Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Egy város a benne élőkben mutatkozik meg igazán

Az élet több, mint pár fotó - Bársony Bence interjú

2016. május 20. - absolut_hu

barsony_bence_portre_03_logozott.png

Valószínűleg sokan egyetértenek abban, hogy Bársony Bence nem egy szimpla fotós. Azt a 21. századi művészt testesíti meg, aki nemcsak az alkotásban kiemelkedő, hanem a márkaépítésben is. Ő az, aki egyszerre alakítja karrierjét tudatosan és intuitív módon. Ritka, hogy valaki ennyi évvel a háta mögött, megjárva a kereskedelmi TV-k világát is, ilyen lendülettel és őszinte kíváncsisággal tudjon a hivatásához fordulni. Mik hozzák lázba egy fotózás során, vagy egyáltalán milyen az, amikor valaki férfiként férfi „múzsát” választ? Ezekről is szó esett a beszélgetés során, aminek kivonata ez az interjú.

Szerinted mitől lesz valaki jó fotós?

Az ember úgy válik jó fotóssá, ha a hozott tehetséget sok-sok hosszú éven keresztül érleli magában miközben folyamatosan alkot, majd jön egy pillanat, amikor elcsíp egy olyan vizuális gondolatmenetet, ami közel áll a saját „ars poetikájához”. Ezáltal kialakul egy egyénisége a szakmán belül is. Szerintem a jó fotós sosem elégedett azzal, amit csinál, úgyhogy mindig fejleszti önmagát, legfőképp a látásmódját.

Melyik a kedvenc részed a fotózási folyamatban?

Amikor megszületik az alkotás vágya, hiszen egy kreatív kép születése mindig előbb történik meg, minthogy fizikai formát ölt. Ha megvan gondolati síkon, akkor elindul egy izgatott állapot, hogy mindez megvalósuljon, hiszen rengeteg körülmény és behatás befolyásolja. Fontos része a megfelelő helyszín, az alany felkutatása, a megfelelő idő kitalálása és persze a technikai feltételek, a stábról nem is beszélve. Aztán az utómunka teszi fel a pontot az i-re, ott történik meg a beteljesülés.

A Facebook oldaladon egyből a Sebestyén Balázsról készített portrésorozatba botlunk. Mi számodra a legnagyobb kihívás egy portré készítésében?

Az a fotó pont azért hangsúlyos az életemben, mert nagyon sok évet töltöttem egy kereskedelmi csatornánál, ahol művészileg folyamatosan keretek közé voltam beszorítva. Ami engem kielégített volna művészként, az nem volt piacképes. Azért szeretem Balázsról ezt a portrésorozatot, mert ezek nem szokványos képek. Nagyon tetszett ezen a fotózáson, hogy igenis ki lehet hozni (egy leállás alatt) olyan dolgokat olyan emberekből, akik amúgy képernyőn vannak, amik nem kimondottan képernyő képesek, és ennek ellenére mégsem lesznek hivalkodóak vagy szélsőségesek a fotók. Portrékészítésnél mindig párhuzamot vonok az énnel, akit fotózom. Szituációba helyezem. A leghatásosabb az, amikor eleve olyan környezetbe kerül az illető, ahol adott az, hogy ő milyen szerepet játsszon. A cél, hogy a szituációból ki kell hozni, hogy az illető saját magát adja. Ezt néha már szinte stand-up comedy jelleggel érem el. Ha definiálnom kell, egy jó portré az egy olyan elkapott pillanat, ami a legőszintébb az adott alanytól, egy reakció, amit egy olyan helyzetre ad, amibe belecsöppent éppen.

Érdekel, mik Bence kedvenc fotós témái?

Mikor kezdett el érdekelni a fotózás?

Az első felismerésem azután, hogy a cipőkrémet megkóstoltam, pár évesen volt, amikor elkezdett érdekelni édesapám fényképezőgép gyűjteménye. Kimondottan nagy formátumú gépekre kell most gondolni. Természetesen olyan helyen tárolta, ami számomra elérhetetlen volt, úgyhogy az első adandó alkalommal ki is használtam, hogy megnézzem mi az. És miért nézné ki egy apuka, hogy a gyerek pár évesen már tudatosan technikai eszközökhöz nyúl? Pedig így volt. Elkezdtem babrálni, átállítani, szétszedni, összerakni öket, amennyire sikerült persze. Aztán 10 év múlva kaptam tőle egy Praktica Super TL fényképezőt. Mondta, hogyha ennyire érdekel még mindig a dolog, akkor ez az első lecke, és a kezembe nyomott egy méter fekete-fehér filmet. Így suli után nem focizni kezdtem járni, hanem az otthon kialakított sötétszobában hívtam elő és nagyítottam le a képeket. Mivel másra nem volt lehetőségem, a lányoknak is úgy próbáltam bókolni, hogy lefotóztam őket az iskolában, és fekete-fehér képeket adtam nekik ajándékba. Így kezdődött ez az őrület, ami remélem sosem ér véget!

barsony_bence_portre_02_logozott.png

Mik a kedvenc témáid?

