Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán

Színes buborékvilág – Interjú Szombat Évával

2017. február 03. - absolut_hu

szombat_eva_logozott.png

Bár már bizonyos körökben elég korán felkapták a fejüket Szombat Éva jellegzetes, színes, trashes képei láttán, a szélesebb közönséghez először az Ív&Candie projekt kapcsán jutott el, amit Gáldi Vinkó Andeával közösen hozott létre. Azóta megint saját útját járja, két könyve is megjelent Boldogság és Practitioners címmel, írt róla többek között a VICE és a Huffington Post. Szívesen jár a Józsefvárosi Piacra fotós kellékek után kutatni, kedvence a Rémálom az Elm utcában, diplomamunkája készítése során pedig a férfiakat és furcsa szokásaikat próbálta megérteni. Mi rá voltunk kíváncsiak, úgyhogy ki is faggattuk.

Amikor elkezdtél foglalkozni a Boldogság könyvvel, akkor volt benned egyfajta dac, hogy akkor is megmutatod a világnak, hogy nem muszáj a magyaroknak mindig panaszkodni és depisnek lenni?

Úgy volt bennem dac, hogy az emberek orra alá akartam dörgölni ezt a hozzáállást, kicsit ki szerettem volna parodizálni a magyar emberekre jellemző panaszkodást. Úgy éreztem, hogyha valaki végiglapozza a könyvet, és a végén elmosolyodik, akkor már elérte a célját. Figyelemfelhívás volt, hogy “Valamit csináljatok már, ne panaszkodjatok, mert ez nem vezet sehova!” Aztán a következő anyag, a Practitionersben már konkrét embereket mutattam be. Olyanokat, akik tesznek azért, hogy boldogok legyenek. 

A Boldogságot talán életvezetési könyvnek is lehet nevezni, amik most amúgyis nagyon kiemelt helyet élveznek a könyvpiacon. 

A könyv készítése közben mi direkt tanulmányoztuk is ezeket a könyveket Vida Verával, aki a szövegeket írta ; néztük, hogy épülnek fel, miket tartalmaznak, milyen tanácsokat adnak. Mondhatjuk úgy, hogy ezeket gyúrtuk össze, amit aztán átszűrtünk a mi világunkon keresztül. 

Mióta foglalkoztat téged a boldogság, mint téma?

2013-ban kezdtem a projektet, de maga a boldogság már jóideje foglalkoztatott. Mindenki boldog akar lenni, és ez gyakran összeköthető azzal, ha az ember nem érzi magát éppen annak. Akkoriban nem voltam igazán boldog, és nem is értettem az okát, mert úgy láttam, hogy minden rendben van az életemben.  Legtöbbször egy problémából indulok ki egy projekt kapcsán, ami aztán legtöbb esetben meg is oldódik a végére. Ezzel is így volt; úgy éreztem, hogyha ezzel a témával foglalkozom, akkor bevonzom a boldogságot. Ez olyan, mint egy terápia. És így is lett, most minden klappol. Bevált, úgyhogy most nem is tudom, hogy ezek után mivel foglalkozzak!? (nevet) Persze viccelek, ezen folyamatosan dolgozni kell, nem úgy megy az, hogy mostantól boldog vagyok és kész.

Érdekel hogy hozza létre Éva ezt a cukormázas világot?

 

Ahogy már te is mondtad, a Practitionersben különböző emberi karakterek és sorsok jelennek meg. Hihetetlen izgalmas, már-már grotesz vagy éppen megható történetekbe futottál. 

Voltak páran a barátaim, ismerőseim közül; ilyen Zolika, aki a szintetizátorokat gyűjti, de Erikával, aki a lufiállatokat hajtogatja, teljesen véletlenül találkoztam egy macskakiállításon. Ott láttam meg Erikát, ahogy a vicces lufikkal a fején hajtogatta az állatfigurákat. Gyorsan meg is kértem, hogy had fotózzam le, de ennyivel nem fejeződött be a történetünk. Eszembe jutott, hogy mennyire jó alanya lenne a könyvemnek, hiszen annyira boldognak tűnt. Ezt meg is írtam neki. Találkoztunk, és akkor derült ki, hogy őt ez a dolog hozta ki a kisfia halála utáni depresszióból. Egészen érdekes módon találtam rá ezekre az emberekre. Mondhatnám úgy, hogy teljesen véletlenül, de én nem hiszek a véletlenekben.  

hobby1_1000.jpg

Zoli alias Galactic Jackson

Ha már nincsenek véletlenek, a fotózás vajon hogy jött az életedbe?

