppen valamire szavaz. Az oldal ezt is meg szeretné mutatni. 

Miben változott, ha ilyen szempontból nézzük?

Régen a spontán elkapott fotóimat osztottam meg, most már aszerint alakítom a tartalmat, hogy minél nagyobb látleletet adjon a városról. Ehhez tipikus szereplőket keresek, és őket nem azokban a kerületekben találom meg, ahol sok a turista, hanem ahol nagyobb a titok. Ezek általában olyan helyek, ahova amúgy nem mennék, de így, hogy a fotózás során odajutok, gyakran végiggondolom a saját életemet is. 

Elég rendszeresen láthatunk új posztokat, témákat.

Mivel a visszajelzéseknek köszönhetően lett célja az oldalnak, ezért minden héten megyek. Sajnos nem a fotózás az elsődleges munkám, ezért nem tehetem meg, hogy minden nap foglalkozzam vele, de ez az egyik dolog, amivel a töltődöm, a másik pedig a lovam, ami egy külön életformát kíván. 

boldoganeltek_02.jpg

 Mi az egyik legkedvesebb dolog, ami az oldal kapcsán történt veled?

Megígértem a lelkes követőmagomnak, hogyha elérem az 1000-es követőszámot, felfedem, hogy ki van az oldal mögött, névvel, arccal. Így is lett. Ami különösen vicces, hogy pár ismerősömnek is csak akkor esett le, hogy én csinálom. Így pedig, hogy egy arccal is felvállalt dolog lett, a korábbi kedves kommenteket, névre szóló üzenetek is elkezdték színesíteni. Még kamaszok is írtak, hogy ők is ugyanarra gondolnak bizonyos dolgok láttán, ugyanúgy fáj a kis szívük, mint a kép szereplőjének. Mások képeket küldtek, hogy írjak hozzájuk szöveget, és volt, hogy egyszerűen kikérték a véleményemet egy fotóról. Ez mindenképpen egy kedves fordulat volt.

Volt valami konkrét sztori is, amibe belefutottál?

Idén egy eseményen fotóztam, aminek a hivatalos fotósa évek óta Soós Berci. Nagyon izgultam, hogy az ő szintjéhez kell felérjek. Annyira zavarban voltam, hogy be sem mertem mutatkozni neki, csak próbáltam a munkába mélyedni. Ő meg teljesen lazán, nulla státuszféltékenységgel csak kedvesen mosolygott. Második nap volt alkalmunk beszélgetni, és akkor már úgy éreztem, hogy előhozakodhatok azzal, hogy ő követője az Insta oldalamnak. Egyből felragyogott az arca, és csak mondta és mondta, hogy mennyire imádja, és hogy hány barátjának ajánlotta már. Másnap újra találkoztunk, és azzal fogadott, hogy az előző nap után még több embernek említette az oldalt! (nevet) Talán az az egyik legnagyobb dolog számomra, hogy az általam csodált és etalonként kezelt magyar fotósok követik és szeretik, amit csinálok. Az első követőim között volt például az Utazó Olvasó blogot készítő Juhász István, aki nagyon kedves visszajelzéseket adott, illetve követ például Koncz Márton, Erdős Dénes, Neményi Márton  és Földes András; utóbbiról az gondolom, hogy az egyik legmeghatározóbb újságíró a magyar médiában. Nagyon nagy dolog nekem, hogy ők is legitimnek érzik ezt az egészet, és valószínűleg nem azért, mert ezek zseniális képek, mert van még bőven hova fejlődnöm, hanem mert a szöveg és a közös élmény jól működik együtt. Mindenkinek kicsit kakaós csiga a szíve, lyukas a gatyája, a legtöbben hazudunk a komfort zónánkról és utáljuk a lakógyűlést, vannak generációs közös emlékeink, énekeltünk egymás mellett állva Kispált, szakítunk, összejövünk, aggódik értünk a nagymamánk, küzdünk a folpakkal, az aranyérrel és az anyósunkkal. 

 A folyamat melyik részét szereted a legjobban?

Amikor visszanézem a képeket. Bár nagyon nagy a hibaszázalék. Annyi dolog marad ki egyszerűen azért, mert nincs szerencséd, nem jól állítottad be a gépet vagy éppen az alany nem volt együttműködő. Ezt el kell engedni, és arra kell fókuszálni, hogy mi az, ami felülmúlta a várakozásaidat. Ha a folyamatból sikerül megtalálnod azt a kockát, ahol összeállnak a színek, a formák és a mondanivaló, na az fantasztikus érzés. Az utómunkát is szeretem egyébként.