Nálam ez elég összetett. Manapság már kategorizáljuk a fotósokat: divatfotós, természetfotós, dokumentalista, szociofotós, sajtó, ételfotós, és még sorolhatnám. Valami miatt az van bennem a mai napig, hogy ugyanúgy szívesen csinálok egy kiállítást egy nepáli túráról, ahogy szívesen teszek eleget egy olyan felkérésnek, ahol kimondottan professzionális modelleket kell fotózni divatanyaghoz, vagy nagy kreatív kampányt multiknak. Nem tudok ellenállni az új kihívásoknak. Szerintem bizonyos rutin felett már olyan területeken is próbálkozhat az ember, ahol addig nem mozgott otthonosan. Persze simán lehet, hogy technikailag hátrányban van, de ott az internet, a szakma, bárhonnan inspirálódhat, kérhet segítséget. Azt gondolom ha jó a kérdés nem ciki feltenni. Ha mégis kell választanom, hogy mit szeretek a legjobban fotózni, akkor azt mondanám, embereket extrémebb környezetben.

A képeidet látva a vibráló szó jut eszébe az embernek.

Ennek nagyon örülök, még senki sem fogalmazott így! A magas energiaszint, a vonzás törvénye mindig is nagy szerepet játszott az életemben. Nem akarok semmit túllőni, esetleg technikában vagy témában túl nagyot mutatni. Nem kihívásként élem meg a fotózás, nem szeretnék én lenni a „legjobb”, hiszen ebben a szubjektív témakörben butaság lenne kijelenteni, hogy van jó és jobb, inkább más és más. Nekem az a célom, hogy húzzak egy párhuzamot a virtuális és a teljes valóság között. Amikor valakiről látsz egy képet, akkor egy kicsit bele tudd élni magad abba a helyzetbe, amit ott látsz. Kell lenni egy hídnak, ami összeköti a fogyasztót a tartalommal. Már akkor úgy érzem, hogy célba értem, ha egy kicsit is hatással van a nézőre adott fotó, és nem csak „átpörgeti”!

bence.jpg

Forrás: Bársony Bence Photography / Velvet Art Pictures

Tudom, hogy nehéz, de te hogy definiálnád a képeidet?

Ez tényleg nem egyszerű, azt hiszem inkább az attitűdömhöz van köze; az, hogy adni tudni kell, legyél alázatos az embertársaiddal, a munkáiddal, a kihívásokkal, a versenyszellemmel, fogadd el, ha vannak jobbak körülötted, és örülj neki, mert tanulhatsz tőlük. Bár sokan úgy gondolják, de az érvényesüléshez nem kell felfele nyalni és lefele taposni! Úgy kell felfogni, hogy amit te adsz, azt vissza fogod kapni, még akkor is, ha nem azonnal, nem ott. A képeim is ezt próbálják kommunikálni. Talán ez a definíció: az alázat, az elfogadás, az újszerűség felfedezésének összhangja.

Nemrég volt egy kiállításod, aminek az anyaga a nepáli utadon készült. Mi kaptál ott, mint fotós?

Többször voltam már Ázsiában, de Nepál teljesen más. Nemcsak a kulturális és vallási sokszínűségből adódik, olyan, mintha ott egyesülnének a jó dolgok. Biztos ott is van vita egy családban, és azt sem mondom, hogy mindenki tökéletesen éli meg a mindennapjait, de mégis közelebb vannak hozzá, mint mi itt nyugaton. Nepálba kimenni fotósként nagy kihívás. Nekem több kívánságom is volt; a legfontosabbak között a jó fény és a jó portrék készítése. Ha az ember így áll hozzá, egyszerűen szembejön a téma, és ha ezt alázattal kezeli, azzal szembesül, hogy az alanya olyan, mintha egy régi ismerőse lenne. Széles mosollyal a kamerádba néz. Fantasztikus dolog, amikor 96 órát utazol egy terepjáróban, szinte járhatatlan utakon, elérsz egy faluba, ahol ott van egy 8-10 éves kislány, 43-as lyukas cipőben, és lát egy európai fiút egy nagy optikával, és több géppel a nyakában. Amikor rájön, hogy a kíváncsiság mögött van egy technikai dolog, ami különleges számára, te is különleges leszel számára, elkezd nyitni feléd, belemosolyog a kamerába. Benned pedig tudatosul, hogy csinálsz valamit, amit hazahozol egy marketing orientált világba. Az ő képe felkerül az Instagramra, ahol majd elindul egy lájkverseny, hogy ennek a szegény lyukas cipőjű kislánynak mennyit ér a képe lájkokban mérve, miközben valljuk be, ő imádja, hogy ott él, pont nem érdekli a lyukas cipő, elég neki, hogy boldogság és szeretet van otthon, tud mit enni, várják az esőt, mert lesz tőle termés, és lesz mit gazdálkodni, van négy végtagjuk és ép eszük ahhoz, hogy ezt a világot maximálisan megéljék úgy, ahogy ott szokás. Néha el is szégyelltem magam, hogy most tényleg azért hajtok, hogy legyen egy olyan képem, ami majd sok lájkot kap? Ilyenkor vált az ember, és dönti el, hogy ezeket a képeket nem adja el marketing célokra, hanem megtartja magának. Ezt így is csináltam. A kiállításon felhívtam a látogatók figyelmét , hogy ezek a képek csak a vizuális érdekeimet képviselik, és őszintén bevallom, nem is szeretem mutogatni bárkinek. Ha mégis, azt szeretném, hogy lássuk itthon, hogy ilyen körülmények között milyen vidáman tudnak emberek élni. Általuk szeretnék kontrasztot állítani azoknak, aki elégedetlenek magukkal vagy a környezetükkel. Amúgy ha visszagondolok, sokszor nem is volt bennem tudatos fotókészítés, legtöbbször inkább megéltem a pillanatot, minthogy lefotózzam.