Nagyon szerettem rajzolni, úgyhogy jelentkeztem is a Kisképzőbe, viszont a fotó szakra vettek fel. Eredetileg grafikát írtam be első helyre, de úgy tűnik, hogy így kellett lennie, mert egyből nagyon élveztem a fotózást. Sokat laboráltunk, aminek megvolt az a misztikus varázsa, hogy egyből belezúgjak. Később, amikor egyetemre mentem, majdnem visszatértem a grafikához, de utolsó pillanatban meggondoltam magam, és a fotózást választottam véglegesen. Persze a mai napig szeretek rajzolgatni, bár inkább firkálgatásnak nevezném, de szerintem  a fotózással sokkal jobban el lehet mesélni történeteket. 

És közben létrehoztál egy sajátos világot a képeiden keresztül. Egyrészt nagyon emberközeli, de közben meg, mintha egy másik dimenzióban lennének ezek a szereplők és a környezet. Hogy sikerült kifejlesztened ezt a kicsit giccses, színes, mesebeli világot?

Még a Kisképzőben jött a fordulópont. Ott mindig fekete-fehér filmre fotóztunk. Aztán az első tekercs színes filmemre gyerekkori barátnőmet  Nagy Zitát fotóztam, aki most a Mermaid Tea Partyt csinálja. Nagyon színes dolgot akartunk, úgyhogy szereztünk  fényeket. Kész voltam, hogy mennyire király ez a színes fotózás! Teljesen elkapott a hév. Emlékszem, hogy félve mutattam meg a tanáromnak Tímár Péternek, főleg, hogy ő nagyon kritikus. Ha kaptunk egy feladatot, és nem volt számára elég izgalmas, nagyon leszídott minket. De tetszett neki! Ez pedig inspirált engem. A mai napig emlékszem arra a sorozatra. Hogy mennyi hülyeséget szedtünk össze! Zita még nyuszinak is beöltözött. Aztán sokat fotóztam a barátnőimet is; köztük volt Sármán Nóri is. Ő is a Kisképzőbe járt, a tesójával már akkor varrogattak ruhákat, amiket aztán bemutattak a kertjükben rendezett „divatbemutatón”, ahol az én képeimet vetítették a háttérben. Nagyon vicces erre visszagondolni. Szóval innen indult az egész, és a mai napig megmaradt. Talán a következő sorozatom másmilyen lesz.. meglátjuk!

Igen, közben alkalmazott fotósként is dolgozol, ahol ez lehet, hogy kicsit túlzás, nem?

Simán előfordul, hogy eleve az én stílusomat szeretnék viszontlátni a képeken, és direkt így hívnak egy munkára. Egyébként ez néha nem is annyira könnyű. „Legyen olyan szombatévás!” -  kérik ilyenkor. Ez talán még sokkal nagyobb kihívás is, de persze élvezem. Gyakran fotózom interjúkon, ahol nem lehet hozni egy az egyben ezt a vonalat, de olyankor is figyelek arra, hogy belecsempésszek valami extra dolgot a képbe. 

Tájfotós is lehettél volna. Téged csak az emberek érdekelnek?

Igen, vagy olyan dolgok, amik emberekhez köthetők. Legalább tárgyak legyenek a fotón! Engem a történetek és a karakterek inspirálnak legjobban, hiába szép egy táj. Bár egyszer volt egy feladat az egyetemen; a politikus tájkép volt a téma, ott alvóvárosokat és lakóparkokat fotóztam. Szóval végül ott is csak kibukott a dolog. Nem tudok lekattanni a szociotémákról. 

_mg_2251_o.jpg

Egy kép a Bldogság könyvből

Bár a képeidet látva a laikusok azt is gondolhatnák, hogy nagyrésze utómunka, ez nem így van. Jól tudom?

Minimálisan persze én is bele szoktam nyúlni a képekbe, beállítani a kontrasztot, vagy kijavítani az objektív hibáját, de nem ez határozza meg azokat. Szeretek órákat eltölteni a bevilágítással. Amikor a Boldogság könyvön dolgoztam, nagyon jól esett, hogy volt időm arra, hogy minden apró részletet figyelembevéve, akár órákig állítgatva megtaláljam a tökéletes beállítást. Azt, amikor már szinte egy rajzként tűnik fel maga a fotó. Nagyon szeretem én magam beszerezni vagy átalakítani a képeken szereplő tárgyakat, díszletet is. 