Mit szólnak az alanyok?

Nem Budapesten a legegyszerűbb fotózni. Szarajevóban például, ahol olyan mélyenülő problémák vannak, mint kevés helyen Európában, sokkal egyszerűbb dolgom volt. Nem feltételezték rólam, hogy bármi kárt szeretnék okozni, amíg itthon általában rossz szándékot feltételeznek rólam. Ráadásul itthon ha nem is pontosan vannak tisztában a jogaikkal, de tudnak valamit, ami azt sugallja nekik, hogy ez nem jó, nem biztonságos. Ma Magyarországon csak előzetes engedéllyel lehet fotózni, ami nem igazán fenntartható, főleg, hogy tele a város turistákkal, akik össze-vissza kattintgatnak.  Persze értem, amikor azt mondják, hogy „Anyád!”, de egy fotótanárom biztató tanácsára,  miszerint nyugodjunk meg,  először inkább kérdeznek, mint ütnek, próbálom magabiztosan végezni a dolgom. Amúgy érdekes módon, külföldön sokkal bátrabb vagyok, talán mert olyankor felvértezem magam a turista attitűddel. A Műcsarnokban meghallgattam Alex Webb előadását, aki azt mondta, hogy lefotózni valakit egy erőszakos tett, és ez így van, hiszen te elveszed a másiknak azt az egy másodpercét. A nehézségeken amúgy sokszor az is túljuttat, hogy tudom, hogy értéket teremtek, és 20 vagy akár 30 év múlva mennyire jó lesz majd visszanézni ezeket a fotókat. 

boldoganeltek_03_1.jpg

Milyen érzések jelennek meg benned Budapesttel kapcsolatban?

Nagyon szeretem Budapestet. Sok helyen jártam már Európában, az utóbbi időben egyedül, ami azt jelenti, hogy olyankor az embernek van alkalma figyelni arra, hogy mi van körülötte. Eddig két olyan helyet találtam, ami felveszi vele a versenyt; ez Lisszabon és Tel-Aviv, de semmi okom nincs elhagyni Budapestet. Az egyik legjobb dolog itt, hogy nagyon könnyen kapsz fantasztikus kávét. Jó áron lehet igazán jót enni, és bármilyen módon tudsz kulturálódni. Tele vannak az underground színházak, szuper kiállításokkal találkozol, be lehet szívni a levegőt, szmogriadó is csak  évente pár napig van. Budán elég 15 percet utazni, és fent vagy a hegyekben, ahol a nyuszi meg a róka szaladgál, ha vízpartra vágysz, lemész a Duna-partra, akár bulizni, iszogatni. Ami például a Lánchíd pesti hídfőjénél történik 3 éve, az számomra nagyon izgalmas. Persze én, aki nem élek Pesten, nem érzékelem a Bulinegyeddel együttjáró hátrányokat, ahogy az ott élők, de az biztos, hogy az éjszakai élet egyedülállóan jó.  Valószínűleg idővel megfelelő mederbe terelik ezt a dolgot, és egyensúlyba kerül minden. 

Mik a kedvenc helyeid?

Szerintem kevesen ismerik a Varsányi Irén utcát, ami Buda Újlipótvárosa. Csuda helyek vannak ott. Ha valamit ajánlanom kellene, akkor azt mondanám, hogy egyenek reggeliző helyeken az emberek. Nem éli itt, Budapesten a középosztály az életét, és lehet, hogy azért sem, mert egyszerűen nincs, de azt látom, hogy a 30-as korosztály próbálja már újra ezt a középosztályt képviselni. Portugáliában vagy akár Bécsben azt látod, hogy az embereknek van idejük beülni egy parkba, és elolvasni az újságot. Az idősebb generáció itt nem jár kávézóba. Szerintem ezt el lehetne indítani a már említett reggeliző helyekkel, mert oda nem ciki beülni egyedül. Budán nekem egyik kedvencem a Csészényi, ahol éppen vagyunk, a pesti oldalon pedig a Kuglófba imádok járni. 

Ha szívesen találkoznál Lilivel személyesen is, szeptember 22-én megteheted. A találkozóval kapcsolatos fontos infókat itt találod. 

 

 

 

 

 

 

 

süti beállítások módosítása