Pedig te nagyon is tudatosan csinálod a dolgaidat. Gondolok itt az online jelenlétre.

Azért fontos a tudatosság, mert anélkül az ember rendszertelenné válik. Valamibe belekezd, vagy befejezi vagy nem, ha mégis esetleg rosszul. Ma már nagyon fontos, hogyha az ember el akarja magát adni, ha élhetek ilyen csúnya szóval, akkor igenis kell, hogy legyen egy olyan felület, aminek a legfontosabb része a jelenlét. Azt gondolom, hogyha az ember aktív és jó dolgokat csinál, akkor előbb utóbb eljut másokhoz. Ha tudatosan fel tudja mérni a rendszert, akkor elkerülhetetlen, hogy ahhoz a csoporthoz is elérjen, akihez szólni szeretne, és ezáltal beteljesüljön a közlésvágya.

Gyakran a képeken megjelenik a tökéletesség, és az emberek elfelejtik, hogy az egész csak egy illúzió. Jó volt látni a Vitiligo világnapjára készített fotóidat. Mi ennek a története?

Az alanyom úgy keresett meg, hogy még a neve is kódolva volt a Facebookon, annyira rejtőzködött. Soha nem fogadta el magát. Végül pár barátja unszolására megkeresett, hogy készítsünk egy sorozatot, ahol megmutatjuk, hogy ez nem betegség, hanem születési adottság. Ha belegondolunk, érdekes, hogy hányan széttetováltatják divatból szép bőrüket súlyos pénzekért, miközben itt ez a szép textúra, ami adott, és mégis mennyien nem merik felválalni. A legletisztultabban szerettem volna megfotózni. A kampánynak olyan sikere lett, hogy ma már ennek a lánynak van Vitiligo képviselete, többszázan csatlakoztak hozzá, több ezren követik a social media oldalakon, és külföldről is megkeresték, és megköszönték neki, hogy elindította ezt a párbeszédet. Sok embernek segített abban, hogy a strandon ne féljenek levetkőzni, és fel merjék vállalni a bőrüket. Pedig ha jobban megnézzük, hány olyan divatanyag vagy kampány van, ahol ehhez hasonló testi adottságokkal rendelkező emberek szerepelnek azért, mert attól érdekesek, hogy mások.

vitiligo.jpg

Forrás: Bársony Bence Photography / Velvet Art Pictures

Peleskey Bencével egy éve dolgozol együtt, ezt fogjuk megünnepelni a május 28-i kiállításodon is. Nagyon ritka az, amikor egy férfi fotósnak férfi „múzsája” van. Mitől annyira különleges ez a project?

Idefele gondolkodtam, hogy mennyire használhatom ezt a múzsa szót, mert mi van, ha egy múzsa csak nő lehet. Aztán úgy döntöttem, hogy miért is ne, és összeraktam a fejemben egy olyan ideológiát, ami szerintem megállja a helyét 2016-ban. Ha egy fotós egy férfi „múzsát” választ, akit bizonyos szituációkban a karakterének megfelelően ábrázol, akkor magára vonja a női társadalom figyelmét, ami most egy ideológia, de valljuk be, férfiként jó érzés ha nők dicsérik a munkámat. Célom volt adni a nőknek azáltal, hogy férfi múzsát állítok magam mellé, akiben látok vizuálisan lehetőséget. Ez indított el azon az úton, hogy hozzunk létre egy olyan párost, akik heti rendszerességgel új anyagokon dolgoznak. A projectből aztán brand lett. Amellett, hogy több márkának is készítünk anyagokat, milliós követőbázissal rendlekező külföldi oldalak is átveszik már a képeket. Mi ezt ketten csináljuk, igazságos munkamegosztással, ami nagyon jól működik: én például utálok szervezni, Bence viszont imád dolgokat, helyszíneket felkutatni. Bármit megszerez, ha kell, felkutatja a legdurvább vonattemetőt, vagy megszerez egy tankot.

