Ha Budapest, akkor nem lehet elmenni Nemes Anita, grafikus mellett, hiszen amellett, hogy imád ebben a városban élni, munkáiban is gyakran visszaköszön a főváros. A Nemessis név alatt működő egyszemélyes grafikai stúdiót vezető Anita a tipográfia mellett tette le a voksát még pályája elején, de a betűk mellé felsorakoztak más grafikák és jellegzetes képei is. Utóbbiakra leginkább az életigenlés jellemző, és csakúgy árad belőlük, hogy az alkotó mély harmóniában él magával a várossal. Nemcsak a város iránti szeretetéről mesélt lelkesen, hanem beavatott minket néhány kulisszatitokba is.

Mit szoktak mondani a munkáidra, és szerinted ez hogy állja meg a helyét?

Amikor páran meglátják, hogy geometrikus formákat használok élénk színekkel, sokan meglepődnek, nem erre számítanak. Volt, aki mentális térképeknek nevezte, bár tudom, hogy az egy más műfaj, de valamilyen szinten így is nevezhetjük. A legkedvesebb, hogy egy műkedvelő barátunk szerint bizonyos szempontból értékmentést csinálok. A közvetlen ismerőseim azt mondják, hogy „anitásak”. Én persze örülök, ha egyedinek látják a munkáimat, de nem feltétlen gondolom ezt, csak kapom a behatásokat és csinálom, ami ezután jön.

Hogy kezdtek ennyire érdekelni a képek és a tipográfia?

Elsősorban a Képzőre szerettem volna menni, de míg az előkészítőre jártam, rájöttem arra, hogy nincs bennem az a folyamatos közléskényszer, ami egy képzőművészt mozgat. Kellett, hogy legyen valami miértje, muszáj egy feladathoz kapcsolni az adott munkát; egy könyv, egy fotóalbum, akár egy arculat formájában. A nyomdaipar is nagyon érdekelt, így a kiadványtervezés minden szegmensét lépésről lépére tanultam meg. A MOME Tipográfus képzésérére is már szakmai múlttal jártam – mint ott sokan közülünk. Talán még kicsit többet is kaptam ott, mint ami az elvárásaim között szerepelt. Ezekben az években a rajzolás erősen háttérbe szorult, de pár éve újra visszataláltam hozzá. Jelenleg sokkal szabadabban élem meg, mert a saját munkáimban nincs a megfelelni akarás kényszere.

Olvasd el Anita sztoriját és nézd meg a munkáit!

Többek között könyvtervezéssel és -illusztrációval is foglalkozol. Biztos másokat is érdekel, hogy ilyenkor mennyire lesz önazonos a könyvvel egy borító? Van lehetőséged beleásni magad? Egyáltalán kap a Te fantáziád szabadságot ilyenkor?

Elég romantikusnak hangzik egy ilyen munka, de itt is a megrendelő, akinek ki kell elégíteni az igényeit. Szerencsére, amikor először találkozom vele, már érzem, mi az, amit szeretne. Egy műszaki könyvhöz teljesen máshogy nyúlsz, mint egy gyerekönyvhöz. A tipónak amúgyis ez a lényege. Régen azt gondoltam, hogyha majd könyborítót fogok tervezni, milyen jó lesz, előtte végigolvashatom a kéziratot. Áh, a francokat! Erre sajnos az esetek többségében nincs idő. Az ember végigolvas belőle pár fejezetet és kap egy hangulatot. De az, hogy mennyire engedik meg, hogy kifejezzem magam, eleve kötött, témától és megrendelőtől függ és sokszor a jó tervet kell kidobni.

Mitől lesz jó egy terv?