Voltál kint New Yorkban ösztöndíjasként. Ott milyenek az emberek?

Kint mások; sokkal kedvesebbek, ami lehet, hogy felszínes, de ez a lazaság és kedvesség hat rád a mindennapokban. Minden gördülékenyebb. A város viszont már csak azért is sokkal fárasztóbb, mint Budapest, mert hatalmas távolságok vannak, ráadásul sok olyan dolog történik, ami morgásra adhatna okot. Például, hogy órákig utazol a metrón, mert félúton megváltoztatják az útvonalat, és másik állomásra halad tovább a szerelvény. A másik dolog, ami feltűnt, hogy ott azért élnek az emberek, hogy dolgozzanak, nálunk meg pont fordítva van. Ezt például itthon nem látjuk át sajnos. New Yorkban van belőled 5 millió, és vannak nálad sokkal tehetségesebb fotósok, grafikusok, festők, táncosok, neked pedig ott kell érvényesülni. 

20cm_1_o.jpg

Fotó az Artificial Nature sorozatból

Mennyire van tudatosan ma egy fiatal művész fejében, hogy nemzetközi sikert akar elérni?

Érdekes a helyzet most, mert az internetnek köszönhetően könnyen fel tudnak kapni, és gyorsan eljuthatsz olyan helyekre, amikről nem is gondoltad volna. Megjelenhetnek a munkáid különböző nagynevű nemzetközi oldalakon, de gyorsan el is felejtődik az egész, mert jön a következő művész vagy téma. Ez már sokszor nyomasztó is; az Instagramon például jól le lehet mérni, hogy mennyi művész van. Ebben pedig fentmaradni baromi nehéz. Néha azon is elgondolkodom, hogy csinálják a fotósok, hogy ilyen gyorsan egymás után kihoznak sorozatokat. Egyáltalán hogy gondolják át? Egyrészről nagyon nyomasztó, hogy futószalagon kell nyomni az anyagokat, másrészről olyan dolgok történnek az emberrel, amikre régen nem volt példa. Mondjuk egy kiállítás New Yorkban. Itt viszont nem baj, ha az ember tudja a határokat. Mert, ha te mondjuk New Yorkban sikeres művész akarsz lenni, akkor kint kell élned. Az nem megy, hogy Budapestről küldesz pár emailt. Mondjuk a Vice interjú pont Skype-on készült, és olyan élmény volt, mintha találkoztunk volna. Nem mondom, hogy nem ragad el néha a hév, hogy mennyire jó lenne híres fotósnak lenni, de közben meg ott van bennem az érzés, hogy egyáltalán nem biztos, hogy attól boldogabb lennék.

Lány vagy, ráadásul elég merész  a stílusod. Okozott ez már bármi hátrányt?

Eddig szerencsésen alakultak a dolgaim, bár nem mondom, hogy néha nem jelent hátrányt. Többször éreztem már, hogy nem vesznek igazán komolyan, hogy valaki legyint csak a kép láttán, hogy igen, ez egy lányos, popos, trash fotó, és közben a mondanivaló már nem megy át. Kemény hímsovinizmusba még nem ütköztem, viszont a diplomamunkám a fiúkról, férfiakról szólt. A MOME-n sokáig csak férfiak tanítottak, és sokszor tapasztaltam, hogy egyáltalán nem könnyű átvinnem a gondolataimat. Nagyon furcsa volt például a férfiakból álló bizottság előtt megvédenem a férfiakról szóló diplomamunkámat, mert férfi szemszögből nézték, nem az én női szemszögemből. Amúgy nem vagyok hangos feminista, egyik véglet sem jó. Nehéz téma ez.

Te egy igazi városi lány vagy?

Újpesten nőttem fel panelban, aztán volt pár év Dunakeszin, és ahogy később tehettem, beköltöztem a városba. Vicces, hogy most már a Deák téren lakom, ennél nem is lehetnék jobban a belvárosban. Szükségem van a természet lágy ölére, szeretek Budapesten kívül pihenni, de a hétköznapokban kell a pörgés, meg hogy minden közel legyen.

Budapestben mit szeretsz nagyon?

Például hogy nem olyan nagy. Vicces állandóan ismerősökbe botlani. Persze egy idő után érezheti az ember, hogy kicsit beszűkült a tér, de én nagyon szeretek a barátaimmal véletlenül találkozni. Persze nekem is szükségem van arra, hogy utazgassak, de utána olyan jó visszajönni. 

Nézz bele Szombat Éva kiállításaiba!