peleskey.jpg

Forrás: Bársony Bence Photography / Velvet Art Pictures

Ma Amerikában és Nyugat –Európában már nagyon pörög a SELF MADE vonal, amikor emberek megalkotják saját magukat, saját üzletet építenek, miközben szinte brandet csinálnak magukból. Ennek van egy nagyon jó üzenete: ha hiszel magadban és tudatosan csinálod, hiszel benne, akkor összejön, sikeres leszel. Te is ezt közvetíted.

Azt gondolom, hogy kiemelkedően tehetséges emberek vannak itthon. Még amellett is ki merek állni, hogy világszinten a legtehetségesebbek közül is sokan itt vannak. Ezeknek a tehetségeknek pedig kell adni egy érzelmi löketet, és el kell hitetni velük, hogy a munka, a jelenlét és az, hogy hiszel abban, amit csinálsz elég a sikerhez. Egy jó barátom mondása pont ide illik: ha TE nem hiszed, más hogy hinné???” Ma már nem kell hogy hosszú távra külföldre menj, szinte mindent meg tudsz valósítani az internetnek, a technikának és a globális felfogásnak köszönhetően. Ez óriási könnyebbség! Nem kötelező elköltözni, feladni az addigi életedet, itt hagyni a családodat, mert itthonról is megteremthető mindaz, ami nagy áldozatok árán, nem is biztos, hogy összejönne. Nyilván ha van lehetőség az ember szívesen utazgat, hetekre, hónapokra, de nem egy életre. Lehetőségünk van, hogy Magyarországon magyarként tudjunk olyan dolgot alkotni, amitől épül ez az ország. Tálcán kínálja a világ a lehetőséget, hogy csináld meg önmagad. Ha belegondolunk, a mi szakmánkban mindenki egy folyóból iszik, ami valójában az online kommunikáció, és annak járulékos tevékenységei.

Milyen a kapcsolatod Budapesttel?

Azóta inspirál, amióta nyitott azokra az emberekre, akik szeretnek háttérben lenni, alkotni, dolgozni, akik bizonyos szubkultúrákban fontos szerepet játszanak, önmegvalósítanak. Szerencsére nem szükséges elmenni különböző bulvárvonalakon, az embernek nem kell bevállalnia, hogy egy műsorban leöntsék mondjuk gumicukorszörppel, ahhoz hogy munkásságát ismerjék. Budapest vevő azokra az arcokra, akiknek van kiforrott tevékenységi körük, tehetségük, jelenlétük. Ezek az emberek nem is feltétlenül ismertek, gondolok most arra a költő-iró fiúra, aki sokszor éjszaka egy fejlámpával a Király utcában pár száz forintért árulja a verseit és a novelláit, én pedig egy átmulatott éjszaka után, mielőtt beszállok a taxiba, akár többször megveszem azokat.

Tudnál mondani három olyan művészt, akikre érdemes odafigyelni szerinted?

Most inkább egy feltörekvő arcot mondanék csak a szakmán belül. Tehetséges fotósnak tartom Gregus Mátét, nagyon jól mozog már most a szakmában, drukkolok neki, ügyes srác. Hozzá teszem aki ügyes, az publikálja munkáit a social mediaban, sok magyar tehetségbe futhat bele az ember, érdemes szemezgetni. Amúgy hiszek abban, hogy két művészt összehoz a sors, ha van közük egymáshoz. Nekem ilyen volt például Müllner Csabi. Hallottam már a nevét, ismertem nagyvonalakban munkásságát, és nagyon jó volt együtt dolgozni vele, pedig csak a modellem volt. Ez is bizonyítja, hogy nagyon nehéz embereket kiemelni, mert ilyenkor belegondolok, hogy mennyi jó művészt nem is ismerek, maximum csak hallottam róla.

Mik a kedvenc helyeid Budapesten?

Tudod, amikor már az ember kicsit megcsömörlik a felkapott, később megkopott helyektől, és végre talál magának 2-3 helyet ahol felhőtlenül szórakozhat, vagy akár csak egy kávéra, ebédre beülhet azokkal, akik erről hasonlóan gondolkoznak, akkor inkább csak szűk körben osztja meg a pontos koordinátákat. De abban kiegyezhetünk, hogy Budapest szíve tele van hangosan lüktető halk helyekkel. (mosolyog)