Elsősorban, hogy funkcionális. Fontos, hogy elérje a célközönségét, megkapó legyen, vonzza a tekintetet. Nekem pedig az is fontos, hogy szakmailag elfogadható legyen. Egyébként sokszor itt bukik meg az elmélet. Egy „100 forintos boltot” nem lehet luxuskategóriát sugalló grafikával eladni, mert a szegény ember pedig megijed, a gazdag ember pedig nem erre megy be. Fontos, hogy tudj így gondolkodni, még akkor is, ha néha gagyinak érzed. Én ilyenkor szoktam valami viccet belerejteni. Kezdőként sok olyan munkát kellett elvállalnom, ami színvonalban nem éppen volt ínyemre való, ilyenkor magamat is elszórakoztattam ezekkel a poénokkal. A szakma becsületére válljék, hogy a gagyit sokszor nehezebb előállítani, – a rengeteg zavaros effekt miatt –, mint a kiegyensúlyozott, letisztult vonalat. Volt, hogy már fetrengtem a röhögéstől munka közben! (nevet) Jobban bosszant, amikor az ember tervez egy szuperjó könyvborítót, ami minden szempontból rendben van, de a szerzőnek nem jön be. Ilyenkor úgy érzed, hogy sárba tiporják az alkotásodat. De ugyanakkor van az a megrendelő is, aki tökéletesen hisz a munkámban és rám bíz mindent – ezekből születnek a büszkeségek, amiket mutogatni szoktam.

Mit szeretsz legjobban az egészben?

Szinte mindent! Ha mégis választani kell, azt a pillanatot, amikor leadok egy munkát, és utána egy elégedett megnyugvás tölt el. Vagy amikor frissen kijött a nyomdából és nem maradt benne hiba. (nevet) Ami számomra még nagyon élvezetes a munkafolyamatban, amikor elkapunk egy jó kis stílusvonalat, és úgy igazán meg lehet dolgozni, bele lehet merülni.

Anita kiállítása májusig látható a Printában. 

Hogy szeretsz a legjobban alkotni?

A pokolra kívánom az érzést, de mégis akkor működöm a legjobban, ha stresszelek. Kell az a bizonyos adrenalin szint! A nyugalmat élvezem, de olyankor tudom, hogy nem vagyok annyira produktív. Van olyan képem, ami 3 hónap alatt készült el nyugalomban, de ugyanolyan jó kép képes megszületni őrült tempóban két nap alatt is.

Mi inspirál legjobban?

A megrendelő! Látod, ezért nem lettem képzőművész! (nevet) Persze a saját munkánál más, ott a város, az építészet és a hangulatokban való tobzódás, a régi plakátok stílusa. Ha pedig munka van, akkor csakis a feladat az, ami inspirál.

Többször is volt már önálló kiállításod Budapesten.

Most is van egy éppen a Printában, egészen májusig. Léleksimogató a címe, mert vidám városi téma. Úgy voltam vele, hogy egy nagyon pozitív kiállítást szeretnék, nem egy nyomasztó társadalmi helyzetekre reflektáló dolgot. Az Art Week zárópartyjára, amit a Dorko szervez, engem kértek fel eseményzáró kiállítónak, amit nagy megtiszteltetés.

Mi olyan léleksimogató Budapestben?

Szeretek itt élni. Laktam több pontján a városnak. Az Újlipótvárosban nőttem fel, aztán kikerültem egy dél-pesti peremkerületbe. Az ott eltöltött tíz év után visszamenekültem a belvárosba. Lehet, hogy ennek köszönhetem, hogy másként látok dolgokat. De most tényleg a belváros közepén lakom! Innen könnyű a város napos oldalát megjeleníteni. Amúgy volt egy korábbi sorozatom „Készek” címen, ami részegen fetrengő, utcán felejtett emberek köré épült, és a Global Warning című kép. Itt a globális felmelegedés problémájára építettünk, több kiállítóval és a Printával. De muszáj ezekbe is egy kis humort belecsempészni. A város bosszantó részét a jelenlegi képeimen félrerakom, egy kicsit turista szemmel nézem a dolgokat. Inkább azzal vagyok elfoglalva, hogy gyönyörű helyen élünk. Budapest rendkívül szép, és őszintén örülök annak, hogy most Budapest-hype van, mert szerintem ránk fér egy kis magabiztosság. Eddig sokszor azt kellett halljam, hogy bezzeg Bécs, bezzeg Berlin és bezzeg Prága, úgyhogy örülök, hogy kicsit kezdünk bezzeg Budapest lenni. Remélem, hogy a munkáimmal hozzá tudok járulni ehhez a bezzeg Budapest érzéshez! (nevet)

Anita kedvenc munkái:

Pesti napozó

Vajon mikor sötétedik ma?